Dzsafár Panahi nyerte az Arany Pálmát az It Was Just an Accident (Csak egy baleset volt) című drámájával a 78. Cannes-i Filmfesztiválon – derült ki a rendezvény szombat esti zárógáláján. Ahogy korábban megírtuk, a versenyszekció egyik szenzációja volt, hogy az rendező személyesen elkísérte az alkotását, ugyanis az alkotót 2010-ben az iráni szuverenitásvédelem 2010-ben eltiltotta a filmezéstől, börtönbe zárta, ám két hónap után felfüggesztették a hatéves szabadságvesztés letöltését. Panahi folytatta a filmek készítését és renitens viselkedését 2022-ben az ítélete újra aktiválásával újfent bebörtönözték és csak 2023-ban engedték ki, miután éhségsztrájkba kezdett.
A francia pénzből, újfent titokban forgatott It Was Just an Accident cselekményében több, korábban politikai okokból börtönbe zárt ember felismeri egykori kínzóját. Túszul ejtik őt és eldöntik, hogy végeznek vele. Csakhogy nem olyan egyszerű megölni egy embert annak, aki nem gyilkos. Ezért inkább megmutatják neki, hogyan érezték magukat az abúzus alatt. A filmet a vetítés után a színpadra érkező Panahi úgy kommentálta: hiába kerülsz ki a börtönből, addig rab maradsz, amíg a rendszer nem dől meg. Panahi a világpremier utáni sajtótájékoztatón elmondta, hogy művét tulajdonképpen az Iszlám Köztársaság készítette, mivel ő csak a saját tapasztalatait mesélte el.
A második legjelentősebb elismerést, a Grand Prix-t a norvég Joachim Trier jegyezte Sentimental Value (Érzelmi érték) nyerte. A művet – melyet minden jelenlévő a végső befutónak tippelt – mi is bergmani nívójú remekműnek írtuk le korábbi cikkünkben. Hiába, a filmőrültek mindig kicsit másképp gondolkodnak, mint egy művészekből álló grémium, amelyik egyéb szempontokat is figyelembe vesz, még akkor is, ha állítása szerint nem így van – Juliette Binoche zsűrielnök hangsúlyozta, hogy nem a politikai töltet áll a döntésük mögött. Ám, ha megnézzük a Gran Prix történetét, sokszor kapja ezt az elismerést a legjobb film – gondoljunk csak arra az évre, amikor Nemes-Jeles László rendezte Saul fia kapta meg ezt a díjat, miközben Jacques Audiard hamar elfelejtett Dheepanja aranyozódott be. Arra a kérdésre, hogy a zsűri vajon gesztust gyakorolt-e Panahi Arany Pálmájával, Juliette Binoche a zsűri díjátadó utáni sajtótájékoztatóján nem utasította vissza a kérdést, de hozzátette: figyelembe vették a Panahit ért inzultusokat és a fő üzenetük a világnak – merthogy ez cél volt – az, hogy
a művészet minden esetben legyőzi a politikát.
Jeremy Strong amerikai színész szerint Panahi és Trier műve is transzcendens és egyenesen Ibsenre hivatkozva úgy fogalmazott: ha meghallod a versen belüli verset, akkor remekműről lehet beszélni. Mindazonáltal Dheepannak a Saul fiára alkalmazott hasonlatára gondolva azt nem állítom, hogy ne volna erős műalkotás Panahié, de nem az életművének a legjobbja, mint a norvég direktor esetében, aki a tökéletes mozgóképet alkotta meg. (Ergo nem bántam volna, a két film között fordított a sorrend.) Mindenesetre Trier nagyon hálás volt a „nagydíjért” is, a művészetet – és különösen a nemzetközi filmet – az egység alternatív nyelvének nevezte. A rendező amúgy humoránál volt, mert elmesélte a sajtónak, hogy a filmjében szereplő karakter, a Stellan Skarsgard alakította idős rendező a történet szerint 1998-ban megnyerte Cannes-ban a Grand Prix-t, de végül kivágta ezt a jelenetet. – Nem szabad a sorssal ujjat húzni, lehet, hogy benne kellett volna hagynom – húzta alá mosolyogva.
Igen ritka eset, de két díjat kapott A titkosügynök című dráma: Wagner Moura lett a legjobb színész, Kleber Mendonça Filho pedig a legjobb rendező. Filho, aki filmkritikusból lett rendező, 2019-ben a Bacurau című misztikus thrillerével elnyerte a zsűri díját Cannes-ban. Most a brazil katonai diktatúra idején, 1977-ben egy „hibákat elkövetett” egyetemi kutató elleni hajtóvadászatot vitt filmre, ironikus és érzelmes hangvételben. Arra az újságírói kérdésre, hogyan kaphatott kettő díjat a mű, arra a koreai Hong Sangsoo reagált a zsűri részéről, jelesül, hogy nem kevesen A titkosügynököt gondolták a legjobbnak, de hát jöttek a transzcendens remekművek, így mérlegelni kellett. A legjobb női alakítás díját egy kezdő színésznőnek, a huszonhárom éves francia Nadia Mellitinek ítélte a zsűri, a Hafsia Herzi harmadik nagyjátékfilmjében, a la petite dernière – A kishúg című drámában nyújtott alakításáért.
A grémiumban amúgy akkora lehetett az egyet nem értés, hogy a zsűri díját megosztották kettő – a film formanyelvével kísérletező – mű között. A német Mascha Schilinski második nagyjátékfilmje, a Sound of falling – A zuhanás hangja egy évszázad családi traumáit mutatja be négy különböző korszakban négy nő életén keresztül, akik egy házban élték le az életüket. A másik elismert mű a Sirât lett, Oliver Laxe műve, mely a marokkói sivatagban játszódó meghökkentő mese, sok elektronikus zenével, profi hangkeveréssel és a végzetükbe tartó bizarr karakterekkel. Utóbbi igazi megosztó darabja lett a fesztiválnak, csakúgy, mint a kínai Bi Gan rendezte Resurrection (Feltámadás), mely gyönyörű vizualitással felvértezett hardcore mozgókép, amelyet imádott nézni mindenki Cannes-ban, de az értelmezésre kevesen mertek belevágni. A zsűri sem tette ezt meg: arra a kérdésre, hogy minek találtak ki a mű kapcsán egy új különdíjat, az „így akartuk” mondás volt a válasz.
A legjobb forgatókönyv díját a belga veterán páros, Jean-Pierre Dardenne és Luc Dardenne kapta a Jeunes méres (Ifjú anyák) című drámáért, melyre a tőlük megszokott, kissé burzsoá nézőponttal rendelkezdő, de társadalmilag érzékeny forma a jellemző. A rövidfilmes Arany Pálmát Tawfeek Barhoma palesztin rendező I'm glad you're dead now (Örülök, hogy meghaltál) című francia-görög-palesztin koprodukcióban készült filmje érdemelte ki. Ebben a kategóriában versenyzett Kenyeres Bálint No.3 (The Spectacle) című alkotása is, amely elismerés nélkül maradt.
