Szeretem a tavaszi erdőt. Szinte egy másodperc alig telik el úgy, hogy ne szólaljon meg valamelyik madár. Egyszer egyik randimon sétáltunk egyet a lánnyal egy parkban.
A fák lombozata zöld alagútként borult fölénk, a napfény pedig aranyló fénycsóvaként szűrődött át a réseken. Egy feketerigó énekelt közben. A lány ekkor megszólalt: „lehet, jobb is, hogy nem értjük, mit mond”.
A feketerigó nagy kedvenc madaraim egyike: az emberhez egyik legsikeresebben alkalmazkodott madárfaj, kertes városi házaknál, parkoknál szinte mindig fellelhető, trillázását messziről is meghallhatjuk. Táplálékkeresés közben esőt imitálva toporog a földön, és csőrével túrja a talajt. Siker esetén földigiliszta a jutalma. Gyakran lépésnyi távolságra is meg tudjuk közelíteni, nem zavartatja különösebben magát.
A legkedvencebb madaram viszont a nagy fakopáncs marad. Nem csak amiatt, mert a madarak között ő ébred a legkésőbb, így a hétalvók is könnyen tetten érhetik, hanem mert egyike volt azon madaraknak, amikre először felfigyeltem.
Hosszas „csrik-csrik-je” árulja el, valamint fatörzseken történő kopogtatása. Városi kertekben, parkokban ugyanúgy megtalálható, értéke pedig felbecsülhetetlen. Számomra a nagy fakopáncs szimbolizálja leginkább a madarak és a fák kapcsolatát, annak idején még az általános iskola biológia óráján is tanultunk róla.
