Körberepülik a falucskát, kikelepelik a telet, felébresztik az alvó közösségi szellemet, azután újraépítik, csinosítgatják a fészküket, majd tüzetes meózás után, Bella nagy komolyan nekiül tojást rakni, Béla lelkes apai segédkezésétől körülvéve. Attól kezdve a falu lakói lélegzetvisszafojtva várják a kicsik kikelését, videón követik a gólyák minden rezdülését, ami folyamatos témát biztosít a piacon, a kocsmában, de a falu közösségi csoportjában is. Az ott lakók minden évben elképedve és értetlenül nézik, ahogy Bella kilöki egy-egy újszülött fiókáját a magasba rakott fészekből, így általában csak két, nagy ritkán három kisgólyát nevelnek.
Mindannyiunk előtt ismert a történet a kegyetlen spártai katonatársadalom horrorisztikus alapszokásáról, miszerint a beteg vagy gyenge csecsemőket, akikről látszott, hogy nem lehet majd tökéletes katonát faragni belőlük, ledobták a Tajgetoszról a szakadékba. Történészek azóta már kiderítették, hogy ennek fele sem volt igaz, mert csak a város falain kívülre tették a “használhatatlan emberállományt” – a görög városállamok általában túlnépesedéssel küzdöttek – a rabszolgakereskedők martalékául.
Sok korabeli filmben feltűnnek vándorcirkuszok, amelyek mindegyikében látható egy-egy mentálisan vagy fizikailag sérült, vagy szimplán beteg ember, akit szülei eladtak a társulatnak, mert fogyatékosságuk miatt jó pénzért lehet őket mutogatni – sokszor emberszámba sem véve, állati sorban tartva őket.
Az emberek minden korban imádtak ijedezni, szörnyűlködni, főképpen, ha jól körített és feltálalt mesét szőttek a másféle, a többségtől eltérő megjelenés köré, mert nézegetésük, mutogatásuk során a biztonságban lévő, saját magukat épnek vélő nézők érezhették és éreztethették fensőbbségességüket, no meg magukban hálát adhattak azért, hogy mindez nem velük vagy a gyermekükkel történik. Vajon ez megbocsátható emberi gyarlóság? A többség szerint igen, de vajon azok mit érezhetnek, akik kénytelenek ezt el- és végigszenvedni? Persze, ez még nem a tudatos, kegyetlenséggel egyenértékű kategória, csupán a másságtól való félelem atavisztikus megnyilvánulása, ami kétféle lefolyású lehet, attól függően mennyire intelligens, empatikus az ijedező. Az egyáltalán nem elfogadó folyamat a kíváncsiság-undor-kitaszítás – ez egy közösség válasza lehet a közéjük bárhogyan beszülető-, illetve bekerülni akaró mássággal élőre, például menekült családok betelepítése egy félig üres házakból álló faluba. A másik a kíváncsiság-részvét-elutasítás – ez egy konszolidált állásinterjú lefolyása lehet egy multicég légkondis tárgyalójában, amikor bár szimpatikus a bármilyen mássággal rendelkező jelentkező, de az interjúztató tudja, hogy az ő vállalati kultúrájukban dolgozók nem alkalmasak annak elfogadására.
