A minap a Népszava is megírta, „Véget ért Orbán Viktor dominanciája, válaszul egyre nyíltabbá válik a hatalmi önkény”, úgy is mint listázás, kivéreztetés, elnémítás, nagytakarítás. Az agresszor árnyéka ugyan nagyobbnak látszik, mint valaha, de mögötte már nincs más, csak füst és kínos izzadságszag. Az eddig sem fényes kormányzás helyére a leplezetlen erő lép, nincs több maszk, holmi demokratikusság látszata, csak semmi finomkodás, jön a puszta kéz ideje.
Persze ne becsüljük le a Fidesz–KDNP befolyását, ami nemcsak politikailag-gazdaságilag, hanem mentálisan és fizikálisan is rabul ejtette a magyarságot, de Tisza ide vagy oda, az orbáni rendfenntartó mátrix egyre áthatóbban és láthatóbban repedezik.
(A KDNP negatív entrópiája is csak egy tünet, önmagát falja fel a pszeudoszövetség.) Noha Orbán próbálja – legalább hívei számára – meghosszabbítani a fennálló világképét, már nem teremt, nem épít magyarságmítoszokat akkulégvárakból, sem a meghagyott közvagyonból, hanem a túlélésre hajt. Ahogy még több kontrollt és központosítást vezet be, főleg az információ- és a pénzáramlás fölött, félelemmel-rettegtetéssel tüsténkedik aládúcolni rendszerét. Közben politikailag és szimbolikusan is készül egy utolsó hatalomkonszolidációs kísérletre, ami még fenntarthatná a gépezetét, akár új nemzetközi szövetségekkel, keleti orientációval – ami nem fog tetszeni Trumpnak, hiába nyalták körbe egymást kölcsönösen a minap az újabb magyarországi szélsőkonzervatív dzsembori alkalmából „a konzervatív értékek, amik nagyon jó értékek” mentén. Csakhogy ő, a „nagyszerű ember, akit mindenki mélyen tisztel, briliáns munkát végez az ország irányításában, és tényleg nagyon-nagyon különleges személy” (per Donnie) hiába pózol úgy – a türk csúcsról a republikánus szektakongresszusra menet –, mintha valamiféle szakrális közvetítő lenne Kelet és Nyugat, múlt és jövő között, ez a szerep nem hiteles belülről sem, hát még a világ elég jól látó szemében. Ahogy az ukránellenes propaganda is lassan kinövi a Heti abszurd kereteit, új kategóriát kellene kreálnunk annak, hogy azért kell most már minden faluba bankautomata, mert az online csalások mögött is ukrán csalók állnak, az unokázós csalások mögött meg ukrán unokák, a hamis Tinder-profilok mögött pedig maga Zelenszkij (hogy aztán a randin ott álljon előttük „meztelenül az egész Soros-birodalom”, nem csak Orbán Viktor CPAC-en viszolygó lelki szemei előtt).
A mélyben azonban ő és környezete is bizonyosan érzékeli, hogy elfogyott az üzemanyag: a néplélek, a kollektív türelem és a felsőbb hatalmak támogatása. A konfuciánus filozófiában van egy jó fogalom erre, tien-ming, azaz égi megbízatás vagy mennyei legitimáció, ami a mindenkori császárt segítette, egészen addig, amíg olyat nem csinált (erkölcstelen viselkedés: pipa, hozzá nem értő uralkodás: pipa), hogy az égiek megvonták tőle a bizalmat, és inkább másra ruházták. Ennek nyomatékosítására katasztrófákat is küldtek, úgymint államcsőd, éhínség, aszály és más természeti jelek – ezt látjuk jönni most is, de inkább ne érjenek ide. Nem hat ezek ellen a szokásos bűvésztrükközés rituális szimbólumokkal (végtelen rezsi- meg árréscsökkentés-csökkentés), sem a kollektív pszichodráma újabb felvonása, amelyben ő személyesen a nemzet hős megmentője.
Egyre többen érzékelik ugyanis, hogy a „közös eladósodás, központi irányítás és háborús kassza” nem holmi liberális árnyékterv, hanem az illiberális magyar valóság.
Kifejezetten kedvelem amúgy az olyan nagyotmondásokat, amelyekről hamar kiderül, hogy valójában igazak, csak épp a megszólalóról szólnak. Minthogy Orbán szerint mennyire igaza van J. D. Vance-nek, hogy „ma Európában nem kívülről fenyegetik a szabadságot, hanem belülről akarják megdönteni”. (Tudjuk!) És hogy „az egész kóceráj inog és roskadozik. Változtatni kell, ez így nem mehet tovább” – csak épp nem Brüsszelben, hanem Budapesten, és nem a Fiat kulcsát, hanem a Magyar Nemzeti Bankét kéne keresni a miniszterelnök vagy a korábbi barátocskái zsebében (zebra, zebra, „dubaji zászló”).
Persze a fontos kérdés már nem az, hogy Orbán Viktor mire készül (semmi jóra), hanem hogy az úgynevezett néplélek mit lép erre, lesz-e benne erő és ellenállás elég, hogy akár már jövőre új idővonalat kezdjen az ország életében. A hosszú ideje elidegenített, kifosztott, manipulált és széttöredezett magyar kollektív tér elkezdheti visszahívni a saját szellemi és lelkierejét, és ahol tisztánlátás születik, ott megindul az ébredés a másfél évtizedes, bár inkább a rendszerváltozás óta tartó mélyálomból. A szétesett családok, baráti körök, közösségek lassan újrahangolódnak, nem a nekünk már annyi bajt hozó „józan ész”, hanem a szívek mentén. Az új valóság kicsiny sejtjei, melyből majd magok lesznek, most formálódnak, az átlátó hatóság réme (Szauron szeme?) számára láthatatlanul. Ez lehet a legnagyobb félelmük, még ha valami extra-durva-vészhelyzet-elhárító mágia folytán jövőre meg is úsznák a tien-ming megvonást.
