A közvéleménykutatások szerint Magyar Péter és pártja, a Tisza hetek óta erősödik. Ettől a reménykedők között is egyre hangsúlyosabb a rémisztgetés, hogy jövőre nem is lesznek választások, vagy ha mégis lesznek, addigra a Tisza Pártot betiltják, avagy – egy igazán Putyint másoló forgatókönyv szerint - Magyar Péter már börtönben lesz, sőt esetleg…
Ebből egyetlen dolog látszik igaznak: Orbán és családja semmitől sem riad vissza, csak hogy megtartsa, amit megszerzett, a pénzt és hatalmat (Bill Clinton). Ám a célozgatások nyomán felmerültek emlékeimből egyik kedvenc filmem, az érettségim évében bemutatott francia-algériai mű képei. Mert egyszer - végtelen hosszúnak tűnő közjáték után - minden diktatúra összeomlik.
A Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája című film két évvel a görög ezredesek hatalomra kerülése után, 1969-ben készült. A görögországi puccs 1967-ben zárójelbe tette mindazt, amiért a 60-as években érdemes volt élni. Görögországban betiltották a Beatlest, Beethovent, a hosszú hajat, Tolsztojt, Dosztojevszkijt, a miniszoknyát, Szophoklészt, Euripidészt, Theodorakiszt. Egy évvel a görög puccs után a fegyveres elnyomás megújult hulláma is tovaterjedt, 1968-ban Prága megszállásával a tankok és a fegyveresek a „szocialista táborban”, „nálunk” is megjelentek az utcákon.
A prágai tavaszt meghiúsította a „Kreml felől jővő fagy” (Zdeněk Mlynař), az induló magyar gazdasági reformot lefékezte. De ebből a filmből megtanultam: mindig van remény. A filmben ahogy megjelenik a Lambrakisz képviselőt játszó Yves Montand, néhány halk, de határozott szavára mégis csak lesz terem ott és akkor, ahol párttársai hetek óta hiába kilincseltek, hogy megtarthassák gyűlésüket. Talán mégiscsak van esélye a demokráciának is.
Azonban azt is megtanultam a filmből, hogy akkor sem dőlhetünk kényelmesen hátra, ha azt hisszük, győztünk, mert nincs végső győzelem, hiszen a diktatúrának nem hét, hanem hetvenhét élete van, és a legváratlanabb pillanatban, a legváratlanabb módon veheti el tőlünk, ami a miénk: a szabadságot, a reményt, az életet. Ezt a melegből a hidegbe zuhanást példázza, hogy a megtartott, sikeres nagygyűlés után a helyszínről távozó képviselőt, az Yves Montand alakította Lambrakiszt megölik.
A gyilkosságot követően egy krimibe illő nyomozás során az igazságszolgáltatást képviselő objektív, részrehajlástól mentes vizsgálóbíró (Jean-Louis Trintignant) leleplezi és bíróság elé állítja a merénylet legfelső körökhöz tartozó kitervelőit, hogy a film végén újabb fordulat következzék. Hosszan olvashatjuk, hogy az 1967-ben hatalomra jutott görög junta hogyan engedte el a büntetéseket és a bűnösöket, hogyan ölte ki a reményt görögökből, mindannak a betiltásával, ami az életben fontos.
De azt is tudjuk, hogy alig öt évvel a film 1969-es bemutatása után, 1974-ben athéni egyetemisták kirobbantották azt tüntetéssorozatot, amely a junta bukásához vezetett.
Mindig a Kreml felől jő a fagy. Ez így volt 78 éve (1947: „kékcédulás” választások), így volt 69 éve (1956: a forradalom leverése), így volt 57 éve (1968-as „Prágai tavasz” megakadályozása), így volt 51 éve (1974: a magyar reform vezetőinek félreállítása), és így áramlik be a hidegháború légköre a tömeggyilkos, agresszor KGB tisztnek, Putyinnak meg a spájzban elbújtatott oroszoknak, valamint az általuk támogatott magyar illiberálisoknak köszönhetően.
Senkinek se legyen illúziója afelől, hogy nem a szentpétervári „Soros-egyetem” bezárásának mintáját követte a CEU elüldözése; ne gondolja senki, hogy nem orosz agy szüleménye Magyarországon is az állítólag külföldi érdekeket szolgálók, állítólag külföldi pénzforrásokat használók - beleértve az Európai Uniótól elnyert támogatásokat is - pellengérre állítása. Nem hiheti azt sem senki, hogy nem orosz ügynököktől vették át a magyar ellenzék vezetői elleni sorozatos karaktergyilkosságok módszereit és hangvételét.
Az a sok tucat troll „oroszból” fordítja – üljenek Budapesten vagy Moszkvában, kezeljenek akár amerikai, akár kínai gyártmányú laptopokat – a gyalázkodó „spontán” hozzászólásait, ahogy Kádár János hírhedt szolnoki rádióbeszédét is Ungváron, oroszul fogalmazták meg, és csak nehézkes magyarsággal tudták átültetni magyar nyelvre. Kádárban azonban még volt annyi szeméremérzet, hogy – bár részt kellett vennie a Varsói Szerződés ülésein - nem viselt sem gimnasztyorkát, sem usankát, és végképp nem öltött volna kaftánt és nem páváskodott volna abban, ahogy Orbán átvette magas kitüntetését a Türk Államok Szervezete Államfői Tanácsának ülésén.
Kádár még az orosz érdekek teljhatalmú képviselőjének, a sűrű szemöldökű Brezsnyevnek is próbált ellentmondani, halasztgatva a saját reformer elvtársainak megküldött orosz selyemzsinór átadását. Mindenki tudta Pesten, hogy Kádár a szovjetek magyarországi helytartója, mégis rokonszenv övezte abbéli törekvéseit, hogy az akasztások után a nép életkörülményein igyekezett javítani. Orbánról pedig mindenki tudja, hogy Putyin magyarországi palotapincsije, aki azzal igyekszik a szuverén uralkodót játszani, hogy „együtt dübörög” az amerikai elefánttal, Trumppal.
Azt azonban mindenki tudja, hogy– szemben Kádár kifelé eljátszott, hokedlis-krumplistésztás életmódjával - Orbán barátai, rokonai és üzletfelei nem a magyar állampolgárokért tömik a zsebeiket, miközben „értünk” gazdagodnak. A Kreml uraihoz hasonlóan a magyar vezér barátai, rokonai és üzletfelei zsebeibe „csurrannak-cseppennek” az olaj- és gázértékesítéséből származó bevételek, ügyes és trükkös – külföldi cégek közbeiktatásával folytatott – machinációik révén. A Kreml uraihoz hasonlóan külföldi tőzsdeműveletek közbeiktatásával vásárolnak maguknak Dubajban vagy más egzotikus helyeken panorámás és (főként) milliárdos ingatlanokat. És bármennyire is helyeslő ismerői a mai orosz/magyar ügynökök a cári pogromoknak, mégis Izraeltől vásárolt lehallgató programokkal és a megvetett kínaiaktól vásárolt arcfelismerő kamerákkal szórják tele a városokat.
A kiürült sárga ház lakóival népesült be a magyar és az amerikai Fehér Ház. Nem gondoltam volna, hogy a magyarországi „Első Királyi Tébolyda” -ként létrejött Lipótmező 2007-es bezárása nemcsak a magyar pszichiátriai ellátás átalakítását hozza, hanem olyan indulatokat gerjeszt ma is, amelyek messze túlterjednek a „lelki betegségek” körén.
Nyilván nem írható a sárga ház bezárásának számlájára a magyarországi önkény urai által folyamatosan, bűnszövetségben hozott kényszeres döntések sorozata. Nem azért korlátozza a 135 bátor embernek titulált kormánypárti képviselőcsoport a veszélyhelyzeti szabályozás állandó hosszabbításával a saját és az ország polgárainak szabadságát, mert a köznyelvben „Fehér Háznak” hívott képviselői irodaház lakóiként, megfelelő kezelés híján elvesztették az önkontrolljukat, kiáradtak, „letépték láncaikat” („Mint az őrült, ki letépte láncát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot!”).
Nem azért csinálnak vezérükből, a miniszterelnökből „gyújtogató, csóvás embert”, mert a történelmi romantika jegyében Tisza Istvánhoz hasonló személyiséget látnak benne, hanem azért, mert azt hiszik, ha mindent ők uralnak, minden fölött ők és csak ők rendelkeznek, akkor a korlátozásmentes gazdagodás lehetőségét maguknak és gyermekeiknek is örökre megőrizhetik. Hasonlóan a „sárga hajú”, fékezhetetlen amerikai elnökhöz, akinek párttársai, a republikánusok éppen a névadójukat, a köztársaságot „tisztítják meg” a fékektől és ellensúlyoktól, hogy átalakítsák - Orbánt utánozva - abszolút jogokkal rendelkező, uralkodó által irányított királysággá.
Az amerikai Fehér Házba beköltözött „sárga hajú” TV celeb nem a minden önuralmukat vesztett, kiszabadult őrültek szemének megszállott csillogását hívja elő, hanem a rajzfilmfigurák szeméből jól ismert $ jelek villódzásával ragadja meg a belső hajtóerejüket. A magyar miniszterelnök is a „sárga hajúban” látja a saját, soha ki nem elégíthető, hatalom és pénz iránti vágyának gyámolítóját, hogy igazi „dollárpapaként” olajozza az egyre inkább hatósági beavatkozásokkal összetákolt magyaros kapitalizmusát, és $-okkal bélelje ki az önálló működésre egyre kevésbé képes illiberális demokráciáját.
Az 1967-es puccsot végrehajtó görögországi junta ezredesei sem a „sárga házból” kiszabadult örültként teremtettek abnormális viszonyokat, betiltva a Beatlest vagy Szophoklészt. Nekik a diktatúra volt a normalitás, és éppen a demokratikus viták időt rabló mechanizmusa jelentette a pazarló abnormalitást.
Nálunk is a mindent (is) uraló, a maguk Fehér Házában pöffeszkedő diktátoroknak elfogadhatatlanul abnormális, hogy a tüntetők elfoglalják a hidakat, hogy srácok belekiabálhatnak az érdemes férfiak fülébe. Ez bizony számukra nem normális, hanem maga az őrület. Ha a „haza atyjának” akad esélyesnek látszó kihívója Magyar Péter személyében, az maga az abnormalitás. Az pedig a rend megkérdőjelezése, maga az őrület, ha vezérnek latte-avokádót kellene fogyasztania, hogy újra „divatos” legyen.
Az esélyek változását jól jelzi azoknak a híreszteléseknek a terjesztése, amelyek szerint a kihívót és pártját akár le is vehetik a tábláról. A polgárháború ezeknek a híreszteléseknek az elfogadásával veszi kezdetét, azután elég az ellenfél vezetőjének eltüntetése, hogy évtizedekre a kettéosztottság váljon normálissá.
Olyan kettéosztottság, mint amit Kolumbiában a népszerű baloldali politikus, Jorge Eliécer Gaitán 1948-as meggyilkolása hívott életre, és amelyet követően az utca páros oldalán lakó „nemzetiek” természetesnek tartották, hogy a páratlan oldalról áttévedt liberális ellenség, akivel végezni kell, akit el kell tüntetni. Magyarországon ettől – remélem – még messze vagyunk, de…
De ezt a kétségbeesett híresztelést Magyar Péter eltűnéséről, a Tisza Párt törvényen kívül helyezéséről csírájában csak a tömegek ereje fojthatja el. Nem Magyar Pétert, hanem magunkat védjük egy akár a terrortól sem visszariadó, rettegő hatalomtól. A nép (a démosz) által kedvelt jelölttől rettegő hatalom még a demokrácia őshazájában, Görögországban sem látott más kiutat, mint a fegyvereket.
Ilyen körülmények között a normális emberi viselkedés az lehet, ha a diktatúra kihívóját a nép sorfala védi, ahogy a nép sorfalában az egyének egymást is védik, ha vállvetve szállnak szembe a hatalom és a pénz szolgálatába szegődött verőemberekkel.
A verőemberek mindig kevesebben lesznek és jobban félnek, mint a jogait, a tulajdonát védő nép.
Az 1969-ben bemutatott francia-algériai film hőse példakép. Akinek van lelkiereje szembefordulni a diktátorral, az erős, és aki képes erőt mutatni, az példaképpé válik: róla a zsoldosok is elhiszik, hogy az erő és a nép vele van.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
