Bár az új könyv címe Kicsi kozmosz, mégis mintha egy nagy Selyem Zsuzsa-univerzum kialakulásának lennénk a tanúi, hiszen számos olyan motívummal és narratív megoldással találkozunk ebben a szövegben, amely a korábbi köteteiből már ismerős lehet. A világ leírása gyakran történik az állatok perspektívájából, mint a Moszkvában esikben, a klímaválság, a háborúk, a világ szétesésének előérzete pedig Az első világvége, amit együtt töltöttünk sajátja. Mintha az új regénye az előző két szöveg egyfajta szintézisét adná.
Mások is mondták, de ez részemről nem volt szándékos. Persze nekem is örömöt szerez minden olyasmi, ami arra utalna, hogy rend van a világban: tézis-antitézis-szintézis, fej-tor-potroh. Ha egyáltalán számítana, mi volt egy író célja, akkor inkább a világban történő nyugtalanító dolgok megértése és más dolgokhoz való kapcsolódása volt a fejemben, nem valamiféle személyes univerzum. Azok a nézőpontok, amelyeket említett, pont abban segítenek, hogy máshonnan is lássam a helyzeteket, ne csak onnan, ahol én állok éppen.
Kicsi élőlények a nagyvilágban. Hasonló feszültség van jelen a címben is. A több szálon futó cselekmény szinte kozmikus, hiszen amikor a szálak össze-összeérnek, rájövünk, hogy minden mindennel összefügg, mégis érezhető a kicsiség, a szűkre szabottság is, mintha a szereplők mindegyike be lenne zárva a saját világába.
Szerencsére vannak szimplán véletlenek is. Ha jobban megfigyeli, tele van véletlenekkel ez a regény. Van, hogy egy tücsökcirpelés miatt nem erőszakolják meg az egyik figurát. Lehet, hogy úgy látja valaki, hogy be van zárva, és szűk a ketrec is, valójában mind szabad emberek vagyunk, csak mivel egyetlen léptékben gondolkodunk, nem vesszük észre, mennyire szabadok. Szabadok a felelősség értelmében, vagyis hogy vannak dolgok, amiket nem háríthatok a körülményeimre.
A kötetben vissza-visszatérnek sorselemek, különféle – többnyire női – traumák, a családi traumaöröklés kérdése. Az ismétlődő transzgenerációs minták nem jelentenek mégis egyfajta bezártságot?
Vannak átadott terhek, vannak méltánytalan társadalmi helyzetek, autokráciák is fel-feltűnnek itt-ott, a háborúkról nem is beszélve, és ilyenkor mindenki azt érezheti, hogy be van zárva, meg van kötözve, üldözik, és ha mindezt jó mélyen beengedi az ember a lelkébe, eluralkodhat rajta a paranoiája. Persze a kelet-európai paranoia az, amikor az ember úgy érzi, üldözik, és tényleg üldözik. Szóval nem a helyzeteket próbáltam idillivé elhazudni, éppen hogy feltárni akartam őket, és a bennük mégiscsak lehetséges ellenállási változatokat megkeresni. Például a transzgenerációs trauma megértéséből nem következik óhatatlanul a passzív áldozatiság, akár át is fordíthatjuk a folyamatot transzgenerációs empátiává, persze ez nem könnyű.
Számos történetelemben a női sorsokra, illetve a nők életében potenciálisan bekövetkező krízishelyzetekre helyeződik a hangsúly, legyen szó traumatikus szülésélményről, abuzív gyerekkorról vagy a női test feletti önrendelkezési jog megszűnéséről.
Ezek persze általános, mondhatni egyetemes adottságok. Nincs olyan nap, hogy az emberrel valami abúzus ne jönne szembe. A kérdés az, hogyan tudsz élni, másokhoz kapcsolódni, örömet szerezni ilyen feltételek mellett. Amit a manipulatív média támogat, egyfajta tudatmódosítás, bezárkózva valami otthonosnak vélt világba, kirekesztve mindazt és mindazokat, akik megzavarnák önkímélő hazugságainkat. Nehogy meglássuk bennük az embert, és megszeressük őket. Megszeretni abban az értelemben, hogy nyitott vagyok a végtelenségére. A jogtipró viszony a nőkhöz (és gyerekekhez) még mindig és újra elég erős világszerte, most a különféle nézőpontokkal kiutakat kerestem.
Állati perspektívából leírt emberekkel már találkozhattunk a szövegeiben, de a Kicsi kozmosz nyelvteremtése még kiterjedtebb, hiszen egy épület is megszólal benne.
A megszólal persze túlzás, szavak vannak arról, hogy mit érzékelnek ők a világból. Jelenlegi tudásunk szerint a szervetlen anyagok semmit az égvilágon, de ez szerintem még nem ok arra, hogy mi, humánok különbnek véljük magunkat. Főként a jelenlegi helyzetben, amikor lassacskán az egész bolygót kipusztítjuk nagy érzékenységünkben.
A sokféle nézőpont az empátia – a másik életébe való belehelyezkedés – képességét is kihívások elé állítja. Mégis azt írja a könyvben, van valami, ami nem antropomorfizálható, mégpedig a matematika és a matematikai összefüggések. Az egykori matek szakos tanulmányai húzódnak meg e gondolat mögött?
Lehetséges, de szerintem nem kell feltétlenül otthonosan mozogni a matekban ahhoz, hogy az ember érzékelje, nem szubjektív elfogultságokra vagy önkényre alapszik. Azt konkrétan tapasztaltam, hogy vajmi kevés hatása van a diktatúrának például a komplex számok geometriájára. Leborulok a nagy elméleti matematikusok előtt, akik néha ugyan kicsit furán mozognak az emberek között, de legalább a manipulatív indulatkeltés is lepereg róluk. Rettenetes időkben azok közé tartoznak, akik szabadon gondolkodnak (ameddig persze életben hagyják őket).
A természettudományok elemelkedettségével mintha szemben állnának a jelen és a közelmúlt eseményei, amelyek szintén fel-felbukkannak a regényben az ukrajnai háborútól kezdve a Covidig. Mintha lerángatnák az embert a földre. Hiába hathatna ránk a körülöttünk lévő hatalmas és végtelen kozmosz felszabadítóan, amikor a közvetlen környezetünk történései szorongással töltenek el. Egyre csak próbáljuk kidugni a fejünket a víz alól, ám amikor ez megtörténik, talán csak még jobban fulladozunk.
Szerintem a természettudományok és a háborúk ugyanabban a világban vannak, nincs két világ. Az oppozícióktól, ellenségkereső logikától fulladozunk, amelyben „mi” volnánk a jók, akiknek a jósága abban nyilvánulna meg, hogy gyűlölik „őket”, attól fulladozunk, hogy elhisszük, amennyiben barátságos, vagy pusztán emberséges vagyok a tőlem különböző iránt, az el fogja szívni előlem a levegőt. Pedig végtelen sok levegő volna, ha nem háborúznánk folyton valakikkel, valamikkel, elsősorban önmagunkkal azáltal, hogy elnyomjuk magunkban a kíváncsi, empatikus embert, amilyenek gyerekként voltunk.
„Kérdezni lehet, megismerni soha” – olvasható a regényben, amelynek az összes fejezetcíme egy kérdés, nem is akármilyen kérdések ezek. Mi lesz velünk? – hangzik az első, és Miért voltunk itt? – veti fel az utolsó. Ezek szerint egyik kérdésre sem kaphatunk választ?
Ünneplem azt, hogy nem lehet teljesen megismerni mindent, hiszen az eddigi közös tapasztalatunk, hogy amit az ember megismerni vél, addig kontrollálja, míg ki nem zsigereli. Másfelől, szerintem, az ismeretlen nem valami félelmetes dolog. Érdemes hagyni, hogy a dolgok folyamatukban vétessék észre magukat. Az instant megoldásra törekvés rengeteg stressz és erőszak forrása. Inkább elfogadom ezt az adottságot, hogy egy kérdésre talán csak harminc év múlva jön válasz, és még erre sincs semmiféle garancia. Bármit is mondunk a jövőről, az ugyanolyan fikció, mint az, hogy Szél Icu az utolsó fejezetben százhuszonhét éves, pont mint szegény Sára a bibliából a halálakor (és ezt a 127-es klappolást a fene se akarta, csak utólag vettem észre).
A jövő kiismerhetetlensége azonban nemcsak a lehetőségeknek, hanem a szorongásnak is forrása lehet. A kötetben a jövőbeli Magyarországon betiltják a nevetést a gyerekek védelmében, ami elsőre igencsak képtelenül hangzik, végiggondolva a közelmúltbeli eseményeket azonban talán mégsem.
Ráadásul Észak-Koreában ez valóban megtörtént nemrégiben, Kim Dzsongil, a jelenlegi Nagy Vezető apja halálának évfordulóján betiltották 11 napra a köztereken a nevetést. A regényben azt mesélem el, hogy néhány korábban már feltűnt figura mit csinál ebben a helyzetben: van, aki vidám tüntetést szervez, viccekkel készül, van, aki savanyú pofával átsiet a téren, nehogy lefotózzák mint ellenállót.
A szereplők földrajzilag jól körülhatárolható területen mozognak, Magyarországon, Romániában és a Balkánon találkozhatunk velük, mondhatni, a Kicsi kozmoszban meghatározó szerepe van a kelet-közép-európai létnek, amely sok esetben inkább korlátokat jelent, mintsem lehetőségeket.
Igen, a kelet-európai életérzés szerintem megér egy misét, főleg, ha megnézzük, hogyan is fest ez a hóbelevanc a putyini Oroszország, a New York-i hajdani művészszcéna és jelenlegi mesterségesintelligencia-hallucinációk, a perui ayahuascaszertartások vagy a gázai őrület felől.
A kötet borítószövegében az olvasható, hogy a Kicsi kozmosz szereplői végül kiszabadulnak abból a káoszból, amelyet a világ és saját maguk teremtettek. A regény végén Kicsi kozmosz címmel forgatnak filmet, amelyben meghatározó jelenet, hogy vissza-visszanyomják az emberek fejét a víz alá. Nincs ebben némi ellentmondás?
Hogyne volna, mindenben van ellentmondás is, az a kérdés, hogy mit kezdünk az ellentmondásokkal. Kisatírozzuk az igazságból mindazt, ami kellemetlen, melós, nehéz, fárasztó? Olyan világba ringatjuk magunkat, amelyben, ha egyszer kidugtuk a fejünket a víz alól, onnantól már Hawaii? Hát nem Hawaii, egyébként is Hawaii némely szigete lassan víz alá kerül a klímaválság miatt. Szóval újra meg újra megjelenik egy kéz, és bizony lenyomja a fejem a víz alá. A csoda az, ha van erő újra meg újra felbukkanni. És ez nem az én erőm, soha nem az egyén ereje: például abban a filmezős jelenetben Szél Icu mint rókaszuka tűnik fel pár pillanatra, hogy segítsen Szeván Klaudiának énekelni, hogy feltörjön belőle az az ősi hang, és ez adja az erőt Verának, hogy levegőt vegyen. Mindenki kell ahhoz, hogy levegőhöz jussunk.
