Ez utóbbi volt a nehezebb, mert az új tanáraink közül messze ő volt a legszíntelenebb – ezt csak tetézte, hogy folyton szürkéskék köpenyt hordott az iskolában – és a legjelentéktelenebb. Talán emiatt nem tudtam sosem megszeretni az általa tanított tárgyat, a kémiát?
Egy Nagyvárad melletti cseppkőbarlangot néztünk meg, és az volt a forradalmi újdonság, hogy estére is ottmaradtunk az isten háta mögötti szálláshelyen. Vegyes társaság volt: a gerincét a régi osztályom ismerős arcai adták, de a felvételi révén bejutottak páran a párhuzamos osztályokból, és ketten-hárman a környékbeli falvakból is. Én addig nem nagyon gondolkodtam el a közösségen belüli hierarchián és rangsoron, nem volt miért. Azt éreztem már a korábbi osztályomban is, hogy nem tartozom az alfahím-jelöltek közé, nem az én szavam dönt, de talán a sereghajtók közé sem, valahol középen helyezkedhetek el, a „bolyban”.
Ám amikor este elfoglaltuk a hatágyas termeket, hirtelen azzal a három sráccal, a „maradékkal” találtam magam egy szobában, akikről pontosan tudtam, hogy az osztály „fiútársadalmának” aljához tartoznak. Ráadásul én magam is lenéztem őket, mert tipikus lúzereknek gondoltam mindegyiket: semmilyen menő tulajdonsággal nem rendelkező kívülállóknak. Ilyen lennék én is? – zuhant rám a kérdés. A válasz pedig ott volt előttem, félreérthetetlenül. A mellettünk lévő szobában hangoskodtak a menők, a miénkben döbbent csend uralkodott.
Az az este egyszerre leplezte le a saját gonosz előítéleteimet és a felsőbb kasztokhoz tartozókét. Nem is tudtam, melyikért szégyelljem jobban magam. Mert ezt éreztem: mindent átható szégyent. Amiről addig csak a Kétévi vakáció (Verne) mesélt finomkodva, és A Legyek Ura (Golding) erőteljesen (később meg persze az Iskola a határon), most megelevenedett. Világossá vált, hogy az én kasztom Röfié, pedig sem túlsúlyos, sem szemüveges nem voltam. De hirtelen megértettem, hogy ezek a külső jegyek mit sem számítanak, a gyengeség bármilyen testben gyökeret verhet, bárkire rásüthetik. Persze jobb lett volna kétméteresnek születni, dagadó bicepszekkel, de ez sosem jött össze, másfajta izmokra, az agyamra gyúrtam. (A fitnesz amúgy teljesen ismeretlen szemlélet volt a nyolcvanas évek Romániájában, az aerobikra is gyanakodva tekintgettünk leginkább a béna, neonszínű ruhák és a vastag sípcsontvédő „zoknik” miatt.)
Jó lenne most azt a fordulatot beiktatni, mint valami fejlődési kalandregényben, hogy innen küzdöttem fel magam, de ez nagyon távol áll a valóságtól. Az igazság az, hogy a helyem a következő négy évben, miként az indiai kasztrendszerben, végig megmaradt: nem törhettem át a korlátokat. Kénytelen voltam más eszközökhöz, ahogy ma mondanák, megküzdési stratégiához folyamodni: bohóc lettem. Megnevettetni valakit, ritka adomány, amíg tart a kacagás, feloldódik a hierarchia, hiszen együtt nevetni valakivel, az mindig összekacsintást, cinkosságot feltételez. Ezt „vásároltam” én meg a humor révén hosszú éveken át.
Még ma is képes vagyok kivágni magam egy-egy szorult helyzetből valamilyen poén segítségével, de ma már nincs szükségem a humor állandó menedékére. Az iskola után döbbenten tapasztaltam, hogy bár az egész életünket rangsorok és összevetések uralják, ritka az a megfellebbezhetetlen szigor, amit kamaszként vetettünk be egymással szemben. Ha ma visszagondolok rá, még mindig elfog a klausztrofóbia érzete, mintha beszorultam volna egy csőbe vagy sehova sem vezető vájatba.
Dusinak szerencsére semmi gondja nincs mindezzel: a népszerűek csoportjába tartozik, bár igen változó a rétegződés és képlékenyek a viszonyok az osztályában. Ilyen a kiállása, a fellépése, és persze a humora. A közeledő kamaszkor, a szeptembertől induló gimi persze sok mindenen változtathat, de valahogy mégsem féltem őt. Azóta sem tudok szabadulni az érzéstől, hogy a mi akkori szigorúságunkba belejátszott a körülöttünk lévő diktatúra, ahogy Golding lakatlan szigete körül is érezni a világégések és a hidegháború feszült, kíméletlen légkörét. Ott motoszkált a sejtjeinkben, és felerősítette az amúgy is véglegességre hajló gondolkodásunkat, amit kamaszként nagyon nehéz uralni, főként úgy, hogy az intellektus szinte csak rohan az átalakulóban lévő test után. Nehéz a hormonokra észérvekkel hatni.
Az egyre nagyobbá váló kisfiamat viszont egészen más atmoszféra veszi körül Bécsben. Az iskolai rendszer, ellentétben a miénkkel, kimondottan odafigyel arra, hogy ne alakuljon ki a gyermekek között kirekesztés, mindent megbénító hierarchia. Olyan meséket mondanak, olyan légkört teremtenek, amely a sokszínű közeg előnyeire hívja fel a figyelmet, és nem élezi a „mi” és „ők” közötti olykor természetes feszültséget. Egészen biztos, hogy ez majd az igazságtalanabb kamaszkorban is éreztetni fogja a hatását. És elkíséri őt a felnőtt éveiben is. Könnyebben nevet majd másokkal, mint másokon.
