Értelem és érzelem – itt minden játszik. Valódi küzdelem zajlik a felszínen maradásért mindkét fél részéről. Hogyan kerekedhet felül a józan ész a gyermeki elveszettség magányán? Számomra erről szól Florian Zeller Az apa című történetének dramatikus feldolgozása, amelyben a valóságtól elemelt művészi adaptáció és az élet szétválaszthatatlanul összefonódik a nézők fejében.
Mindegyikünkében, mert mindannyiunknak van vagy volt apja, akivel az utolsó évek mindennapi „érted és nem ellened”-csatáit vívtuk, amelyeket, ha lehetne, ma már másként csinálnánk. Szeretettelibben, türelmesebben. Odafordulnánk hozzá, nemcsak kerülgetnénk őt. Úgy pelenkáznánk, fürdetnénk őt, úgy főznénk, mosnánk, takarítanánk rá, hogy megőrizhesse emberi méltóságát az utolsó percig. Nemcsak bevásárolnánk, ágyat vetnénk, a gyógyszereket készítenénk ki, diétára kényszerítenénk, orvoshoz hurcolnánk – mindezeket többnyire akarata ellenére –, ápolónőt fogadnánk mellé, hanem megsimogatnánk az arcát, megfognánk a kezét és talán azt is eldadognánk neki, amit gyermeki szemérmünk eddig nem engedett: Ne félj, itt vagyok veled! És talán azt is, hogy vigyázok rád, nem engedem, hogy meghalj. Esetleg azt a szót is, amit nem volt divat kimondani sose, mert minek arról beszélni, ami természetes: Szeretlek. Olyasmiket is mondanánk és csinálnánk, ha még egyszer, csak egyetlen egyszer megtehetnénk, amit az idő szorításában, az összemosódott hétköznapok egymásra pakolászott gondjai között nem bírtunk. Épp elég volt a praktikus dolgokat elvégezni, a kötelezőket végrehajtani, nem tudtunk gondoskodni Apáról, a szó nemes értelmében. Vagy a lelki merészség hiányzott, vagy az energia volt kevés, vagy egyszerűen csak nem volt elegendő hozzá a huszonnégy óra. Abban a pillanatban, amikor Apa örökre lehunyja szemét, az első, zsigeri megkönnyebbülés után azonnal tudjuk, hogy ha engedtük volna szóhoz jutni rég leföldelt gyermeki énünket, szikrázóbb, vagy legalább meghittebb lehetett volna a megváltoztathatatlanig terjedő idő. Apa halálával örökös társunk marad a lelkifurdalás. Abban a semmi peremén egyensúlyozó gyászban az sem nyújt vigaszt, hogy veszteségérzésünk és az elvarratlan szálak feletti keserűség az egyetemes körforgás örökösen visszatérő része, a nagy egészé, ami ilyenkor pillanatokra csupán, ám felfedi máskor láthatatlan arcát.
A Pesti Színház utolsó Az apa című előadását kaptam el Kern András főszereplésével. Négy és fél után leveszik a műsorról. Lejátszott, mondhatnánk színházi zsargonban. Az életben azonban nem vághatjuk el egyik napról a másikra az eleve elrendelt szeretet fonalát, maximum leszerepelhetünk gyermeki vagy szülői minőségünkben.
Kern András különös érzékenységgel építette fel André világát, majd komótosan bontotta le a rétegeket az apa demenciájáról. Az első felvonásban egy első látásra normális, kissé feledékeny, idős férfi benyomását keltette, csak ízelítőt kaptunk a másodikban eluralkodó Alzheimer-kórjáról. Életének külsőségei, a lakások, azok berendezése, valamint a szereplők folytonos változtatása a színpadon dramaturgiailag mutatta meg, mi zajlik egy demens ember fejében. A darabvégi megrázó, utolsó párbeszéd már az idősek otthonában játszódott. Reggel van. A pelenkás Andrét egy ápolónő öltözteti, közben ezredszer is elmondja neki, hogy ki a lánya, hol él, mit csinál, és fotóval illusztrálja mondanivalóját. André végül megkérdezi: – És én? – Hogyhogy maga? – kérdez vissza a nővér. – És én ma ki vagyok? – kérdi. A nővér válaszára, miszerint ő André, a férfi látszólag megnyugszik, fejét a nő ölébe temeti. Visszatért az anyaölbe. Az életkör bezárult.
Milyen volt apa? Mintha a sajátom lett volna az utolsó éveiben. Tudtam, mire gondol, mit fog mondani, tenni, ismertem őt utolsó rezdüléséig, ám mégis idegen volt. Szerettem, meg nem is, csüngtem rajta, de látni sem akartam többé, az ölelésére vágytam, miközben a tudatalattim a kezem általi öléséről álmodtatott – mindezt pokoli gyors érzelmi hullámvasúton száguldva. Szívszorító érzés volt. Ismerős idegen. Magába forduló, a saját világába zárkózó, akihez kerestem a kulcsot, de csak elvétve találtam. Miközben ő az óráját kutatta – az elveszett időt? –, én próbáltam áttörni a hallgatása makacs falát hízelgéssel, cicás odabújással, vagy éppen ajtócsapkodós ordibálással, aztán másnapi, szégyenlős visszasomfordálással, mert hát mégiscsak. Zsémbelt, hogy minek ezt meg azt, mire én rácsaptam a telefont, főztem a kedvencét, ő csak turkálta, rákiabáltam, hogy én neked biztos, hogy soha többet semmit. Minden mérgem elpárolgott azonban, amikor legközelebb sikerült kiimádkoznom az utcára, és együtt ballagtunk a lakótelepi közért retró polcai között, és megkérdeztem, vehetek csokit, apu, és ő rábólintott, persze, kettőt is; ettől boldog lettem, és nemcsak a Sport szelet rumaromája okán szédültem bele a pillanatba. Mint gyermekkoromban, hogy minél tovább tartson az édes élvezet, a fogam hegyével forgácsolva nyammogtam a csokit hazafelé, és tudtam, véges az idő mennyisége, amíg van kitől így kérdeznem. Semmiségekről fecserésztem, a fontos dolgokat sosem mondtam el. Nem is kérdeztem. Minek sebeket feltépni, elszomorodni, amikor oly kevés a még együtt tölthető, a régmúlt békességét idéző idő? Megnyugtatóbb volt a hétköznapi csapongás, a súlytalan témák, emlékek felemlegetése. No meg, mert meggyőződésem volt, hogy azzal távol tarthatom tőle a halált. Ha ma főzök, azt holnap meg kell enni. Ha ma kimosom a ruhát, azt holnap fel kell venni. Ha ma ágyneműt húzok, abban holnap aludni kell. Ha ma veszek lottót, azt hétvégén meg kell nyerni. A közösen megélt pillanatokkal nyújtottam apu jobb napjain az idő akkor végtelennek tűnő fonalát.
Anne is valahogy így volt ezzel a színpadon. Őszintén együttéreztem vele a kínlódásában, és igen, szorítottam neki, hogy legyen már vége! És közben sirattam Andrét, és igen, teljes szívemből kívántam neki, hogy legyen már vége! Mindketten beleragadtak egy olyan helyzetbe, amelyet egyikük sem kívánna a másiknak – ha megtehetné. Fájdalmas, feldolgozhatatlan érzés rádöbbenni, amikor felcserélődik az apa-lánya szerep, hogy az adok-kapok, az elfogadó-belenyugvó viszony örökre megváltozik. Az óvó-védő szerepet felváltja a vádoló és védekező. A feltétlen szülő-gyermek szeretet a Janus-arcú, akár a gondolatban elkövetett gyilkosságig fajuló, szeretlek-gyűlöllek kapcsolattá válik, állandó útitársként pedig ezek mellé szegődik a lelkiismeret-furdalás és a mardosó egyedüllét érzése.
Amennyiben végül rengeteg vívódás, harc és kudarc után, a józan ész parancsának engedelmeskedve a beteg embert, apát mégiscsak idegen felügyeletre bízzuk, tudjuk: a felszabadult érzés már sosem lesz ugyanolyan. Amikor pedig apa meghal? A lelke már száll, szabad, csak mi roskadozunk a hiányából épített emlékek súlya alatt.
