Örményország világszép tájakon fekvő, tehetséges népek lakta, kicsiny, egyharmad Magyarországnyi ország, olyan történelemmel, amihez képest a miénk vidámparki szülinapi gyerekzsúr. Ugye, eleve bibliai nép, az ókorban effektíve három tenger mosta a partjait, az első ország, ahol a kereszténység államvallás lett, ezért utóbb az iszlám, majd a szovjet elnyomás idején nagyon nagy árat kellett fizetni. Mint ismeretes, az örmény Trianon, az első modern népirtás, holokauszt itt zajlott le olyan 800 ezer/1 millió megkínzott halottal 1915–18 között; ugyanúgy teljesen meg akarták semmisíteni őket, mint most Vologyáék az ukránokat. Mellesleg az oszmán lánczitamások már 1914-ben elindítottak egy propaganda-hadjáratot, hogy a keresztény örmények veszélyeztetik az ország biztonságát, szövetségre léptek az ellenséggel – ezért kitelepítési törvényt hoztak, hogy kitelepítsenek bárkit, akiről „úgy érezték”, hogy veszélyezteti a nemzetbiztonságot. Létrehoztak egy „különleges szervezetet”, a helyi ÁVÓ-t, azaz szuvihivit (ez nem örményül van, hanem a szuverenitásvédelmi miaszahar rövidítése), majd sittesek ezreit engedték ki a börtönből, ők voltak a kormány mészárosai, a korabeli Harcosok Klubja. Volt vagy 25 koncentrációs tábor is, ahová marhavagonokban vitték az embereket... Szóval bő a szuverenitásvédelmi eszközök tárháza, s ezek kísértetiesen hasonlítanak egymásra minden zsarnokságban. Mint a minapi jugó háborúban: az örmény holokauszt során minden megtörtént, amit el tudsz képzelni és minden, amit nem tudsz elképzelni.
De tulajdonképpen nem is erről akartam megemlékezni.
A blog.hu-n olvasható dermesztő 2013-as írás szerint (A magyar jövő megtekinthető Örményországban) nálunk az lesz az út vége, ahová Örményország már megérkezett sikertelen rendszerváltásukat követően. Hogy e pillanatban mi a helyzet, nem tudom, a folyamat az érdekes.
A poszt egy kisebb városi polgármester példáján mutatja be az örmény modellt. A polgármestert negyedszerre választották meg nemrég. Minden politikai és gazdasági pozíció az övé és a barátaié. Nincs betölthető munkahely a százezres városban, ami ne hozzájuk kötődne, ezáltal nincs ember a településen, aki ne az ő könyörületességükből boldogulna vagy éppen válna földönfutóvá. Miért választják meg őt újra és újra? Azért, mert az ellenzék töketlen idióták gyülekezete, ráadásul hiába nyerne bármelyik is, ezek két nap alatt elvágnák a torkát, hiszen minden egyéb (főleg gazdasági) hatalom is az övék. Legfeljebb a polgármesterséget veszítheti el, de ha akarja, egy hét alatt taccsra teszi a várost: se víz, se áram mondjuk. A kátyúzás felújításáért felelős cég, akivel szerződéses kapcsolata van az önkormányzatnak, a polgármester testvéréé. Svájciak hoztak volna technológiát, miképpen kell betonozni a hegyek között úgy, hogy ne legyen minden évszakváltásnál ez a kátyúrengeteg. De akkor nem lenne mit felújítani minden kora tavasszal, az meg jelentékeny bevételtől vágná el a testvéri vállalkozást. Marad tehát a folyamatos kátyúzás. Az egyetlen főutca könyéknyi mély kátyúkkal van tele. Kétszer akkorákkal, mint amikről annak idején mondjuk a Szentendrei út ismert volt. Kikerülni lehetetlen, csak úgy lehet, hogy a másik sávban araszol az ember, az abban a sávban lévők meg a mi sávunkban – fordított világ. Az önkormányzattal szerződött cég mintájára az egész ország gazdasága mára különböző helyi potentátok kezében van, akik rendre a politikai elit seggéből bújnak ki. Érdemi külföldi befektetés nincs is az országban. Mondjuk örmény is egyre kevesebb. Az egészségtelen gazdasági struktúra lehetetlenné tesz mindenféle, egyébként szükséges szerkezeti váltást, az ország stagnál.
Az emberek, ahogy az nálunk is szépen elkezdődött, a lábukkal szavaznak. Mára abbahagyták a népszámlálást... A többség elmegy. Csak az marad, akinek nincs hová mennie, vagy aki megtalálja ebben a rendszerben a számítását. Örményország lakossága ma 2,8-3 milliós, a világszerte szétszóródott diaszpórával együtt mintegy 11 milliós örmény népességből. Az ország gyönyörű, a térség Svájca lehetne. Alaphelyzet a megfélemlítés, az állandó függés, a reménytelen kiszolgáltatottság érzése. A kátyúparadigma másik fő eleme a folyamatos ellenségkeresés, amivel egyúttal a szorult helyzetüket, nélkülözésüket is magyarázni lehet: az itt a török. Végül a szisztéma szerves része az egyház és az állam csendes házassága.
