Minden nap egy olyan világban ébredünk, amelyet egyre bonyolultabbnak, áttekinthetetlenebbnek és rendezetlenebbnek érzünk. Ma már nemcsak az ezzel foglalkozó tudósok, de a mindennapi ember is érzi, hogy a világban korszakos jelentőségű változások mennek végbe.
A technokrácia útjára lépő világban gyorsan nő, és hamarosan áthidalhatatlan lesz a távolság a múlt és a jelen között. A tőkét szolgáló racionalitás példátlan haladást produkált a termelésben, a fogyasztási javak bőségében. Ha azonban a dolgok egészét vizsgáljuk, és ennek a fejlődésnek a következményeit is mérlegeljük, akkor ezt a folyamatot másként is értékelhetjük.
Egyre többen látják úgy, hogy az emberiség jövőjéről szóló legpesszimistább elméletek (Spengler, George Orwell, Konrad Lorenz, Huxley és természetesen Madách víziói) látszanak beteljesedni abban a világméretű munkamegosztásban, amelyet a haszonért folyó verseny és küzdelem kényszerétől hajtott szigorú szervezettség hat át. Ez a munkamegosztás a legkisebb részletekig meghatározza az egyes népek, közösségek és egyének lehetőségeit és életét.
Olyan társadalom formálódik, amelyben az anyagi jólét érdekében az ember „önkéntesen” lemond emberi jogairól, kulturális és civilizációs kényszerzubbonyba bújik.
Hiszen mindenütt azt látja, hogy az emberi létezés alapjától, a munkától megfosztottak kitaszítottá válnak a társadalomból – nem csupán anyagi szempontból épülnek le, de emberi lényük is erejét veszti.
A gépek uralta világ emberiségének sorsát egykor a kommunista modell vizionálta, a szabad és sokoldalúan fejlett ember ideálját állítva a fejlődés középpontjába. Mostanra – a többi emberközpontú elképzeléssel együtt - mindez a mesék világába került.
A kapitalista világnak azonban nincs olyan jövőképe, amely az emberiség szebb jövőjét tűzné ki célul!
Az emberi közösségeket szétforgácsoló, az embert csupán termelési eszköznek tekintő „fejlődés” megsemmisíti azokat a létező viszonyokat is, amelyekben emberi képességeink kibontakozhatnak. Fennáll az a veszély, hogy az emberi nem fejlődése lefelé irányul. Specifikus emberi tulajdonságainak és szükségleteinek leépülése az „elembertelenedés” rémképét vetíti elénk az emberi fejlődést meghatározó evolúciós törvény logikus következményeként.
Hogy mi lesz az emberiséggel, az nyilvánvalóan megjósolhatatlan. De az bizonyos, hogy jövője elsősorban olyan folyamatoktól függ majd, amelyek magában az emberben játszódnak le. Tovább fejlődésünk lényege analóg egy állatfaj tovább fejlődésével, amely a feltételek változására így vagy úgy reagál. Emberi lényünkből következik, hogy a mi reagálásunk tudatos lehet: tudjuk, hogy vannak olyan értékek, amelyek fontosabbak, mint a növekvő gazdagság.
Igaz, a most hatalomra került üzleti-technokrata érdekcsoport semmibe veszi az emberiség évszázadok alatt létrejött kultúráját, felborítja a világban működő, egymással szoros kapcsolatban lévő érték- és érdekviszonyokat, és igyekszik ráerőltetni a világra a saját, önző akaratát. A következmény az, hogy az emberiség túlélési-kihalási folyamatában megerősödik a pusztulás tendenciája.
Az európai civilizációs és kulturális folyamatot azonban egyetlen politikai ámokfutó sem tudja megsemmisíteni, legfeljebb átmenetileg szorul háttérbe, mert az már az emberek benső lényében él. Kondratyev megállapítása szerint az emberiség eddigi hat, egymást követő technológiai váltásának velejárói a társadalmi válságok és fordulatok, amelyeket az alkalmazkodás időszaka után újabb egyensúlyi állapot követ. A mostani, hetedik technológiai forradalom szörnyű pusztításai után is egy új korszak kezdődhet, egy másfajta világ épülhet.
A környezeti értékek, a közösségi élet, a műveltség, az emberség és az emberiség sorsáért érzett felelősség mind-mind egy emberi értékrend szerint felépülő új világ építőkövei.
Igaz, ma még csak kevesen vannak, akik ezt felismerik és igyekeznek érvényre juttatni. Akik értik, hogy a műveltségnek például nem feltétlenül az a célja, hogy jobb anyagi helyzetet teremtsen. A nyereség nem fejezhető ki dollárban vagy forintban, hanem azokban az ismeretekben és értékekben, amelyek majd az emberekben munkálnak, értelmesebb és értékesebb élethez segítve őket.
Az új világ fájó vajúdásával küzdő magyar társadalomban különös jelentősége van, ha tudatában vagyunk annak, milyen belső veszély fenyegeti ezeréves kultúránkat, a magyar társadalom nemzeti közösségét. Nem más a tét, mint hogy bérrabszolgává válva eltűnhetünk a világkapitalizmus dolgozóinak szürke tömegében. Az apák-nagyapák generációinak történelmi feladata a túlélés volt, de a szabadságot eltékozolták – a most felnövő új generációk számára egy „emberarcú világ” megteremtése a kihívás.
Nem a világ megváltását kell célul kitűzni – az időről időre felszínre kerülő „politikai messiások” ezt sajnos megteszik. Önmagunk világát kell emberibbé formálni, azokban a kis közösségekben, ahová a sors vezérel.
A szerző társadalomkutató, nyugalmazott főiskolai tanár.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
