Mit keres egy kicsi színház egy ekkora teremben? – az Örkény 20 koncert elején e kérdést tette fel a Papp László Budapest Sportaréna hatalmas színpadán Mácsai Pál, az Örkény Színház alapító igazgatója, aki néhány hónapja már nem direktor. A kérdés jogos, de a társulat hamar megválaszolta. Semmi mást nem akartak, csak, amit mindig: színházat teremteni. Mindegy, hogy hol. A kicsiny Örkény-közben, a stúdióban, vagy a Madách téri „nagyszínpadon”, vagy akár a több ezer nézőt befogadó Arénában. Meg akarják magukat mutatni. Állandóan! Húszévesen is! Szerencsénkre. Aki ott volt péntek este a csaknem háromórás koncerten, biztos, nem felejti elegy ideig. Az elejétől a végéig profi látványt, hangzást kapott, nagyon erős színházi hatásban részesült.
Kicsit én is féltettem a társulatot, Mácsai Pál is megjegyezte, hogy ők maguk is „kicsit be vannak tojva”. Aztán visszaszámoltak és elkezdődött. Az ijedség egy csapásra elillant, felváltotta a szenvedély, az egyéni kiteljesedés. Annak önfeledt mámora, hogy egy teljesen más közegben, mindenki meglepheti önmagát, a kollégáit, és nem utolsósorban a kollégáit. Lehet, hogy az Aréna ötletében szerepet játszott, hogy a Katona József Színház – szintén egy alapvetően prózai színház – óriási sikerrel rendez most már többször „Táncdalfesztivált” a Budapest Parkban, de még inkább, hogy a már hagyományossá vált Örkény-kert című rendezvény minden évben egy esztrád koncerttel zárul, ahol az Örkény Színház színészei is énekelnek és zenélnek.
Igen, szükséges a kimozdulás, inspiráló az új környezet, a megszokottól teljesen más helyzet. Fridenthal Zoltán Murányi Márta és Szathmáry Judit vokálkíséretével pénteken óriási erővel és magabiztossággal bekezdett egy Robbie Williams-dallal, és onnan kezdve nem volt megállás. Jött a „The Black Rider” című előadás nyitódala, majd még több mint harminc produkció. Az Örkény Színház zenei vezetője, Kákonyi Árpád játszott zongorán és remek zenésztársak segítették az egészen kiváló zenei hangzást. Ráadásul több nagy slágerhez nem csak a zenei hangást tekintve nyúltak hozzá, hanem magyar szöveget is írtak. Ilyen volt például a Depeche Mode Personal Jesus című dala, amelyet Vajda Milán adott elő rockabilly-feldolgozásban, Máthé Zsolt magyar szövegével. A fiatal Szaplonczay Mária, akire több előadásban is már felfigyelhettünk, lenge tűzpirosban Björk egyik dalát énekelte, magára formálva, úgy, mintha tényleg profi énekes volna. Itt érdemes egyébként megjegyezni, hogy az egyetemfoglalás előtti Színház-és Filmművészeti Egyetemről több olyan fiatal színész, sőt volt, amikor egy egész osztály érkezett az Örkénybe, akik rendkívül tehetségesek, a zenés színházi feladatoktól sem riadnak vissza, sőt maguk is játszanak valamilyen hangszeren.
De maradjunk a pénteki műsornál. Egyik meglepetés után jött a másik. Hámori Gabriella a francia énekesnő, Zaz dalát énekelte, majd Hajduk Károly Karády Katalinét. A Mindig az a perc című örökzöldet a rá jellemző kivételes drámai erővel adta elő. Kerekes Éva személyes kommentárokkal fűszerezte Katona Klári Hello című slágerét, felidézve több kollégáját – Járó Zsuzsát, Széles Lászlót és Czukor Balázst, Dömötör Andrást –, akik már nincsenek az Örkényben. Később a társulat Weöres Sándor Bolero című versének kórusszerű előadása közben – a szemekbe könnyeket csalva – idézte meg Békés Italát, Végvári Tamást és Bajomi Nagy Györgyöt, akik már nincsenek velünk. A szervezők profi módon, hatalmas, villogó feliratokkal jelezték, éppen ki énekel, és többkamerás kivetítés hozta közelebb hozzánk az adott dal előadóját.
Egyszer csak Mácsai Pál behozott egy széket. Felkonferálta a Pogány Juditot, aki ihletetten mondta el József Attila Hazám című versét. És nem tévedés, több ezer néző József Attila gondolatait hallgatta többek között a „nemzeti nyomorról”. Érkezett hozzá régi kaposvári színésztársa, nagyon jó barátnője, Molnár Piroska, aki egy Dés-dalt énekelt, amit Mácsai kísért gitáron. Közben peregtek a kivetítőn a két színésznő jelentős színházi pillanatai. Mácsai arról is beszélt, hogy a színház a szolidaritás és az egymásra figyelés terepe, amit csak a politika tud szétverni. Terhes Sándor, aki a Várományos című előadásban a minisztérium képviselőjét játssza, olykor bejött a színpadra, zavartan kereste a szavakat, és miután csak közhelyes félmondatokat talált, ki is ment, vagy kitessékelték a színről.
Jó, hogy bejött viszont az Örkény Színház dolgozóiból álló „asszonykórus”. Zsigmond Emőke a Szívbe markoló című saját dalt adta elő a színház világosítótára munkatársainak a zenei kíséretével. Méltatlan volna nem megemlíteni, hogy Csákányi Eszter egy Cserháti Zsuzsa, Takács Nóra Dia pedig Tina Turner-dalt énekelt, egészen elementárisan. Borsi-Balogh Máté úgy adta elő a The sound of silence című dalt, hogy ha indulna, biztosan nyerő lenne egy énekes tehetségkutatóban. Markáns egyéni vagy csoportos produkcióval vette ki a részét az ünneplésből a társulat többi tagja is: Bíró Kriszta, Józsa Bettina, Csuja Imre, Ficza István, Für Anikó, Gálffi László, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Nagy Zsolt, Novkov Máté, Polgár Csaba, Patkós Márton, Szandtner Anna, Tenki Réka és Znamenák István.
A végén az egész együttes adta elő Purcell egyik kórusművét Kákonyi Árpád dirigálásával Parti Nagy Lajos alkalmi szövegével, amelynek utolsó strófája így hangzik: „Hát éljen száz alakban / az Örkény mely ma húsz, / a néző és a nézett, / a múltban és a mostban / tovább és a legtovább...” Erre – különösen a pénteki hatalmas buli után – csak bőszen bólinthatunk.
Infó: Örkény 20 Papp László Budapest Sportaréna, 2025. május 23.
