Körberepülik a falucskát, kikelepelik a telet, felébresztik az alvó közösségi szellemet, azután újraépítik, csinosítgatják a fészküket, majd tüzetes meózás után, Bella nagy komolyan nekiül tojást rakni, Béla lelkes apai segédkezésétől körülvéve. Attól kezdve a falu lakói lélegzetvisszafojtva várják a kicsik kikelését, videón követik a gólyák minden rezdülését, ami folyamatos témát biztosít a piacon, a kocsmában, de a falu közösségi csoportjában is. Az ott lakók minden évben elképedve és értetlenül nézik, ahogy Bella kilöki egy-egy újszülött fiókáját a magasba rakott fészekből, így általában csak két, nagy ritkán három kisgólyát nevelnek.
Mindannyiunk előtt ismert a történet a kegyetlen spártai katonatársadalom horrorisztikus alapszokásáról, miszerint a beteg vagy gyenge csecsemőket, akikről látszott, hogy nem lehet majd tökéletes katonát faragni belőlük, ledobták a Tajgetoszról a szakadékba. Történészek azóta már kiderítették, hogy ennek fele sem volt igaz, mert csak a város falain kívülre tették a “használhatatlan emberállományt” – a görög városállamok általában túlnépesedéssel küzdöttek – a rabszolgakereskedők martalékául.
Sok korabeli filmben feltűnnek vándorcirkuszok, amelyek mindegyikében látható egy-egy mentálisan vagy fizikailag sérült, vagy szimplán beteg ember, akit szülei eladtak a társulatnak, mert fogyatékosságuk miatt jó pénzért lehet őket mutogatni – sokszor emberszámba sem véve, állati sorban tartva őket.
Az emberek minden korban imádtak ijedezni, szörnyűlködni, főképpen, ha jól körített és feltálalt mesét szőttek a másféle, a többségtől eltérő megjelenés köré, mert nézegetésük, mutogatásuk során a biztonságban lévő, saját magukat épnek vélő nézők érezhették és éreztethették fensőbbségességüket, no meg magukban hálát adhattak azért, hogy mindez nem velük vagy a gyermekükkel történik. Vajon ez megbocsátható emberi gyarlóság? A többség szerint igen, de vajon azok mit érezhetnek, akik kénytelenek ezt el- és végigszenvedni? Persze, ez még nem a tudatos, kegyetlenséggel egyenértékű kategória, csupán a másságtól való félelem atavisztikus megnyilvánulása, ami kétféle lefolyású lehet, attól függően mennyire intelligens, empatikus az ijedező. Az egyáltalán nem elfogadó folyamat a kíváncsiság-undor-kitaszítás – ez egy közösség válasza lehet a közéjük bárhogyan beszülető-, illetve bekerülni akaró mássággal élőre, például menekült családok betelepítése egy félig üres házakból álló faluba. A másik a kíváncsiság-részvét-elutasítás – ez egy konszolidált állásinterjú lefolyása lehet egy multicég légkondis tárgyalójában, amikor bár szimpatikus a bármilyen mássággal rendelkező jelentkező, de az interjúztató tudja, hogy az ő vállalati kultúrájukban dolgozók nem alkalmasak annak elfogadására.
Miről szólnak ezek a történetek? Arról, hogy gazdaságilag nem célszerű a gyenge, beteg egyedek etetésére, nevelésére, ruháztatására, taníttatására időt, energiát, és főleg pénzt fordítani, pocsékolni, mert nem fognak hasznot hajtani a közösség számára. Nem hozzák vissza a befektetést. Minden, ami a közmegegyezés szerint elfogadott normától, szokásostól eltérő, az nem jó a közösségnek, ki kell vetni belőle. Ennek a zsigeri elutasításnak evolúcióelméleti és antropológiai vonatkozásban van értelme. Aki eltér a többségtől, azon lehet a nyelvet köszörülni, lesajnálni, és ellehetetleníteni, sőt, a láthatatlanná tételére törekedni, például a II. világháborús koncentrációs táborok-beli megsemmisítéssel. Ha az ösztönökre csak érzelem épül, és azt nem hatja át az értelem, akkor hiába élünk a XXI. században, a legsötétebb középkor inkvizíciós társadalmát idézzük. Szeretjük hinni és önmagunkat abba az illúzióba ringatni, hogy a történelem legújabb korában, a világ civilizáltabb részében nem teszünk ki csecsemőket a barlang elé – az utcára annál inkább, ráadásul a szüleikkel együtt, de ez már egy másik történet –, nem dobálunk le senkit a hegyről, de az út szélén sem hagyunk – ha szószegőként mégis igen, az már egy másik történet –, nem mutogatunk pénzért semmit nyilvánosan – ha a pórnép pénzén vehető dolgokat mégis igen, az már egy másik történet –, hanem a politikai korrektség jegyében megpróbáljuk érzékenyíteni a többségi társadalmat a másságról, a hozzájuk képest másokról, hogy a fentiek ne is következhessenek be. Békés együttélésre, összefogásra, együttműködésre törekszünk, mert ezt tartjuk a humánum legfőbb értékének. Lehet a másik ember más bőrszínű, más vallási felekezetű, más szexuális, politikai beállítottságú, más értéket képviselő, megpróbáljuk elfogadni, mert gyermekkorunkban Maugli története a szívünkig hatolt, amikor is neki még elhittük, hogy egy vérből valók vagyunk.
Elvileg, ugye... A mindennapok gyakorlatában azonban egy nagy büdös francot!
Ugyanaz a kíváncsi, izgatottságában nyálát csorgató pórnép vagyunk, aki a középkori vásárokban nyakát törte, csak hogy láthassa a kétfejű, lábnélküli embert, a hangzavartól és tömegtől félelmében önkívületben fetrengő agyalágyultnak hitt epilepsziást, és aki kéjes örömmel köpködte, kővel dobálta a pellengérre állítottat vagy éppen a vesztőhelyen álló, fejét csuklyába burkolt halálraítéletet. Csak manapság nem a tömegben, a főtéren gyakoroljuk eme minden emberi méltóságot nélkülöző, tömegpszichózisos elmeállapotot, hanem virtuálisan. Online arcnélküliségben. Virtuális bitóra kerülnek mindazok, aki bármilyen rendellenességgel (etimológiailag is érdekes kifejezés) születtek és élnek, és tálentumuk miatt közszereplővé válnak – mint az Asperger-szindrómás svéd lány, Greta Thunberg –, vagy tehetségüket megcsillantva, művészetükön keresztül akarják megmutatni önmagukat. Amennyiben bármely közösségi média felületén felfedik képességüket, azonnal bakót is kapnak a nyakukba, a kommentszekció hiteles tagjainak véleménynyilvánítása formájában. Aki ettől kikészül, vagy feltételezhetően nem fogja bírni a frusztrált tömeg gusztustalan nyomását, jobb, ha bele sem kezd karrierjének ilyetén való promotálásába.
Mint az a vak énekesnő, Agárdi Szilvia a fészen, aki szívszorító tisztasággal énekli klipjében Adamis-Presser dalát, hogy megmutassa, sőt, önmagát is biztassa: “Végül arra jöttem én a világra, hogy elhiggyem, nem vagyok hiába.”, és aki most kiborult, és a buborékja arcába borította azok fene nagy álpíszíségét. Az énekeslány kifejezett szépség, sok nő éveket adna az életéből, ha csak egyszer olyan külseje lehetne, mint neki, hát, még ha úgy is tudna énekelni! Ám a fészen a mindent is jól megmondóktól rengeteg kritikát kapott, felrótták neki, ha nem tökéletes a külseje – a szeme – miért áll ki közönség elé mutogatni magát.
Az énekeslány felvette a kesztyűt, és bár nagyon okosan nem fogadta el a kirekesztést, de tudomásul vette, ezért úgy döntött, ezentúl napszemüvegben fog fellépni, hogy megvédje önmagát az ehhez hasonló, önbizalomromboló beszólogatásoktól. Az oldala másik táborának kommentelői biztatják őt, hogy ne is foglalkozzon a tahókkal, énekeljen, és bátran mutassa meg magát.
Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Mert nagyon, de nagyon bele lehet fáradni a bátorságba, és a hülyék folyamatos negligálásába, és nagyon, de nagyon meg lehet unni nemcsak őket, de a kéretlen prókátorokat is, akik alapvetően jót akarnak a mássággal élőnek, amiből ők köszönik, de nem kérnek. Az átlagtól eltérő külső adottságokkal rendelkező ember is ugyanolyan, mint a többi, ugyanazokkal a vágyakkal, célokkal, és ugyanazt akarja, mint az épnek nevezett többség. Élni, kiteljesedni, és érezni, hogy bár mindannyian mások vagyunk, de éppen ez az izgalmas ebben az egész létezés-csodában, amibe egy X és egy Y kromoszóma véletlen randija miatt belekerültünk. Valószínűleg az énekeslány semmi mást nem akar, minthogy belesimuljon a társadalom szövetébe, ahonnan annak koherens szálaként olykor kiragyoghat tehetségével, amivel színt vihet az unalmas egyhangúságba.
A lányom motoron hazafelé tartva a XII. kerület egyik elhagyatottabb hegyvidéki utcáján, az egyik kerítés tövében észrevett két rókát, amint azok izgatottan valami mellett köröztek. Ahogy a jármű fényszórója megvilágította őket, a vörösök eliszkoltak. Ott maradt viszont egy véres, szürke szőrcsomó. A lányom közelebb ment, és meglátta, hogy egy alig pihegő kiscica fekszik ott. Hazarepesztett, magához vett egy lepedőt, majd visszasietett, befogta a félholt állatkát. Otthon meleg helyre tette, amennyire lehetett, megetette. Másnap elvitte orvoshoz, gondolta, ha már megtalálta, ez kötelessége, mielőtt menhelyre adnák, ám ehelyett a férjével úgy döntöttek, ha már ez a cica kiválasztotta őket, fogadják be őt, legyen családtag náluk. A cirmos, négy lába mindegyikén hófehér selyemszőrzoknit viselő cica először vaknak tűnt, és bicebócaként, dülöngélve mászkált a lakásban, és mivel a legeldugottabb helyekre volt képes bemászni, ezért csengőt kapott a nyakába, hogy tudják, hol van. Idővel kiderült, hogy teljesen süket, ezért nem hallja, ha szólítják. Bell ma öt és fél éves, lát, biztonságosan mozog, és süketsége ellenére éhes szemmel lesi az erkélyen, fákon feltűnő énekesmadarakat, fúj a nagy fenyőfán lakó, farkát pimaszul billegtető mókusra, és kölcsönös, már-már fokozhatatlan imádat övezi őt részünkről, és minket is általa.
A XXI. század paradoxona, hogy egy állattal megtesszük azt, amit embertársunkkal nem. Elfogadjuk az előéletét, a hátterét, az állapotát, testi adottságait, megpróbáljuk erősíteni azt, amiben jó, és nem nyomjuk le azért, amiben előbbiek miatt gyengébb képességű.
Ha hátránya ellenére kiemelkedik valamiben, azt dícsérjük, büszkék vagyunk rá. Az egy vérből valók vagyunk örökségének csírája bennünk él, hiába is tagadnánk. Az állatokkal szemben nem tudjuk levetkőzni emberi mivoltunk ékességét, az elfogadást. Ne is próbáljuk! Inkább gyakoroljuk eme humánus erényt embertársainkkal szemben is, türtőztessük beteges kíváncsiságból és atavisztikus falkából való kiűzés-beidegződésünket, és ismerjük el, ha valamiben kiemelkednek az átlagemberek közül. Nemcsak a másság fürkészése zsigeri dolog, hanem az irigység érzése is, főleg, ha egy olyan köröz le sokakat, akiről fel sem tételeznék, hogy bármihez is ért. Mert – a közvélemény hite szerint – a bármilyen mássággal, testi- vagy mentális fogyatékossággal élőt semmi nem predesztinálja a kitűnőségre. Maradjon láthatatlan, örüljön, hogy élhet.
Ámde, ha a mássággal élő a többség kényes ízlése előtt nem hajt fejet, és mégiscsak láthatóvá válik, plane kitűnik a szürke embermasszából, és valakinek az nem tetszik, lapozzon, görgessen tovább, hovatovább kapcsolja ki készülékét! Minden virtuális világban kalandozó varázseszközének fantasztikus vívmánya az off-gomb megléte. Használja bátran!
Emberfölötti vágy
Kosztolányi ezt írja a Magánbeszéd-ben: “A természet azokba, akiket nagyra szán, többnyire egy hiányt, egy elégedetlenséget olt, hogy azzal viaskodva fejlődjenek. Ez a rugója kitűnőségünkek. Az igazi nagyság nem adottság, hanem egy nyugtalan, emberfölötti vágy. Minden érték: szerzett.” (1932. február 28.)
