Arra, hogy közeleg a világvége. Jó, ez csak részben vicc, sokan nagyon is komolyan rettegnek attól, hogy a háborúk, az atomkatasztrófa vagy a klímaválság egyszer csak pontot tesznek az emberiség történetének végére. A hatodik nagy kihalási hullámban vagyunk a földtörténet szempontjából, most ér véget a Kali-juga, a védikus írásokban a lelki sötétség ötezer éves korszaka, melynek végén hatalmas kataklizma hoz új kezdetet. Amit mi valószínűleg már nem érünk meg, csak a finálé utolsó perceit tapasztaljuk.
Egyáltalán, ki akarná megélni az apokalipszis utáni időket?
Belekezdtem a Netflixen Az Eternauta című argentin sorozatba (inkább ez, mint a You, mert mélyen egyetértek pszichológus szerzőnkkel, aki szerint vétek romantizálni a sötét hősöket, a Jokereket és Joe Goldbergeket). Ebben egy mérgező hóvihar tizedeli meg az emberiséget, és a túlélők kis csapata még egy idegen inváziót is a nyakába kap. De most valahogy a disztópia se köt le, mintha túlságosan közeli lenne, hogy egyszer csak megszűnik körülöttünk a kényelmes, kissé túl is biztosított világunk, ahol jön áram a konnektorból, van benzin a kutakon, csak beszaladok kenyérért a boltba, és a telefonommal fizetek érte.
A közelmúlt nagy áramszünetei világosan rámutattak, mennyire sérülékenyek az összefüggő nagy rendszereink, mint az energia- és az élelmiszer-ellátás, az internetalapú kommunikáció, az ebbe ágyazott, jóformán már teljesen virtuális szolgáltatásokkal, illetve a közlekedéssel és a bankrendszerrel, meg a tartalék-generátorokkal is csak ideig-óráig működő kórházakkal, atomerőművekkel.
És mi lesz, ha nincs közvilágítás, ha kinyílnak a börtönkapuk, elszabadulnak az utcai bandák – a Nulladik nap című, szintén Netflix-sorozatból tudhatjuk, innentől 26-28 napja van még a rendőrségnek meg a katonaságnak, míg végleg megszűnik a jogrend, jön a teljes összeomlás, és az éhes emberek egymásra fognak vadászni, ahogyan Cormac McCarthy az egyik legnagyobb kortárs regényében, Az út-ban megírta.
Régebben borzongva szerettem ilyesmiket olvasni, és hogy a szorongást azért csökkentsem, avagy megküzdési módokat tanuljak, beléptem több mélyalkalmazkodás csoportba, tanultam ehető vadnövény-gyűjtést, permakultúrás kertészkedést, csökkentettem az ökológiai lábnyomomat, lemondtam a többi között a húsevésről. Utóbbinak számos oka volt, és nem akarok nagyon riogatni, de az ipari állattartás fenntarthatatlanságát jól jelzik a mostani járványok, a ragadós száj- és körömfájástól a madárinfluenzán át a most már a méheket is tizedelő nyúlós költésrothadásig, amiről tegnap számolt be a Népszava.
Szóval épp csak azt nem találtam még ki, mivel fogok fűteni az extrém időjárási szélsőségek, például egy újabb kis jégkorszak idején, honnan gyűjtök esővizet, ha már eső se lesz, hogyan állítok elő áramot, ha sötét füstfelhőbe borul a bolygó, és levegőt se lehet majd venni, nemhogy feltölteni a napelemet.
Miután megnéztem a Törésvonalban Csepeli György szociológus teljesen józan, bár a végén borúlátásból zenbe forduló összeomlás-interjúját, szembe is jött velem egy világvége-mém: Mel Gibson Mad Maxes fotójára írták, hogy „Hölgyek, ideje elgondolkodni, hogy a pasiban, akivel randiztok, megvan-e a poszt-apokaliptikus hadúr potenciál”. Miközben címezhették volna az uraknak is, hiszen ez éppúgy a nőkben is meglehet – gondoljunk csak a Mad Max trilógia 3. részéből a Tina Turner alakította városalapító hadúrnőre –, abban van igazság, hogy ilyen helyzetben az ember aligha boldogul majd egyedül.
A szoros kapcsolataink, a rokonaink, avagy a választott családunk, a túlélőtársaink lesznek a legfontosabb szövetségeseink, akikkel együttműködve el lehet pilinckézni egy darabig még az apokalipszis után is, egy kőkorszakba visszakatapultált világban. Csak mostanra épp eljutottam odáig, hogy én ezt már nem szeretném megélni, nem akarok zombikkal küzdeni a mindenáron életbenmaradásért, noha az életösztönöm biztosan ezt diktálná, de köszönöm szépen, nem kérek a Legenda vagyok kihívásból.
Engem tessék csak megenni, a maradványaimba palántát ültetni, a csontjaimból szerszámot készíteni, a földi javaimmal tüzet táplálni.
Vagy felszippantani az utolsó mentő-űrhajóba, feltéve, hogy nem Elon Musk küldi, hanem valami jó fej földönkívüliek, bár biztos lesz egy-két vitánk arról, miért hagyták, hogy tönkre vágjunk egy egész bolygót, ja, hogy a szabad akarat, meg hogy ez csak a mátrix, egy elcseszett kísérlet a sok közül (lásd: sok világvége volt már, de most a Földnek is jobb lesz, ha ezt mi, emberek már nem éljük túl.)
Addig meg prepperkedés helyett arra koncentrálhatunk, ami valóban fontos, és ami már a spanyol és portugál áramszünetek alatt is életbe lépett: a minőségi együtt töltött időre, mindenféle figyelemelterelés nélkül, szépen lelassulva, akusztikus gitárzene mellett, a szomszédsággal, barátokkal, gyertyafénynél együtt üldögélve, sztorizgatva a konyhában vagy a ház előtti téren. A tudatosság és a megértés táplálására, az élet szépségébe vetett hit és az ősbizalom újbóli megélésére, hogy minden jól lesz, sőt, minden jól van úgy, ahogy van. Akár nélkülünk is.
