M. Berta Enikő: Az igazi Rómeó

Kopogsz az ajtón, Júlia kikiabál, hogy jöhetsz, bemész, megállsz a kanapé mellett, jobb oldalon, ott van a padlón a jel, pislogj, ha érted, csak viccelek, nehogy nekem megpróbálj pislogni, aztán azt mondod: „Júlia, miért vagy te Júlia?”, na, mondjad, próbáljuk el, kéri a rendező.
Az első Júlia csak egy sóhajtás, mélyen a mellkasomból, a második már dühös, minden vezetékemmel átérzem a fájdalmát a tiltott szerelemnek, az igazságtalanságát annak, hogy a származási különbségek elválasztanak minket, vajon Shakespeare sejtette, hogy olyan művet alkot, ami egyszerre halhatatlan és mégis képes újjászületni, micsoda paradoxon ez, mondta a programozóm, és azt is, hogy ma este történelmet írunk, én és az én Júliám, aki a díszlet takarásából izzadt homlokkal pillant felém, és rémületként definiálom az érzelmet, ami a szemében megjelenik, amikor rám néz.
A rendező a fejét csóválva korhol, értsem már meg, hogy nincs szükség arra, hogy hangsúlyozzak, ez az egész színházi jelenetnek csúfolt, érzékenyítős ostobaság púp a hátán, de haladni kell a korral, és én nem vagyok igazi… itt szünetet tart, és azt hiszem, azt fogja mondani, „ember”, de aztán azt mondja, „Rómeó”, aztán hozzáteszi, hogy egyszerűen legyek önmagam, az emberek robothangot és robotmozgást várnak egy robottól, nem nagy matek ez, aztán beletúr a hajába, mert azt hiszem, ő is tudja, hogy ma történelmet írunk.
Tudok igazi Rómeó lenni, tiltakozom az enyhén sértődött stílust választva a hangkészletemből, mert a helyzet gyorsdiagnosztikája nyolcvankilenc százalékban prognosztizálja, hogy az erősen sértődött mérték dühös válaszreakciót váltana ki a kommunikációs partneremből, de úgy tűnik, újra kell kalibrálni a kódot, mert a rendező így is elvörösödik, és megkér, hogy csoszogjak be a színpadra, és nyikorogjam el a tetves mondatomat, de ha ez nekem nem tetszik, akkor idehívhatjuk a programozómat, aki majd kihúzza a dugómat, ő pedig öt perc alatt kerít helyettem egy igazi Rómeót.
A humán entitások alapos megfigyelése után azt a következtetést vontam le, hogy amikor egy ember bizonyos decibeltartomány fölé emeli a hangját, arra a helyes reakció az, ha a vitapartnere még magasabb tartományba helyezi a saját közlendője hangerejét, így én is így teszek, amikor elmondom újra, hogy én is igazi Rómeó vagyok, hiszen a hardver- és szofterkialakításom egyaránt lehetővé teszi, hogy az érzelemskála széles spektrumát használjam a hangom és a gesztikulációm során, valamint kétezer-hétszáztizenkét csavarnak, kilenc egész ötvenhárom deciliter gépolajnak, az ultrahangos tájékozódásnak és a tengelyem körül pontosan számított forgásszögértéknek köszönhetően a mozgásom teljes mértékben humanoid, akárcsak a jóképű külsőm, engem arra hoztak létre, hogy ember legyek, és szerintem meg ő értse meg, hogy szerelmes vagyok Júliába, és nem hagyom, hogy bárki, főleg egy másik Rómeó közénk álljon!
Amikor a rendező erre azt feleli, hogy „jól van, nyugi”, dekódolom, hogy megrémült, és le kellene higgadnom, de az áramköreim túlhevültek, azt hiszem, erre mondják a humán egyedek, hogy felrobbanok a dühtől, és az utolsó gondolatom a boldogság, mert még sosem voltam annyira ember, mint ebben a pillanatban.
Aztán történelmet írunk, én, a rendező, Júlia, a világosító, az ügyelő és az öltöztető, mert tényleg felrobbanunk, és már csak a felhőből lepillantva látom a színházzal szemközti bank falára erősített kamera szemén keresztül, ahogy kiragasztják a színház ajtajára a fehér papírt, miszerint a mai előadás technikai okokból elmarad.