Szibériába viszonylag kacifántos úton jut el az ember, főleg akkor, ha valahonnan Európából, pontosabban Svédországból, a sarkkörön túlról indul. Kiruna, Stockholm, egy kis kitérő Törökországba, ahol tüntetésekbe keveredik az ember, aztán Moszkva, és végül Salekhard. Összesen négy napnyi utazás.
Itt megállnék egy pillanatra. Reflektálni szeretnék arra a tapasztalatra, ami ma már Oroszországgal kapcsolatban elkerülhetetlenül előkerül, mint egy nagy elefánt a szobában: a háborús propaganda és a katonai toborzás.
Itt megállnék egy pillanatra. Reflektálni szeretnék arra a tapasztalatra, ami ma már Oroszországgal kapcsolatban elkerülhetetlenül előkerül, mint egy nagy elefánt a szobában: a háborús propaganda és a katonai toborzás.
Moszkvában nagyon kevés helyen fedezhető fel, azonban vidéken rengeteg plakát fogadja az embert. Már a reptéren reklám formájában hatalmas összegeket ajánlanak fel annak, aki hajlandó a húsdarálóba menni.
Igaz, az a legenda talán senkiben sem él, hogy az orosz emberek még csak a háborúról sem tudnak, maximum speciális katonai műveletről. Mára már nyíltan beszélnek róla, és a legtöbb embernek tele a tudata.
Salekhardban, ami egy nagy olaj- és gázkitermelő központ Észak-Szibériában, a helyiek arról számoltak be, hogy a háború kitörése óta a fizetésük a felére csökkent. Ami az elszabadult inflációból, plusz az adók és a közműszolgáltatások árának emelkedéséből jött össze.
Na, de kanyarodjunk vissza a témához, és a rénszarvaspopuláció őrzőihez.
Körülbelül 10 ezer nyenyec él a régióban, és mintegy 600 ezer rénszarvasról gondoskodnak. A 10 ezer fő nem mind nomádként éli az életét, több különböző életstílus van jelen, félnomádok és teljesen letelepült csoportok is vannak.
A család, akikkel együtt töltöttem néhány napot, egy chumnak nevezett tradicionális sátorban él. A nagymama, két fiútestvér, a lánytestvér és az ő két gyermeke él együtt. A két gyermek édesapját sajnos az alkohol tartja fogva, és valahol a városban tengeti napjait. Ők így öten 600 rénszarvasról gondoskodnak.
A rénszarvasok a téli időszakban a Vorkutához közeli hegyekben legelnek, teljesen szabadon. A vándorlást április legvégén kezdik meg, de Semoy az érkezésem után egy nappal már útra is kelt, mert néhány állatot visszahajt, hogy azokkal megkezdjék észak felé a vándorlást. Majd a csorda nagyobb része is csatlakozik egy másik ponton. Azonban a család az Urál-hegység mélyén, egy sziklákkal és folyókkal tarkított területen talált menedéket a tél viszontagságai elől, hogy majd innen mehessenek a legelőkre. Még hó fed mindent, itt-ott erdőfoltok, és a folyó jégpáncélján már látni egy-egy nagyobb repedést. Látni a jég alatt szaladó vizet. Az elhelyezkedés igen megfontolt, hiszen a folyó biztosítja a vízellátást, a hegyek árnyékot adnak a tomboló szél ellen, a közelben meghúzódó erdős rész pedig tűzifát biztosít.
Azonban van itt még egy szempont, a vasútvonal. A hószánon túl a vasúti közlekedés elérhetősége is fontos, hiszen időről időre szükség van a csorda meglátogatására, ahogy ez most is megtörtént. Arról már nem is szólva, hogy a legközelebbi város mindössze 2 órányi hószán-útra található. Amit sikerült megérteni ebből a helyszínből, hogy az összes lehetőséget és jót, amit egy város adhat, ugyanúgy használják, mint ahogy a legtöbb jót is a nomád életből.
Hétvége van, így az idősebb testvér, az iskolaköteles Vale, aki 12 éves, most itthon van és segít a családnak. Péntektől-hétfőig otthon vannak a gyerekek, a többi napon pedig bentlakásos iskolában.
Az izgalmas ebben az, hogy a nyári legelőről augusztus végén még nem térnek vissza a nomád családok a közeli civilizációkhoz, így a nyár végén az állam által finanszírozva, helikopterekkel viszik a fiatalokat az iskolába, na persze nem minden héten.
Amíg a család vissza nem tér a városok, falvak közelébe, addig a kollégiumban maradnak.
Ez azt is jelenti, hogy teljes mértékben érintkeznek a modern léttel.
Most már az sem meglepő, hogy szinte teljes internetes hozzáférésük van a téli időszakban, így ők is tudják pörgetni az Instagramot, Tik-Tokot és egyéb dolgokat, amit ma már mindenki használ. Na meg, tudnak egymással kommunikálni is.
Igaz, a rokon családok közel laknak egymáshoz, szinte látótávolságon belül.
Ha már kommunikáció, bár ha a saját nyelvükön beszéltek, nem értettük meg egymást, de valami nagyon fura érzés fogott el. Ha akarnám, megérteném. Persze ez egyáltalán nem igaz, de mivel ugyanabból a finnugor nyelvcsaládból eredeztethető a nyelvük, igencsak érdekes volt hallgatni.
Pattogós, megformált, dallamos és sokszínű. Ezekkel a szavakkal tudnám leírni.
Amikor felvetődött a kérdés, hogy nem vágynak-e arra, hogy a városban éljenek és közelítsenek a város felé, szinte azonnal jött a válasz:
„Itt szabadok vagyunk, a városokban minden arról szól, hogy beérj a munkába, ott legyél időben.”
Érdekes és elgondolkodtató volt hallani ezt egy 12 éves lánytól, és valahol kijózanító is. Ők itt elégedettek és boldogok azzal, ami van. Bár a teljes képhez és az igazsághoz hozzátartozik, hogy itt egy olyasfajta fúzióban élnek, ami a civilizáció peremvidéke. Kényelmesen távol, de nem túl kényelmetlenül távol, ha szükségük lenne valamire. Az persze, hogy a város ilyen közel van, felveti a kérdést, honnan van pénzük: 600 jószág, és az itt felépített modell, ahol közösségekben, gazdaságokban folyik az állattartás. Itt a rénszarvas vágása és a szőröstől-bőröstől való értékesítése az egyik fő bevételi forrás. Nem úgy, mint például a Mongol Dukha törzsnél, ahol elsősorban közlekedésre használják az állatot.
Ebben az átmeneti időszakban a felkészülés zajlik a legelőkre való vándorlásra, ahol 2-3-4 naponta szó szerint bontják a sátorfájukat, és új területre mennek. Ez az egyik legszebb illusztrációja, hogy mennyire a természet ritmusa szerint élnek.
Szóval most egyszerű az élet, ruhát javítanak, friss vizet hoznak, főznek, a férfiak a hószánt javítják, új faszánokat készítenek, amit az állatok fognak húzni. Az étrendjük rengeteg halból áll, szinte mindennap fogyasztottunk nyers halat, nyers rénszarvashúst, de emellett főtt hús tésztával, nyers káposzta és répa lereszelve is helyet kap az asztalnál. Meg persze az elengedhetetlen tea. Lehetőleg rengeteg cukorral. Halászat, az állatok megnyúzása, a hús feldolgozása mind-mind napi teendő az őszi időszakban.
A chum a konyha, a hálószoba, a nappali és a fürdőszoba egyben. Itt szinte semennyi privátszféra nincs, a család együtt él, együtt lélegzik, senkinek sem kell elmondani, mi a feladata, a gyerekek nem próbálják meg folyamatosan kitölteni a csendet.
Itt szabadság van, felelősségteljes, kimondatlan, és szeretetteli.
A fiatal nézi az időset már 2-3 éves korától, és úgy tanul. Nem a következő nagy hiteltörlesztés gondja nyomja a vállukat, sem pedig a félelem, hogy holnap lesz-e mit enni. Ők több száz éves tudás csendes őrei, és az alkalmazkodóképességük egy ilyen turbulens világban, valamint a felhalmozott készségek, hogy bármeddig túlélnek a természetben, felbecsülhetetlen képesség.
Kulturális antropológusok megfigyelték, hogy krízishelyzetekben, mint háború, tőzsdekrach és egyéb csapások esetén többen visszafordultak a nomád élet felé.
Én is kaptam egy teljesen új koncepciót a szabadság fogalmáról.
Érdemes lehet elgondolkodni, hogy mit is jelent számunkra a szabadság, persze mindenkinek más, de ráébredni, hogy a szabadság mennyire egyszerűen összetett dolog, felszabadítóan hatott a gondolataimra.
A természet nehéz időkben is velünk van, menedéket nyújt, jó az idő, érdemes most sétálni egy nagyot.
