Shakespeare lehengerlő életszerűségéről – Pikli Natáliával

Shakespeare-t III. Richárdhoz hasonlítja, mert ő is képes volt arcátlanul nyúlni dolgokhoz. Ahhoz is kell egyfajta vakmerőség, hogy valaki magyar irodalomtudósként, ráadásul nőként elkezdje Shakespeare-t kutatni, az­után monográfiát írjon róla, nem? Mi hajtotta erre? És lehet egyáltalán még valami újat mondani Shakespeare kapcsán?

Az első dolog, ami miatt Shakespeare-be beleszeret az ember, mindenképpen egy jó tanár, aki felnyitja a szemét arra, hogy itt valami nagyon izgalmas dolog zajlik a sorok között. Nekem ez a tanár Géher István irodalomtörténész volt. Általa jöttem rá arra, hogy a drámák sorai mögött olyan világok nyílnak meg, amelyekről lehet, hogy már nagyon sokan nagyon sok mindent elmondtak, mégis tudom őket valamilyen új fénytörésbe helyezni. Ez pedig részben abból adódik, hogy kívülről, mérnökcsaládból jövök, ettől a háttértől pedig van bennem egy nagy adag praktikusság. Egyszóval engem sok minden nem elméletileg érdekel, hanem hogy a gyakorlatban, illetve az életre, a színházra vagy a filmre alkalmazva mi az, ami működik a Shakespeare-drámákból. Ezért tudok néha talán olyat mondani, ami másnak nem feltétlenül jut az eszébe.
És valóban, pimaszság bizony kellett Shakespeare-nek ahhoz, hogy vidékről jött fiúként, egyetemi végzettség és mindenféle hátsó támogatás nélkül azt csinálja, amihez kedve van, és be tudjon törni abba a színházi show-bizniszbe, ami akkoriban azért már elég magas szinten pörgött. És nőként, vidéki, nem belvárosi humán értelmiségi közegből érkezve nekem is kellett egy nagy adag pimaszság, hogy azt mondjam egy olyan területen, ami sokáig férfiterritórium volt, hogy szerintem „itt nem az történik” vagy „nem úgy történik”. Nőként az embert nehezen fogadják el egyenrangú partnernek, sokkal jobban meg kell küzdeni mindenért. Gyerekkoromban a foci is ilyen volt, amiben nagyon jó voltam, ám egy idő után nem folytathattam, mert ugye a lányok nem fociznak. Tehát nemcsak arcátlannak, de még inkább kitartónak és makacsnak kell lenni.

A nőiség miként jelenik meg ebben a monográfiában, mennyire látja nőként másképp a Shakespeare-drámákat és utóéletüket, értelmezéseiket?

Mondok egy nagyon egyszerű példát. Az úgynevezett négy nagy tragédiáról (Hamlet, Lear király, Macbeth és Othello), amik mind férfiválságokról szólnak, írták a legtöbb tanulmányt. Ehhez képest mondjuk a Sok hűhó semmiértről vagy akár csak a Rómeó és Júliáról sokkal kevesebb szakkönyv és írás van, pedig akár Júlia alakja, akár Beatrice alakja is van olyan izgalmas, csak más szempontból. Ezt is meg akartam egy kicsit változtatni, a fókuszt eltolni. Ne mondjuk például azt, hogy azért, mert valami tragédia, vagyis komoly, attól jobb is, és a Shakespeare-életmű csúcsa, miközben ugyanennyi erővel mondhatnánk ezt a Szent­ivánéji álomról is. Az úgynevezett női témák kevésbé vannak porondon, ezt is próbáltam némileg ellensúlyozni. Ez nem feltétlenül volt tudatos, csak viszonylag hamar elkezdtem ösztönösen foglalkozni a lázadó nő figurájával Shakespeare-nél és a Shakespeare korabeli egyéb irodalomban.

A monográfiát olvasva az a kép alakul ki az emberben, hogy Shakespeare tulajdonképpen az első feministák közé sorolható, még akkor is, ha a nőfiguráit egy ravasz csavarral gyakorta fiúruhába öltözteti.

Az elsők között van, az biztos, és főként a legnagyobb hatásúak között, akik a nőket valóban egyenrangú karakterként ábrázolták. Portia A velencei kalmárban például meg tud oldani egy olyan helyzetet, amit a férfiak nem tudnak. Ez azért már az akkori határoknak az erős feszegetése, vagy nevezhetjük akár feminizmusnak. Mindamellett nála a férfi- és a női karakterek egyaránt hús-vér emberek. Kortársánál, Ben Jonsonnál a női karakterek vagy szexuális tárgy­ként, vagy sztereotipikusan vannak ábrázolva, és sokszor ki vannak figurázva. Shakespeare életszerűsége lehengerlő: miközben nagyon látványos, csaták vannak benne, vér meg szerelem, vagyis minden, ami kell a közönségnek, aközben van a figuráknak egy olyan komplexitása, ami ritka a korban. Nem véletlen, hogy a színész Richard Burbage (Shakespeare jó barátja, akire sok címszerepet írt) 1600-ban kezdi játszani a Hamletet, és az élete végéig kell, hogy játssza, mert annyira népszerű.

Meglepő, hogy akkoriban nemcsak nézték, hanem olvasták is a drámákat, sőt, egyenesen jövedelmező volt kiadásuk.

Valóban, és mintegy kapcsolt áruként működött. Egymást reklámozták kölcsönösen, és kölcsönösen jól jártak. A korabeli Londonban beindul az a típusú pénztermelő show-biznisz, aminek két nagy fóruma van, az egyik a színház, a másik pedig az olcsó könyvnyomtatás. Mert tényleg olcsó, hiszen kis füzetkékben nyomtatják ki azokat. A szatirikus pamfletektől elkezdve a drámákon keresztül a versekig mindenfélét kiadtak, és azt gyakorlatilag habzsolta a közönség. Nyilván nem mindenki tudott olvasni, de azért Londonban magasabb volt az olvasni tudók száma – párezres példányszám simán előfordulhatott. Egyébként Shakespeare-nek nem valamelyik drámakötete volt a legkelendőbb, hanem egy erotikus verskötete, a Vénusz és Adonisz, amit ronggyá olvastak, szó szerint, alig maradt fenn belőle példány emiatt. 19 (!) kiadása volt a korban – az erotika mindig is nyerő dolog volt.

Miközben a szonettek kiadása bukás volt korában. A sok-sok éves kutatás és olvasás során sikerült valamelyest közelebb kerülni ennek a sikeres költőzseni-showbusinessmannek a titkához, ami a mai napig töretlenül működik?

A titok kicsit mindig titok marad, de azért nála nagyon sok dolog összeállt szerencsés csillagzat alatt. Adva van egy ember, akinek olyan istenáldotta nyelvi tehetsége van, hogy tényleg bármit virtuózan és izgalmasan tud rögtön versbe szedni. Ráadásul úgy tudta a nyelvet manipulálni, hogy az mindenkihez szóljon. Nagyon figyelt például arra, hogyha behozott egy humanista utalást, amit csak a műveltebb közönség értett, utána rögtön lefordítsa a kevésbé műveltek számára is, mindezt úgy, hogy az ember nem is veszi észre, annyira magától értetődőn teszi. És ami még nagyon fontos, hogy ő belülről látta a színház működését: mi tud működni a színpadon, és mi nem. Ott élt a színházban, a barátai színházi emberek voltak. Emellett volt dramaturgiai érzéke, tudta, hogyan lehet egy történetből kiemelni azt az emberi szituációt, ami izgalmas és örök emberi dolgokra világít rá. Ezért tud működni több mint 400 év múlva is. Ehhez járul még a kitűnő ritmusérzék. Ahogy például III. Richárd megnyeri magának Lady Annát, az egy zseniális jelenet – nagy karizmával bíró férfi maga alá tudja gyűrni a másikat úgy, hogy azt szinte észre sem veszi. Ben Jonsonnnal ellentétben nála nem zártak a karakterek, ez az, amiben a színészi gondolkodás segítette, hiszen ő maga is színészkedett kicsit. (Elég hamar társulati tag lett és mindig voltak szerepei, a legenda szerint ő játszotta a királyszerepeket.) A jó színész is mindig azt keresi, hol van a figura igazsága. Ott van például Polonius a Hamletben, akiről sok minden rosszat el lehet mondani, ugyanakkor nem lehet elfelejteni, hogy egyedülálló apaként neveli két gyermekét, akiknek a legjobbat szeretné. És ez a fajta komplexitása a figuráknak az, ami Shakespeare-nél jól játszhatóvá, izgalmassá és maradandóvá teszi a szereplőit.

Ugyanakkor mindösszesen két saját sztorija van, a Szentivánéji álom és A vihar.

Ez így igaz, viszont a meglévő történeteket úgy tudta csavarni, sűríteni, hogy azok rögvest újszerűvé váltak. Volt egyfajta társadalomkritikusság is benne, de igazából mindig az ember érdekelte. Az archetipikus elemek, az ősi történetminták mindig népszerűek, és ha ezt jól alkalmazza az ember, akkor sok mindent meg lehet mutatni általuk magáról az emberről. Ráadásul valóban dramaturgiai zseni volt: nemcsak a szituációt tudta úgy megteremteni, hogy az érvényes pszichológiailag, hanem meglátta azt is, melyik pillanatot kell kinagyítani, hol kell sűríteni, vagy épp picit még csavarni a jól ismert történeten. Azt szoktam mondani, a Rómeó és Júlia a 7. Spiderman – mindenki tudja a sztorit, de mégis valahogy úgy tudja nekünk megmutatni, hogy újnak tűnik. Rájött, hogy ő a meglévő történetek átírásában erős. És azért azt se felejtsük el, hogy ez tényleg egy show-biznisz volt, mint a streaming szolgáltatóknál ma, termelni kellett, pörögni. Nem véletlen, hogy így dolgozott az egész szakma: volt egy ismert sztori vagy egy hír, azt írták át gyorsan, minden nyersanyag volt, ami le volt írva vagy amit hallottak.

Shakespeare-nél kéz a kézben jár a tragédia és a komédia is, a költői meg a vulgáris, az örök emberi és a társadalomkritika. Mindemellett állandóan kiszól a közönséghez. Talán ezért is, hogy drámáival nemigen lehet megbukni?

Hát a Szentivánéjivel például tényleg nem lehet. Nem véletlen, hogy diákjaimmal én is ezt rendeztem először (nevet). Komédia és tragédia tényleg egy hajszálra van csupán egymástól benne, sőt a kettő együtt tud igazán működni. Engem is épp ez a kettősség fogott meg e drámákban, annyira, hogy végül Shakespeare-kutató lettem. Az előadásokból azonban gyakran hiányzik ez a kettősség. Van egy olyanfajta elitizmus Shakespeare-rel kapcsolatban, ami nem engedi meglátni tragédiáiban a vulgárist és a komikumot. „Megölte az apámat, és kurvává tette az anyámat” – mondja Hamlet egy helyütt, ez elég szókimondó. De az elitista hozzáállás azt mondja, hogy Hamlet ilyen csúnyákat nem mondhat, és ezért más fordítást használnak, vagy kivágják. Pedig nagyon erősen jelen van végig ez a vulgáris és karneváli réteg, amit egyébként Arany is kiválóan fordít, csak a saját korának megfelelően. A „rimá”-t, amit ő ír, mi már nem érezzük annyira erősnek, de Arany korában az egyik legdurvább szó volt.

– Ha már a vulgaritásnál tartunk, azt mondják, milyen cifrán tudunk káromkodni mi, magyarok – úgy tűnik, a Shakespeare-szövegekben meg a nemi szervre van igencsak változatos kifejezéstár.

Én azt mondanám inkább, hogy amilyen cifrán tudunk mi káromkodni magyarul, Shakespeare ugyanolyan cifrán tudja a vulgáris beszédre használni a nyelvet, sokkal cifrábban, mint a mai angolok vagy amerikaiak. Máig árulnak olyan bögréket, amelyeken ilyen Shakespeare-sértések vannak, mert annyira zseniálisak, sőt van egy online „Shakespeare Insult Generator”, amivel létrehozható hasonló sértés. Shakespeare olyan szabadon és kreatívan kezeli a nyelvet, mint egy gyermek – minden kötöttség nélkül. És beemeli a szlenget is. A mai színházi viszonylatban Pintér Bélához tudom sok szempontból hasonlítani. Az ő nyelvi kezelése is ehhez hasonló. Ráadásul ugyanúgy társulati rendszerben gondolkodik. És azért az sokat segít egy drámaírónak, hogy tudja, kire írja a darabot. Költőisége, nyelvközpontúsága pedig annak is köszönhető, hogy nem volt díszlet, sem fénytechnika (a közszínházakban nappal játszottak, így nem lehetett varázsolni fénnyel), amit valahogy pótolni kellett, gazdagítani a szöveget. Mindamellett nagyon hozzá volt szokva a korabeli közönség, hogy hallás után jegyezzen és értsen meg dolgokat (már csak azért is, mert nem mindenki volt írás-olvasástudó), így a hallás utáni feldolgozás sokkal magasabb szinten volt annak idején, és ezzel együtt a képzeletük is. Tehát amikor azt mondták nekik, hogy a szép Verona tárul itt elénk, akkor az rögtön ott volt előttük. Egyfajta szóbeli díszletfestés folyt.

A sok-sokévnyi kutatás és Shakespeare-olvasás alatt volt olyan, ami meglepte?

Folyamatosan meglepődőm. Ezért nem tudom abbahagyni a vele való foglalkozást. Amikor újraolvasom, mindig meglátok benne valami újat. Sokszor pedig a színpadon derül ki a szövegről valami, hiszen nem szabad elfelejteni, hogy ezek azért színpadra írt szövegek. Igencsak hasznos lenne és szorgalmaznám is a Shakespeare-kutatók és a színházcsinálók párbeszédét. Mindkét fél jóljárna. Sokféle színházi varázs létezik Shakespeare által, de a kulcs: jól érteni, mi van a szövegekbe kódolva, és abból inspirálódni. Nehéz megbukni Shakespeare-drámával, amikor mégis megbukik, azért történhet, mert nem figyelnek kellően a szövegre, vagy annak szellemiségét teljesen figyelmen kívül hagyja a rendezői koncepció. (Az Othellónál például nem lehet kivenni a drámából a címszereplő látható másságát, mert akkor összeomlik a tragédia, és csak egy véres bohózat marad.) A szakemberek segíthetnének megérteni a drámákat, és meggyőződésem, hogy úgy még több jó előadás születhetne.

 +1 KÉRDÉS
A kultusz elfedi sokszor a valóságot, másrészt segíti is a művek túlélését. A globális emlékezet torzít, de mégiscsak ez kell ahhoz, hogy fennmaradjon valami.

Ennek is van jó és rossz oldala. Jó például, hogy egész Közép-Európában a középiskolai tananyag része Shakespeare. És ha valaki megteremti a saját Shakespeare-jét, az nemzeti identitást jelző dolog. Nem véletlen, hogy most Ukrajnában készítik az új Shakespeare-fordításokat, és a Shakespeare-előadások nagyon fontosak lettek, mert ezzel a saját nemzeti identitásukat erősítik. A franciáknál ez már nem olyan egyértelmű, vagy a németeknél, ott kisebb a kultusza. Amerikában meg folyamatosan úgy érzik, bizonyítaniuk kell, ők is tudnak jó Shakespeare-előadást készíteni az amerikai akcentus ellenére is. Miközben felesleges ez a frusztráltság, mert Shakespeare-t nem művelt brit akcentussal kellene beszélni, mint ahogy az angol színházakban játsszák ma is többnyire, hanem dublini akcentusban, vagy épp ameri­kai­ban, hiszen az eredeti Shakespeare-kiejtés ahhoz áll közelebb.