„Amit akart, megszerezte magának” – Interjú a dédunokával Tamara de Lempickáról, akinek a hamvait sem tudták szétszórni dráma nélkül

Gyerekkoromban a szüleim irodájában lógtak Lempicka-reprodukciók, így teljesen az agyamba égett a művészete. Szerintem miatta szerettem bele az art deco stílusba.

Az ön története egyáltalán nem egyedi. Ahogy járok-kelek a világban, szeretem megkérdezni az embereket, hogyan bukkantak Tamara de Lempicka művészetére: mindig az felelik, hogy könyvekben vagy Madonna videóklippjében. De én is ugyanígy jártam kislány koromban. Nekünk egy nagyon szűk családunk volt és Tamara egy igazi matriarcha volt a számunkra. Tamara egyetlen lánya Kizette volt, neki a két gyermeke édesanyám, Victoria, illetve Chacha, majd pedig mi következtünk a nővéremmel.

Tamara ezek szerint nemcsak kívülről nézve, de a magánéletben is nagyon makacs és határozott volt.

Ó igen, amit Tamara akart, azt Tamara megszerezte. Harmincéves korára már milliomos lett abból, hogy arisztokraták és vagyonos párizsi polgárok portréit festette meg, a megrendelésekből lakást is vett magának Párizsban. Később a második férje, Diószeghi Kuffner Raoul magyar báró mellett magyar ételekkel is megismerkedett, amelyeket később Mexikóban is készített. De mindig nagyvonalú volt: házat vett később a családnak a texasi Houstonban és kislánykoromban fizette az utazásainkat a nővéremmel Mexikóba, mert ugyan én Texasban születtem, de Buenos Airesben nőttem fel.

Meséljen kicsit az élete kezdetéről. Tamara Varsóban született.

Ezt csak gondoljuk, de nem tudhatjuk biztosan. Mindenesetre Tamara Rozalia Gurwik-Górska néven látta meg a napvilágot. A ma vetített dokumentumfilmhez vezető kutatómunka során bukkantunk Lengyelországban olyan keresztlevelekre, amely szerint Tamara édesapja egy lengyel zsidóból kitért református volt, aki később orosz állampolgárságot szerzett. Eddig Tamara édesanyjáról Malvináról is azt hittük, hogy keresztény volt, de a munkánk során rábukkantunk, hogy valójában a művész mindkét ágról lengyel zsidó felmenőkkel rendelkezett.

Innen kalandos körülmények között Szentpétervárra költöztek.

Igen, a nagynénje egy tehetős lengyel férfihez ment feleségül. Itt az operában pillantotta meg „a legjóképűbb férfit Szentpéterváron”, Tadeusz Lempickit.

Az ő portréja az egyik kedvencem tőle.

Igen, nagyon sok érdekes dolog látható van azon a festményen. Tadeusz a cári udvarban dolgozott jogászként, de a forradalom elsöpörte a karrierjét, a bolsevikok börtönbe is vetették, később a pár Párizsba menekült, ahol Tadeusz már sohase talált már magára, ez látszik a portén is. A szép férfi szeme körül már látszanak az űzöttség karikái is. Ez Tamara egyetlen befejezetlen festménye, hiszen a portré bal keze, amelyen a jegygyűrűt viselte volna kidolgozatlan maradt, miután Párizsból hazament Lengyelországba egy másik nőért.

Tamara azonban kivirágzott Párizsban.

Igen és érdekes módon a nővére, Adrienne Górska, aki nem mellesleg az első női diplomás építészmérnök volt Európában, azt javasolta, hogy Tamara próbálkozzon meg a festészettel.

Az új modernizmus, amelyet ma már art decónak nevezünk és a bútorok tervezésben, építőművészetben is megjelent, szöges ellentétben állt a korábbi burjánzó virágmotívumokat használó art nouveau-val.

Tamara a kubista festőművész, André Lhote mellett tanult, bár nem sokáig, mert hamar ráébredt, hogy már többet tud a tanárainál. De ő egy akármilyen festő akart lenni, hanem elhatározta, hogy éjjel-nappal dolgozni fog és ő lesz a kora legkeresettebb portréfestője. A húszas évekre ezt el is érte.

Honnan volt ilyen különleges érzéke a self-brandinghez?

Sok tekintetben megelőzte a korát. A Rue Mechainon található lakását egy modernista bemutatóteremnek rendezte be, ahol minden kiegészítő az új modern nő imázsát szolgálta, amelyet megtestesíteni kívánt. Ilyenkor a kor legmenőbb designer ruháit viselte. Ezekre az eseményekre a sajtó képviselői meghívást kaptak. Egy kis botrány persze sosem ártott a hírverésnek.

Mire gondol?

Ezt a sztorit Kizette írta meg Tamara személyes beszámolója alapján a Passion by design című könyvében. A zárt körű partikon a pincérnők szolgálták fel a cateringet és az italokat. Akárhányszor kiürült a tálcájuk, levettek magukról egy ruhadarabot. Az est végére a falatkákat már a nők meztelen testéről ették a vendégek.

Tényleg? 

Bizony. A self-brandingre visszatérve pedig az imázsa minden részletét szigorúan kézben tartotta. Nem lehetett csak úgy lefotózni, mint mostanság a sztárokat. A korszak legnevesebb fotóművészeivel dolgozott együtt, mint például Madame D’Ora. A fotózások alkalmával a csodálatos ruháit és ékszereket is felvette. Később ezeket az előre megkomponált képeket adták át a sajtónak, amelyek a modern nő archetípusát tárták a világ elé.

Később aztán a náci Németország fenyegetése elől Hollywoodba menekültek.

Bizony és ez már akkor történt, amikor együtt élt a második férjével, a magyar Kuffner Raoul báróval.

Ők hogyan ismerkedtek meg?

A báró maga is nagy gyűjtő volt, így ismerte meg Tamarát Párizsban. Megfestette a szeretőjét is vele, Nana de Herrerát. Ez a portré szerepel Madonna Vogue című dalának videoklipjében is. Tamara annyira jó munkát végzett, hogy végül kitúrta a spanyol szeretőt a helyéről és a báró 1936-ban feleségül is vette. Több alkalommal is megfordult a báró felvidéki kastélyában, Diószegen. Az Egyesült Államokban később rá is ragadt ez a becenév: the Baronesse with a brush, a bárónő ecsettel)

Milyen mecénásai voltak még?

Kuffner mellett másik bőkezű gyűjtője egy Pierre Boucard nevű francia orvoskutató volt, aki a korban milliomos lett egy emésztést segítő gyógyszer feltalálásáért. Róla is portréban emlékezett meg a művész. A korban nagyon ismert német női magazin, a Die Dame címlapjaiból is sokat tervezett. Úgy érezte, hogy ez jó üzlet, mert a képeket kétszer adja el: egyszer a címlapon, egyszer pedig, amikor ezt látva megkeresik a gyűjtők, hogy megvegyék a művet. Így 35 éves korára milliomos lett.

Végül hogyan kötöttek ki az USA-ban?

A berlini útjaik során egyre inkább látták, hogy az antiszemitizmus fojtogató légköre kezd eluralkodni Európában és mivel a férje zsidó származású volt, így a műkincseiket és egyéb vagyontárgyaikat fokozatosan az USA-ba szállítva, végül feltűnés nélkül tudtak elhajózni az Egyesült Államokba. Bár látszólag igyekezett fenntartani a fényűző látszatot, valójában a szíve szakadt meg azért, ami Varsóval és a hazájával történt. Ez a művészetén is meglátszott. Egyrészt olyan komor témákat is megfestett, mint a menekült anya és gyermeke, valamint egyre inkább a csendéletek felé fordult. Ezen kívül sokat adakozott a háborús segélyt szétosztó szervezetnek, sőt még a szervezetnél dolgozó nők egyenruhájukat is megtervezte.

Nem lehetett könnyű Kizette-nek egyedüli lányként egy ilyen anya mellett felnőni.

Igen, sokat panaszkodott is emiatt. De Malvina nagynénje azzal vigasztalta, hogy Tamara a művészetén keresztül fejezi ki az érzelmeit és hogy egy nap a Kizette portréi a világ legfontosabb múzeumaiban fognak lógni. Ez így is lett, például a párizsi Pompidou Központban vagy Nantes-ban, ahol a kamasz Kizette-et a balkonon ábrázoló portré a látogatók kedvenc alkotása.

Zárásként, hogyan is történt ez a mexikói vulkánba szórt hamvak esete?

Kizette a nagyapámmal texasi Houstonba dolgozott a vegyiparban, ahonnan gyakran mentek nyaralni Acapulcóba és Cuernavacaba. Tamarának megtetszett Mexikó és házat vett Cuernavacában, amelyhez sofőr, kertész és bejárónő is tartozott, ráadásul a klíma is remek volt. A Popocatépetl vulkán látható is volt a házából. A végakarata szerint a halála után a vulkánba szórták a hamvait egy helikopterről. Aznap erős szél volt, szóval a dráma természetesen itt sem maradt el.