Szinte majdnem minden ilyen szándékosan elkövetett erőszakos cselekedet mögött húzódik valami olyan felfoghatatlan trauma vagy mentális probléma, ami akár magyarázat is lehetne a szörnyű tettekre. De jó, ha odafigyelünk, hogy ezek magyarázatok, és nem kifogások vagy szimpátiát előhívó tények. Miközben kijelenthetjük, hogy nincs „tipikus” profil, vannak mintázatok vagy statisztikák, melyek ismétlődnek, vagy fellelhetőek gyakorta az ilyen esetekben. Hiszen a kegyetlenség kegyetlenséget szül. Egy szörnyeteget egy másik szörnyeteg hív életre, és a kört nehéz megszakítani, nehéz levetkőzni a tanult és megszokott mintákat.
Az elkövetők között a leggyakrabban diagnosztizált kórképek például az antiszociális személyiségzavar, melynek jellemzője a bűntudatnélküliség vagy a mások érzéseinek és önrendelkezésének teljes figyelmen kívül hagyása. Érdekes adat, hogy az elfogott és megfigyelt bünözőknél ez az arány férfiaknál 47, nőknél pedig 21 százalék, míg a teljes társadalomban ennek az állapotnak az előfordulása csupán 2-4 százalék közé tehető.
Továbbá a skizofrénia, a különféle téveszmék és a mostanában olyan gyakran emlegetett nárcisztikus személyiségzavar is lehet az elkövetők sajátja. Okként gyakran előhozakodnak a gyerekkori traumákkal, ami a vizsgált alanyok majdnem felénél előfordul. Ezek kizárólag mind súlyos fizikai bántalmazáshoz vagy szexuális abúzushoz köthetők. A magyarázat igen egyszerű: ha valaki a fejlődésének korai szakaszában elszenvedte ezeket, és nem látta soha egy szeretetteljes kapcsolódás mintáját, akkor hajlamos ugyanezen sémák követésére a felnőttkorában is. Fontos hangsúlyozni, hogy a gyerekkori trauma vagy a mentális betegség nem szükségszerűen vezet sorozatgyilkossághoz. Nagyon sok ember él át traumákat vagy küzd mentális problémákkal anélkül, hogy erőszakossá válna. A brutális bűncselekmények elkövetésére való hajlam egy rendkívül komplex jelenség, amely számos biológiai, pszichológiai és társadalmi tényező együttes hatásának eredménye lehet.
De miért is érdeklődnek az emberek egy-egy sorozatgyilkos élete után? Jó a kérdés…
Az emberi psziché mélyén ott rejtőzik egyfajta morbid kíváncsiság a sötét, tiltott dolgok iránt. A sorozatgyilkosok a társadalmi normák legszélsőségesebb megszegői, tetteik a jó és a rossz közötti határvonalon túl helyezkednek el. Ez a deviancia sokak számára egyszerre félelmetes és lenyűgöző. Általában ezen bünözők sorozatosan követik el a rémtetteiket, valószínűsíthetően magas intelligenciával rendelkeznek ahhoz, hogy ne bukjanak le hamar, és ez még érdekesebbé teszi őket.
Gyakran a hétköznapi ember beleképzeli magát egy ilyen esetbe, hogy mit tenne, ha ö lenne az áldozat, azonosul vele, és megszületik a megmenekülés vágya, tovább tudja fonni a gondolataiban a cselekményszálakat. Különösen érdekes, hogy bizonyos nők százával küldenek halálsoron lévő gyilkosoknak rajongással teli vagy éppen szerelmes leveleket. És itt kezdődik el a média káros hatása, ahol celebként vagy híres emberként mutatják be az elkövetőt, gyakran írnak róla cikkeket, közvetítik a tárgyalást és így sokan túlromantizálják a helyzetet, bele akarnak helyezkedni a megmentő szerepbe, hogy majd „megjavítják” a gonosz lelkét, vagy éppen csak a védelemező, erős férfit látják, nem a belül lévő sötétséget. Ördögi csapda ez, hiszen ha gyilkos is, mindenképpen kitűnik a többiek közül, akár erejével, elméjével, intelligenciájával vagy brutalitásával, és ami kítűnik, az érdekes.
A képernyőn lévő valós vagy fikciós ábrázolások nem csupán a kegyetlen cselekedeteket mutatják be, hanem a háttértörténeteken, a gyermekkori traumákon és a társadalmi körülményeken keresztül igyekeznek megérteni, sőt, néha szinte meg is magyarázni a szereplők tetteit. Felmerül a kérdés: vajon ez a fajta ábrázolásmód milyen hatással van a társas kapcsolatainkra és a bűn megítélésére? Helyes-e, ha a rossz gyermekkor vagy más nehézségek kvázi felmentést adnak a súlyos bűncselekmények alól?
A „kedvenc” ilyen sorozatom a You a Netflixről, amelyben a szerelmi életében ügyetlen könyvárust kísérhetjük el a sorozatgyilkossá válás útján.
Itt a rendezők több évadon át fokozatosan csepegtették a háttérmorzsákat az elhanyagolt gyerekkorról, a brutális bántalmazáson át a teljes szeretetlenségig. Főhősünk csak a szerelmet kereste, és azt, hogy végre elfogadják és legyen társa az úton, amit életnek hívünk. Szinte drukkoltunk neki részről részre… Az, hogy megölt pár embert és a végére komplett őrült lett, szinte mellékes...
A filmkészítők különféle narratív eszközökkel igyekeznek empátiát kelteni a nézőben a komplex és sokszor traumatizált karakterek iránt. Megismerjük a nehéz családi körülményeket, a bántalmazást, a társadalmi kirekesztettséget, amelyek a bűnözővé válás útjára terelték a főszereplőt. Talán mind emlékszünk a Dexter nevű sorozatgyilkosra, aki vérben született, hiszen édesanyját őelőtte vágták darabokra, hát csoda, hogy nem ismer más eszközt, csak a gyilkolást? Bár neki komplett hitrendszere van a bünözéshez. Csak azt öli meg, aki bünöző, tehát megérdemli. De ezzel a hitrendszerrel az a baj, hogy kívül helyezi magát a társadalmi normákon és szabályokon, ami ugye okoz némi bonyodalmat, mind erkölcsileg mind pedig szociálisan és persze jogilag.
Ez a megközelítés kétségtelenül árnyalja a képet, és elgondolkodtat a bűn okairól, a társadalmi felelősségről. Azonban fennáll a veszély, hogy a „másik oldal” empatikus bemutatása, a háttérsztorik hangsúlyozása elmoshatja a határvonalat a megértés és a felmentés között a hétköznapi életben is.
Ebből a témából ne hagyjuk ki a Joker című filmet, ami talán a legelső ilyen alkotások egyike. Nagy port kavart már az első vetítésen is, hiszen azt mutatja be, hogy a társadalom mennyire a perifériára sodorja és végül ott hagyja a mentális betegeket. A film afféle társadalmi kommentár, egy nagyon fontos kérdésre világít rá. Mégpedig arra, hogy
a bűn kialakulásában bizony a társadalomnak is fontos szerepe és felelőssége van.
A társas kapcsolatokra gyakorolt hatás többrétű lehet. Egyrészt, az ilyen filmek vitákat generálhatnak a bűn és büntetés, az áldozatok jogai és a társadalmi igazságosság kérdéseiről. Elősegíthetik a kritikus gondolkodást és a komplex problémák iránti érzékenységet. Másrészt viszont, a brutális cselekedetek állandó relativizálása, a „szegény bűnöző” narratíva hosszú távon erodálhatja a társadalmi normákat és elősegítheti a bűncselekményekkel szembeni szemet hunyást.
Különösen problematikus lehet, ha a nézőben kialakul egyfajta romantikus kép a bűnözőről, aki a nehéz sorsa miatt maga is áldozat. Ez a fajta idealizálás veszélyes lehet, legfőképp a fiatalabb generáció számára, akik kevésbé rendelkeznek a kritikai gondolkodás képességével. A bűnözés nem lehet romantikus vagy vonzó, hiszen valós áldozatokkal és súlyos következményekkel jár. Ez egy rendkívül veszélyes gondolatkísérlet, mert önbíráskodáshoz és nagyon szélsőséges esetben anarchiához vezethet.
Ide illik egy remek példa egy Facebook-csoportból, ahol egy nő mesélte el történetét, hogy a férje börtönbe ment 5 évre, és most nem tudja eldönteni, hogy vele maradjon-e, vagy elhagyja. Sok-sok válasz érkezett, és szinte mind egytől-egyig a férfit sajnálták, hogy az asszony ily galád módon akarja elhagyni, és legalább várja meg a büntetés végét, hogy szemtől szembe mondhassa el neki. A beszélgetés alatt megjelentek egyre többen, akik szintén hasonló példával szolgáltak 3, 5 vagy épp 6 évet kapott az uruk (egyik se mesélte el, hogy miért), de próbálták bíztatni, támogatni egymást és tanácsot adni, hogy hogyan vészeljék át a szeretett párjuk nélküli nehéz időket, vagy éppen arról diskuráltak, hogy ki mit vigyen be neki a beszélőre.
Senki nem mondta el, hogy miért van rács mögött a férje, csak egyre-másra hangoztak el a „rosszkor volt rossz helyen”, „véletlenül bepalizták”, „nem tudott róla, hogy nála van” stb. frázisok.
Számomra ez a beszélgetésfolyam nagyon ilyesztő képet festett arról, hogy nem érdekelt senkit, hogy mit tett, aki (feltehetőleg jogosan) ül börtönben hosszú éveket, csak az, hogy kimentsék, kimosdassák az adott szituációból. Ez elvezethet ahhoz, hogy amikor „legalizáljuk” a bűnöst és felmentést keresünk neki, magunkat a büntető szervek fölé helyezzük, ilyenformán már nem tiszteljük a törvényt, hiszen ha mi felmentést adunk, másnak is meg kell tennie. De ha nem ül börtönben, „csak” lop, hazudik, vagy erőszakos lesz, akkor is jönnek majd sorra a kifogások, hogy most rossz napja volt, hogy éhes vagy fáradt stb. Nagyon fontos felismerni, hogy soha semmilyen indok nincs az erőszakos cselekedetre, még ha kicsi, akkor sem.
A rossz gyermekkor „legalizálása” az erőszak és a bűnözés mentségeként egy rendkívül veszélyes gondolatkísérlet. Bár a gyermekkori traumák kétségtelenül befolyásolhatják egy ember későbbi életét és viselkedését, soha nem szabad, hogy felmentést jelentsenek súlyos bűncselekmények alól. A társadalomnak kötelessége megvédeni magát az erőszaktól, és az áldozatoknak igazságot kell szolgáltatni. A háttértörténetek megismerése segíthet a megelőzésben és a rehabilitációban, de nem írhatja felül a felelősséget a tettekért.
