Értelem és érzelem – itt minden játszik. Valódi küzdelem zajlik a felszínen maradásért mindkét fél részéről. Hogyan kerekedhet felül a józan ész a gyermeki elveszettség magányán? Számomra erről szól Florian Zeller Az apa című történetének dramatikus feldolgozása, amelyben a valóságtól elemelt művészi adaptáció és az élet szétválaszthatatlanul összefonódik a nézők fejében.
Mindegyikünkében, mert mindannyiunknak van vagy volt apja, akivel az utolsó évek mindennapi „érted és nem ellened”-csatáit vívtuk, amelyeket, ha lehetne, ma már másként csinálnánk. Szeretettelibben, türelmesebben. Odafordulnánk hozzá, nemcsak kerülgetnénk őt. Úgy pelenkáznánk, fürdetnénk őt, úgy főznénk, mosnánk, takarítanánk rá, hogy megőrizhesse emberi méltóságát az utolsó percig. Nemcsak bevásárolnánk, ágyat vetnénk, a gyógyszereket készítenénk ki, diétára kényszerítenénk, orvoshoz hurcolnánk – mindezeket többnyire akarata ellenére –, ápolónőt fogadnánk mellé, hanem megsimogatnánk az arcát, megfognánk a kezét és talán azt is eldadognánk neki, amit gyermeki szemérmünk eddig nem engedett: Ne félj, itt vagyok veled! És talán azt is, hogy vigyázok rád, nem engedem, hogy meghalj. Esetleg azt a szót is, amit nem volt divat kimondani sose, mert minek arról beszélni, ami természetes: Szeretlek. Olyasmiket is mondanánk és csinálnánk, ha még egyszer, csak egyetlen egyszer megtehetnénk, amit az idő szorításában, az összemosódott hétköznapok egymásra pakolászott gondjai között nem bírtunk. Épp elég volt a praktikus dolgokat elvégezni, a kötelezőket végrehajtani, nem tudtunk gondoskodni Apáról, a szó nemes értelmében. Vagy a lelki merészség hiányzott, vagy az energia volt kevés, vagy egyszerűen csak nem volt elegendő hozzá a huszonnégy óra. Abban a pillanatban, amikor Apa örökre lehunyja szemét, az első, zsigeri megkönnyebbülés után azonnal tudjuk, hogy ha engedtük volna szóhoz jutni rég leföldelt gyermeki énünket, szikrázóbb, vagy legalább meghittebb lehetett volna a megváltoztathatatlanig terjedő idő. Apa halálával örökös társunk marad a lelkifurdalás. Abban a semmi peremén egyensúlyozó gyászban az sem nyújt vigaszt, hogy veszteségérzésünk és az elvarratlan szálak feletti keserűség az egyetemes körforgás örökösen visszatérő része, a nagy egészé, ami ilyenkor pillanatokra csupán, ám felfedi máskor láthatatlan arcát.
