Maga az Inch House egy vár volt korábban, majd kastéllyá avanzsált, később közösségi tulajdonba került és ma közösségi ház, klubokkal, galériákkal, tánckörökkel. A baljós skót vészkorszakokra, klánháborúkra és rettenetes életkörülményekre talán még pár, belülről beépített lőrés emlékeztet, meg a pince, ahol a galéria van.
A vár körül hatalmas tórendszer volt, amelyet ma is el lehet képzelni, mivel ha hatalmas eső esik, olyan spontán tó alakul ki a krikett- és rugby-pályákon, amelyek baloldalról szegélyezik az épületet, hogy sirályok százai úszkálnak rajta napokig! A tórendszer miatt még Cromwell seregei sem tudták bevenni, amikor elözönlötték Angliából Skóciát, és csak a dunbari csata után foglalhatták el, ahol a vár tulajdonosa meghalt. A vár körül, ahogy a leírásban olvastam, nagy palánkhíd feküdt, azon lehetett belovagolni a szigeten fekvő erősségbe. Állok a kosárpálya mellett, ahogy szétnézek, hunyorítva, próbálom elképzelni, honnan jöhetett a híd, nézem a több száz méterre kezdődő kis lankákat... Odáig biztosan elért a mocsár.
A vár körül hatalmas tórendszer volt, amelyet ma is el lehet képzelni, mivel ha hatalmas eső esik, olyan spontán tó alakul ki a krikett- és rugby-pályákon, amelyek baloldalról szegélyezik az épületet, hogy sirályok százai úszkálnak rajta napokig! A tórendszer miatt még Cromwell seregei sem tudták bevenni, amikor elözönlötték Angliából Skóciát, és csak a dunbari csata után foglalhatták el, ahol a vár tulajdonosa meghalt. A vár körül, ahogy a leírásban olvastam, nagy palánkhíd feküdt, azon lehetett belovagolni a szigeten fekvő erősségbe. Állok a kosárpálya mellett, ahogy szétnézek, hunyorítva, próbálom elképzelni, honnan jöhetett a híd, nézem a több száz méterre kezdődő kis lankákat... Odáig biztosan elért a mocsár.
Van egy nekem nagyon félelmetes tárgy bent az épületben. Egy embercsapda, ami olyan mint mesefilmekből a medvecsapda, de ez valós.
Ebben az országban ugyanis simán lelőhettek birtokra tévedő csavargót, felakaszthattak valakit kecskelopásért vagy verekedésért, napi 12 órát dolgoztathattak 8 éveseket a bányákban, vagy embercsapdákat tehettek ki az utakra, az avar alá, s ha valaki át akart vágni illegálisan egy portán, ez a csapda darabosra törte a testet, a halál biztos volt a vérfertőzés vagy egyéb komplikációk miatt. Mikor erre járok, mindig bekukkantok, kicsit reszketve tőle, távolról próbálom elképzelni ezt a kort, aminek egy fotónyi emléke ez a rettenet. Csak egy fotó, fotónak tekinthető vasdarab, de sokat elárul a múltról. Lehet, ezért ilyen betegek? Mint mi? Hogy a századok traumái olyan vastag páncélt raktak ezekre az emberekre, ami megmagyarázza, miért itt a legnagyobb a drogprobléma Európában és hogy miért vannak bandaháborúk, és ebben a paradicsomi miliőben miért él ennyi szerencsétlen, akik nem is látják, hogy a természet csak pár percre van tőlük, olyan formákkal és színekkel, hogy mások ezer kilométerekről utaznak ide, hogy ezt láthassák...?!
Nem látják.
Egy megrendelőm, akinek kertészeti munkákat végzek, egy láthatóan beteges asszony, aki folyamatosan szívja a füvet, úgy beszélt arról, mikor fiatalként kimentek sátorozni a tengerhez, mintha ezer éve történt volna. Lemondóan legyint, se kedve, se ereje nincs elmenni a 30 percre lévő csodához. Néztem a sápadt arcát és mély részvétet éreztem, mellette meg sóhajtottam, de jó, hogy minden kolonc lekerült rólam, nem járok ebben a cipőben.
Ha Magyarországra tekintek, 3000 kilométerről, szintén egy traumatizált, életét, vagyonát féltő csoportot látok, ahol annyian és úgy sérültek (háborúk, devizahitel, családon belüli erőszak, diktatúrák, szegénység, zsellérség, holokauszt... mindenki válassza ki a magáét...), hogy nem is tudnak, tudunk boldogok lenni.
Állok a kosárpálya mellett. A pályán tíz fiatal játszik, egy indiai, öt kínai és a többiek európai rasszból. Fiam a pálya mellett nézi őket. Mennek a támadások, hárompontos, kétpontos, büntetődobás, elég jól kenik a srácok, szerintem egyetemisták.
A rács másik felén, valami 12 skót, fekete ruhás kamasz ügyködik. Pár napja valaki foteleket hozott ide valami lomtalanításból, pár forgószéket és asztalt. Mikor először láttam őket, még csettintettem is, hogy milyen jó, lehet hesszelni a pálya mellett, kényelmes alkalmatosságok voltak, tiszták, valami jó lakásból kerültek ki az utcára. Mára a bútorok némileg átalakultak. A fiúk már korábban felgyújthatták őket, már csak a vázak éktelenkedtek a játszótér mellett. A geng tagjai a meccs közben is próbálták darabokra törni a maradékot, a vázakat. Egy nagyon buta arcú, vörös hajú, elhízott kamasz aprólékosan verte le a karfákat a fotel fő részéről, nagyon koncentrált, ha valami nem vált le, a játszótér játékait használta feszítővasnak vagy éknek. Ketten egy gyengébb társukat verték a fűben, egy fiú egy széket vert szét a betonon, egy pedig rugdosta a roncsokat, eldobta őket, majd értük ment és visszahozta, hogy aztán újra kezdhesse a mókát.
Olyan szürreális a kép, hogy gyorsan előkapom a telefonom és lekapom őket, szerencsére senki nem látja meg.
Rita megjön a sportklubból, rá vártunk itt, beszállunk a kocsiba. Ahogy visszanézek, látom, hogy a fekete ruhások többen lettek, megjöttek a haverok és beözönlenek a pályára, egy labdát rugdosnak. Pillanatra megállok, nézem mi lesz ebből. Az egyetemisták, akik sokkal nagyobbak és erősebbek, értetlenkedve állnak a széleken, a skótokat nem igen zavarja a tekintetük, elveszik, ami az övék, fújják az orrukat a földre, verik a vasrácsot a csövekkel és dekáznak a focijukkal. Rita rám szól, hogy induljunk, tudja mi jár a fejemben, de menjünk el, értsem meg, nem lehet mindenhol beleállni a dolgokba. Gázt adok, mérgesen fújok.
Három hete négy, körülbelül 12 éves srác megdobált egy fekete hölgyet kaviccsal, úgy hogy három gyerekkel játszottak a mezőn, úgy kellett rájuk szólnom, végül felém is dobtak pár követ és elszaladtak, a hölgy köszönömöt mondott, a fejem égett a szégyentől és a dühtől, tudtam nem futhatok utánuk, mert börtönbe is kerülhetetek. Itt ilyenek a törvények.
Dühös voltam és megint ez a hülye sztori jut eszembe, ami miatt megint vitatkoztunk Ritával, azt vágja a fejemhez, hogy egy nap le fognak szúrni.
Tudom, igaza van, de én azzal válaszolok, hogy pont ő háborgott egy nappal azelőtt, hogy a buszos sztori megesett, hogy Musselburgh városában kapucnisok lerúgtak egy 14 éves lányt heccből a bicajáról úgy, hogy apukája mögött tekert.
A hírekben is benne volt, hogy a lány jajongva feküdt a földön, apja még hosszú ideig észre sem vette, mi zajlott mögötte, de a buszmegállóban álló tömeg egykedvűen bambulta az eseménysort, páran elkezdtek filmezni. Magyarán, senki nem segített. A térfigyelő kamera felvételét is beletették a hírekbe, borzongató az a közöny, amit lehetett látni. Egy férfi nem volt, aki elkapta volna ezt a három kamaszt, akik fulladozva a röhögéstől, elektromos rollereken elviharzottak!
Rita, valami este 11 órakor, az ágyban puffog, hogy hol vannak a férfiak ilyenkor? Mormogom, bárcsak ott lettem volna, én biztos nem lazsálok. Már félálomban vagyok, el is alszom lassan.
A másnapi találkozóra vidáman készülök. Tamással van randim, egy sörre, meg kell beszélnünk pár dolgot a kisvállalkozásunkról (utazási irodát akarunk indítani), meg közös kiállításunk is van, arról is akarunk egyeztetni. Reflexszerűen felkapok két nagyméretű képet, amiket majd ki akarok tenni a belvárosban. Ha a belvárosba megyek, mindig viszek magammal street artot, összekötöm a kellemeset a hasznossal, lehet teríteni a művészetet!
Szokásomtól eltérően, nem megyek fel az emeletre a buszon, hátra ülök, a legutolsó sorba. Alig vannak rajtam kívül, egy indiai srác ül az ötös hátsó sor másik végére, rajtunk kívül még két öregcse gubbaszt a földszinten.
Elkezdem olvasgatni a telefonom, igazából nem is tudom, mikor tűnik fel, hogy valami nincs rendben!? Felemelem a fejem, egy skót munkás térdel a széken, előttünk valami négy sorral, mint gyerekek, mint amikor integetnek ki a kocsiból a hátsó ablakon, térdel, hátrafelé magyaráz. Rajta világító munkavédelmi ruha, lábán bakancs, kicsit malteros, kezében sisak és nagyon ittas, pupilláján látszik, hogy valami pörgettyű is van benne. Erősen magyaráz az indiai fiúnak, akit csak most nézek meg alaposabban. Az indiai srác, nagyon konzervatívan van öltözve, kis bajusz, rendezett haj, bőrkabát, makkos cipő, farmer. Valami egyetemista lehet, üvölt róla, hogy rendezett életet él, kis bőrtáskája mellette. Idegesen kapkodja a szemét, nem tud hova nézni.
– Ide nézzé nigga, ha neked pofázok, bazdmeg!
–...
– Ne forgassad a szemed, te kis barna g...i, mert leszedlek, húzzál haza, mocskos migráns, megb...ak reggelire, rohadjál meg, te nigga! Idejön a sok szemét, nem marad hely nekünk!
Annyira megrendülök, hogy kell valami 10 másodperc, hogy rendezzem a gondolataim. Odaintek az indiai srácnak, hogy nyugi, itt vagyok, de a munkás észreveszi a mozdulatom és nekem is elkezd magyarázni. Mutatom neki, hogy ok haver, nem akarok balhét, nyugodjon le, meg minden, de ez csak olaj a tűzre. Nekem is mondja, hát mondja, megint előre szólok, hogy semmi baj, nyugi, nyugi, csak félreértés, nem akarok balhézni.
A skót munkás egy pillanatra leül háttal, ezt használom ki gyorsan egy előkapott filccel, ráírok a képemre egy üzenetet, hogy leszállunk a következő megállónál. Mutatom a srácnak mellettem, szakad róla a víz, nagyon meg van ijedve, kétségbeesve bólint. Pechünkre, a skót fickó, éppen megfordul megint és észreveszi, valamiben mesterkedünk. Egyre hangosabban üvölt, a két öklét összeütögeti, emelgeti a sisakot, intek utastársamnak, hogy most, megáll a busz. Hirtelen pattan fel, el kell mennünk a részeg mellett, aki nagyon meghökken, én direkt úgy tartom a táblaképeket, mint egy pajzsot, hogy ha ütne, védve legyek, de csak verbálisan támad és mi elslisszanunk mellette.
Hatalmasat fújok, látom a Stanley kését az oldalán, nem akarom kipróbálni.
Leszálláskor még beszólok a sofőrnek, hogy hívja a rendőröket, van egy majom a buszon, elröhögöm magam, leugrom. A buszmegállóban, csak ketten állunk a sráccal, tényleg nagyon meg van ijedve, hálálkodik, mondom neki, semmi baj, én is külföldi vagyok, összepacsizunk, de ekkor veszem észre, hogy valami nem úgy sikerült, ahogy terveztem. A busz nem mozdul, hangos szóváltás alakul ki, mivel a sofőr nem akar tovább menni. Mivel szóltam neki, előrehívja a problémás utast. A részeg munkás már a sofőrfülke mellett áll, befelé kiabál, a sofőr int neki, az ajtó nyílik, leszállítja a világító munkásruhást, ajtók csukódnak és elviharzik.
Ott állunk hárman a megállóban. Még mielőtt leszállna, kétségbeesésemben, az egyik táblaképet, ami az indiai ember melléig ér, valami szekrényajtó volt korábban, átadom bajtársamnak és gyorsan hadarom neki, ezzel védekezzen, ha verekedés lenne, hívjon segítséget. Jól nézhetünk ki, mint két hoplita, pajzsok mögött, csak nem görög motívumok, hanem két nagyorrú karikatúra emberke van a fegyvereinken.
A munkás kicsit meghökken, hogy itt vagyunk, de azonnal támad szóban. Repkednek a lószerszámok és alkatrészek, Isten és rokonaink, minden kontextusban. Az indiai fiú annyira meg van ijedve, hogy szó szerint elsápad, nagyon barna bőre ellenére is látványosan, láthatóan még életében nem verekedett, nem is érti, mit kellene csinálnia. A szemem sarkából látok egy rendőrkocsit, valami 100 méterre, de elfele tart sajnálatosan. A skót munkás már amiatt is mérges, hogy bukta a buszjegyet, és várnia kell egy fél órát a következőre, nincs szerencsénk. Kezében a sisak, azzal nagyot lehet ütni, vasbetétes bakancs, és egy munkáskés az oldalán.
– Na rohadékok, most végetek! Megmondtam neked nigga, hogy húzzál haza!
Valami elpattan az agyamban, hirtelen válok magabiztossá, már tudom, ebben benne vagyunk, nincs kiszállás a vizicsúzdából. Úgy érzem magam, mint amikor novemberben a tizenöt fős csapat megtámadott a kocsimban (mikor az edzőteremből jöttem, szintén random eseménysor, ha valaki olvasta azt a történetet, emlékezhet rá), valami filmre kapcsolt az agyam, és csak sodródtam. Biztos az adrenalin!
– Na ide figyelj, haver, az van, hogy mi idejöttünk egy másik országból, mert azt hallottuk, ez egy mesés ország, te meg idejössz és okoskodsz, húzzál innen el! Kezd nagyon elegem lenni!
– Nem neked beszélek, mert te fehér vagy, hanem a niggának! Neked nem osztottam lapot!
– A barátom és én, mind a ketten, nagyon keményen dolgozunk barátom, hogy beilleszkedjünk ebbe a kultúrába, azt hallottuk, ez egy barátságos ország, és nem értem, mit keresel te itt!
– Megmondtam, neked nem ugatok, csak a paki ge...nek, úgyhogy ne pofázz nekem!
– Én és a barátom együtt vagyunk, mind a ketten nagyon jó fejek vagyunk, szerintem te is az lehetsz, de most be vagy állva, meg részeg vagy, ezt elfogadom, de most menj el, kérlek!
– Utoljára mondom, hogy menjél el, nekem beszédem van a niggával!
– Na... Oké, ide figyelj, akkor beszéljünk máshogy. Az van, hogy novemberben egy banda minden ok nélkül szétverte a kocsim. Én nem féltem tőlük és tizenöten voltak... Szerinted tőled megijedek?
– Mi?
– Még egy dolog, ha meg mered ütni a barátom, először is én leverlek a táblámmal, másodszor, látod azt a rendőrkocsit ott? Igen... Azt hittem, elmentek, de leparkoltak 200 méterre. Ha nekünk jössz, a barátom odafut, ez valami fél perc és idehozza őket. És nyugodsz lehetsz, a bíróságon olyan vallomást fogok tenni, hazudni fogok rólad, hogy elővetted a kést, hogy rasszista támadást követtél el, hogy lökdöstél, hogy én összeszedek neked öt év börtönt haver!
– Nem mered megtenni...!
– De bizony, mert utálom a rasszista fajtádat, utánam jöttetek, ide is, velem ilyen nyolc évig nem történt meg, most meg kétszer is, pár hónap alatt. Én tönkreteszlek téged, te rohadt rasszista bunkó!
Részeg vitapartnerünk egy kicsit elgondolkodott a hallottakon, emelgeti a szemét, pár másodpercig csend van. Ekkor érkezik a következő 29-es busz.
Összenézünk az indiai egyetemistával, intek neki, felpattan a tömegközlekedésre, hálásan integet, kicsit úgy érzem magam, mint Brian, aki átveszi Jézustól a keresztet, de tudom, így jobb, mert a piros posztó eltűnt a bika elől.
A skót megzavarodva néz szét. Annyira részeg, hogy egyre biztosabb vagyok benne, másnap nem is fog emlékezni ránk. Javasolja, hogy fogjunk kezet! A legmélyebb undor kerülget. Megjelent a csúszómászó, aki ha erőt érez, elkezd gazsulálni. Mondja, igyunk meg valamit, valahol, meg fogjak vele kezet. Engem becsül, mert tökös vagyok, és legyünk haverok, meg fehér is vagyok végeredményben... Hirtelen fordulok meg, elkezdek sodródni a tömeggel, a képeim a hónom alatt. A skót munkás egyre hangosabban üvölt utánam, ő is jön, de veszít métereket, majd tíz métereket. Egyrészt dülöngél, másrészt sokan vannak, harmadrészt, mintha nem is akarna már komolyan semmit. Olyan mint a kutya, aki a kapu mögött csahol, de ha kinyitják a szárnyat, visszafut a házba. Amikor már 50 méter van közöttünk, teli torokból süvölt, az emberek döbbenten nézik, nem tudják, hogy nekem szól, csak lopva pillantgatok hátra, ha esetleg mégis késsell jönne, el tudjak futni.
Rita másnap a sírás határán kiabál velem. Hogy bolond vagyok, hogy gondoljak a családra, hogy nincs agyam, hogy miért én keveredem bele mindig mindenbe?!
Mondom neki, tegnap este ő mondta, hogy micsoda szégyen, hogy senki nem támogatta a megtámadottat!
Erre nem tud mit mondani.
Én sem.
Mit lehet erre mondani, komolyan?
