Szántó T. Gábor: Kafka sírja (részlet)

Az előlegből vettem két inget, két pólót, néhány pár zoknit és alsónadrágot a Na Příkopě egyik bevásárlóközpontjában. Egy tejbárba tértem be vacsorázni, friss bryndzát akartam enni, de nem találtam. Mikróban melegített, nyúlós rántott sajttal küzdöttem meg helyette, sótlan majonézes krumplit adtak hozzá. Itt ért Noé telefonja. Türelmetlen és feszült volt a hangja. Néhány formális mondat után kitört belőle az indulat.
Mégis, meddig akarsz még ott lenni?
Még legalább két-három hét. Talán egy hónap.
Egy hónap?
Ki akarom várni a teszt eredményét. És dolgozunk a forgatókönyvön.
Dolgozni itthon is tudnál. Skype vagy Zoom is van a világon. Ott akarod kivárni az eredményt?
Szeretnék tisztán látni.
És ha bebizonyosodik, hogy a tiéd? Akkor mit csinálsz?
Élesen, direkten kérdezett, sarokba szorított. Nem tudtam húzni az időt, nem tudtam elterelni a beszélgetést, azt mondtam, amit éreztem.
Nem tudom. Semmit nem tudok.
Hogy érted, hogy nem tudod?
Úgy, ahogy mondom.
De mégis, ez mit jelent? Ott akarsz maradni? Azért ezt nekem is tudnom kéne, nem?
Hallgattam. Tovább kérdezett. Úgy éreztem magam, mint egy vallatáson. A kérdései tettek bűnössé, nem voltak szavaim, hogy védekezzem.
Esetleg nemcsak a gyerek, hanem az anyja is vonz?
Szó sincs ilyesmiről, Noé.
Vagy kedvet kaptál a családi élethez? Itthon nem lelkesedtél érte.
Meg kell várnom, mi lesz a DNS-teszt eredménye.
Téged az is zavar, ha két-három napokra elutazom.
Te rendszeresen elutazol.
De mindig pontosan megmondom, mikor jövök vissza. Te hetekkel ezelőtt mentél el, és fogalmad sincs.
Most először vagyok távol.
De meddig?
Mondtam. Még nem tudom pontosan.
Az ünnepekre se jössz haza? Jövő héten újév.
Összefolynak a napok.
Te tényleg nagyon távol vagy, mondta dühösen. Majd hívj, ha szükségét érzed, tette le a telefont.
Az ünnepek kapcsán nem mondtam igazat. Megnéztem a naptárban, ezért pontosan tudtam, mikorra esik ros hasana és jom kippur. Ha már itt voltam, úgy éreztem, itt is kell ünnepelnem. Vagy csak együtt akartam lenni az ünnepen Adammal és talán az anyjával, még ha ez számomra is meglepetést okozott.

Lustignál ültem az elegáns irodaházban. A csupa üveg fal rendkívüli látványt engedett a városból, a Moldva fölött átnyúló hidakkal, de ahogy odakint hideg szél fújt, és az irodaházban sem fűtöttek, a látvány a hajladozó, levelüket elhullató, kopár fákkal inkább borzongást keltett. Úgy éreztem, mintha egy-egy nagyobb széllökésre az épület is megmozdulna.
Lustig kék ingben, finom anyagú, barna kasmírpulóverben és divatos halszálkás barna tweedzakóban ült bőr forgószékében. Elegáns volt, megkívántam a ruhát, amit viselt, de tudtam, hogy rajtam nem állna ilyen jól. Dorfmant sem láttam még soha jól vasaltnak.
Egy kis snapszot?, nyitotta ki az íróasztalát, és előhúzott egy konyakosüveget.
Bármit, ami melegít. Nálam se fűtenek.
Hirtelen Adam jutott az eszembe, akit Hana most szoktat be az óvodába. Ebédig van ott, utána viszi haza. Vajon az óvodában sem fűtenek, ha hideg van?
Keresett egy újságírónő a Lidovétól, szólaltam meg újra. Fordítanak egy részletet a hétvégi mellékletükbe. Szerette a könyvet. Rám fért, a két korábbi cikk után. Michael neked is elküldte a linkeket, ugye?
Kellett az a két cikk, hogy beinduljanak, hajtotta fel az italt Lustig.
Olyan érzésem volt, mintha mosolyogna.
Annyira azért nem volt vicces. Michael összefoglalta, mit írtak. Gyalázták a könyvet.
A névtelen levelek és telefonok mellett ez kicsit sok.
Ha nem gyalázták volna, a Lidovét nem lehetett volna olyan könnyen mozgósítani, somolygott.
Hogy érted ezt, Emil?
Az ellenségem ellensége a barátom. Ha valami balhé van, még inkább. És persze Jews are news. Ismered a mondást. Mi, csehek, húzta ki magát, adunk a demokratikus gondolkodásra.
Csak az a fura, hogy ilyen gyorsan írtak egy angolul megjelent regényről. Miért volt ez ennyire fontos a számukra? Michael szerint nem is szoktak könyvekről írni. Ezek politikai lapok.
Talán mert ingyen és készen kapták a cikkeket.
A titkárnő lép hozzá, a kezébe nyom néhány oldalt. Lustig a homlokára tolja a szemüvegét, egészen közelről olvassa a papírt, majd aláfirkantja a nevét.
Önkéntelenül lehalkítom a hangom, úgy szólalok meg, bár a titkárnő visszamegy az üvegfal mögötti irodájába.
Ezt honnan tudod?
Nézd, kezd el matatni az íróasztalán, jobb, ha ezzel nem foglalkozol.
Tudtál a cikkekről?
Neked mindenbe bele kell ütnöd az orrod? kérdi számonkérőn, de közben elneveti magát, mint aki nem tud dönteni, eltitkolja a dolgot, vagy inkább büszkélkedjen vele.
Te írattad őket, Emil?
Sok állástalan forgatókönyvíró van. Vannak annyira tapasztalt dialógusírók, hogy meg tudják írni egy vita mindkét résztvevőjének álláspontját.
De miféle módszer ez?
Kellett egy kis hájp. Jó könyvet írtál, és mi jó filmet akarunk csinálni belőle. És most a Lidové is mellénk áll. Ha jól hallottam, ki is akarják adni a könyvet.
Dorfman is tudott róla?
Ugyan miért kellene tudnia róla? Ő csak filmet akar csinálni. Annyi év után először. A világ egyik legjobb rendezője. Örülök, hogy dolgozhatok vele. Te csak küldd neki, amivel elkészülsz, és ne foglalkozz a gyártási kérdésekkel.
Megáll az eszem. Ez így megy? Zavaromban felállok, ténfergek.
Csak néha. Ha nehézségek adódnak. És egy filmre összeszedni a pénzt mindig nehéz.
Mi mondjak most a nemzetbiztonságiaknak? Őket is behülyítettem ezzel a két cikkel.
Az igazságot semmiképpen. Különben sem tudsz semmiről.
Én csak egy regényt írtam. Ezt fogom mondani az újságírónőnek is. Tiszta fikciót.
Nyugodj már meg, lépett hozzám Lustig. Ez csak ahhoz kellett, hogy beizzítsuk a Lidovét.
A többi nem számít. Ki nem szarja le, mit írnak a nácik és a komcsik? Menj, és dolgozz a forgatókönyvön. Minél hamarabb leadjuk, annál hamarabb kiderül, adnak-e rá pénzt.

Szombat délben megcsörrent a telefonom. Dorfman volt az. Este ne csináljak programot, tízkor értem jön.
Taxival mentünk a bárig. A fekete vasajtó előtt két bőrdzsekis kidobóember üldögélt magas székeiken. Amikor kinyitottam a vaskos, belülről párnázott ajtót, hangos rhytm’n bass ömlött ki, sűrű meleggel keveredő par­fümillattal.
Egy szabad asztalnál leültünk. Görkorcsolyán érkező, falatnyi miniszoknyát és mindössze széles nadrágtartót és nyuszifüleket viselő pincérlánytól rendelt. A lány elgurult a sarokban álló pulthoz, Dorfman kedvtelve nézett utána, majd felém fordult. Arcán mosoly játszott. Elismerően biccentettem. A lány letett elénk két dupla whiskyt és egy jeges poharat. Dorfman koccintott velem, majd felhajtotta az italt, és poharát feltartva jelezte, jöhet a következő.
Nem vagyok nagyivó, mentegetőztem.
Van időnk, mondta.
Alighogy megérkezett a második kör ital, megjelent két lány a színpadon, és fátyolszerűen áttetsző selyempelerinjeikben táncolni kezdtek. Vonzó volt a testük, az egyik teltebb, a másik fiúsabb, kisebb mellel, de hasonlóan gömbölyű tomporral. Meztelenségük azonban, így, hogy többekkel közösen láttam őket, inkább feszélyezett.
Idősebb és fiatalabb, közönségesebb és visszafogottabb, sőt elegánsnak mondható férfiak ülték körbe a két színpadot. A hátsó asztaloknál, a színpadtól biztonságosabb távolságban nők is ültek férfitársaságban, akik összesúgva partnereikkel vagy egymással éppúgy kíváncsian nézték a vetkőző és táncoló lányokat, ahogy a kipirult férfi vendégek.
Újabb ital érkezett. Zsebembe nyúltam, de Dorfman színpadias mozdulattal jelezte, hogy hagyjam, ő állja a számlát. Már nem volt józan.
Az utolsó, intettem, mire legyintett.
Diákkoromban nemegyszer előfordult, hogy józan baráti társaságban én voltam részeg, de részegek között mindig túl józan és feszült maradtam, mint aki homályos balsejtelmei közepette, védekezésképpen kapaszkodik józanságába. Nem volt ez másként most sem. Nem értettem, miért érzem rosszul magam, mi az, ami visszatart, hogy belefeledkezzem az alkoholmámorba vagy a meztelen testek látványába, melyek semmiféle erotikus hatást nem gyakoroltak rám, sőt mások jelenléte miatt kifejezetten lelomboztak és ellenállásra késztettek, annak ellenére, hogy hetek óta nem értem más testéhez, csak a magaméhoz.
Hirtelen úgy éreztem, fojtogató forróság vesz körül, mint valami sivatagban. Szomjas lettem, integettem a pincérnőnek, aki nem fordult felém, ezért végre ürügyem volt, hogy felálljak, és az asztalok között a terem hátsó sarkában álló bárpulthoz menjek szomjam oltani. Jólesett a jeges poharat hozzáérinteni forró arcomhoz, és mások tekintetétől szabadulva, a fejek fölött nézni csupán a színpad felé, ahol a két lány befejezte műsorát, és a tetszésnyilvánítások közepette eltűnt a takarásban. Minthogy nem mentem vissza, Dorfmannak feltűnt a távollétem. Hátrafordult, és keresgélni kezdett. Amikor megpillantott, hogy a pultnál ülök, felállt, és ő is odajött.
Egy friss apa nem engedheti meg magának az örömöket? ugratott.
Ez eszembe se jutott. Valahogy nem az én műfajom.
Ha csinálni tudnám, lehet, hogy én se nézném, vonta meg a vállát. De mostanra ez maradt.
Tárgyilagossága mellbe vágott.
Mehetünk, ha gondolod, intett az ajtó felé.
Bólintottam, és szédelegve, de felszabadultan szálltam le a kényelmetlen, magas bárszékről.
Legalább kimozdultunk, mondta. Kibaszott szombat este.