Nemhogy szabad, hanem egyenesen kell. Kötelező. Természetesen nem a Fidesz módjára, alantas karakterrombolással. Hanem valódi végiggondolásával annak, mit jelentett a magyar politikában.
Önként választotta a visszavonulást, nem először, hiszen 2009-ben a miniszerelnöki székből is felállt. Úgy vélem, mindkét alkalommal felelősen és helyesen. Többek szerint mindkét alkalommal megkésve, mások szerint feleslegesen és űrt hagyva maga után. Társai számára mindkét alkalommal váratlanul. Nyilván nem kínlódás és vívódás nélkül. Ezt senki nem úszhatja meg ilyenkor.
De mi sem úszhatjuk meg, hogy szembenézzünk a szerepével és teljesítményével. Hiszen egy korszak meghatározója volt. A pillanat alkalmas is, meg nem is, de megkerülhetetlen. Alkalmas, mert szerencsére még sokáig él, tehát nem meghatott nekrológokra van szükség. Alkalmas lehetne azért is, mert lemondásával csökkenhetnének az őt pro és kontra körülvevő indulatok. De csak csökkenhetnének, a fideszes gyurcsányozás nem marad majd abba, bárkire rávetíthető.
Én bizonyára nem vagyok alkalmas az objektív értélkelésre, de mindnyájunknak hozzá kell tennie a magáét. Kormányzása idején szoros politikai szövetségese voltam, tehát részese minden hibának, tévedésnek is, mert nem igaz, hogy önkényesen, csakis egyedül, tekintélyelvűen kormányzott. Szerettem vele dolgozni, és hamar elmúló kezdeti fenntartások után (miniszterelnökjelöltként nem rá szavaztam) meg is kedveltem őt, rokonszenveztem csillogó intellektusával, dinamizmusával. Ez nyilván elfogulttá tesz. De beleeshetek másirányú elfogultságba is, hiszen 2022-től politizálásával egyre több vitám volt.
Nincs nagyobb politikai dráma, mint ha egy vezetőnek választania kell pártjának szűkebb közössége és az ország érdeke között. Adjon hálát a sorsnak, aki ettől megkíméltetett. Az őszödi beszéd minden rontása, színpadias túlzása, a széles nyilvánosság vétkes kizárása és egyéb bajok ellenére még azt a meggyőződését fejezte ki: az ország a fontos. Akkor is, ha mi rámegyünk. „Legfeljebb visszamegyünk autófényezőnek.” (Persze nem mentünk, senki se ment, mert azt hittük, képesek vagyunk magunk levezényelni egy morális és politikai fordulatot.)
2024-ben, amikor az EP választás és a Tisza megjelenése nyilvánvalóvá tette a parlamenti ellenzék kudarcát, hasonló dilemmával szembesült. Akkor, úgy éreztem, a pártját választotta. Amely valóban könnyen széteshetett volna nélküle. Megértettem, de nem értettem vele egyet. Mert úgy láttam, ma is úgy látom, hogy az ország feltétlen és első számú érdeke a mihamarábbi változás.
Az Orbán-rezsim a nemzeti tragédia szélére sodorta az országot. Még egy ciklus, és bele is esünk a történelmi szakadékba, pártostul, baloldalostul, országostul, mindnyájan. Mi elvesztettük az erőnket és hitelünket - mindegy, hogy igazságosan vagy nem - a változtatáshoz. Az erre képesnek látszó új erő (nem ok nélkül) nem választja azt a stratégiát, hogy a parlamenti (és azt akaratlanul hitelesítő) ellenzékkel szövetkezzen. Nem is egészen azt akarja, mint mi, hiszen vezetése jobboldali, bár támogatói köre inkább népfrontos. De változást kíván, ami nélkül nincs jövő. Ha kezdetben kevesebbet akart, most már rákényszerül a többre. Sodorják arra a hívei (köztük számos baloldali és liberális), és lökik errefelé, radikalizálják kormánypárti ellenfelei is.
Persze, jobban örülnék, ha reális lehetőséget látnék egy választási együttműködésre. De nem látok ilyet. Ilyen körülmények között hagyni és segíteni kell nyerni azt, aki képes erre. Ha minden áldott körzetben megosztjuk az ellenzéket, mert pártjaink szűken vett érdeke szerint ragaszkodunk az országos listához, könnyen szembemehetünk az ország érdekével. Több technika kínálkozik ennek elkerülésére, de a fő célt muszáj lesz megjelölni.
A Momentum, ha elfogadja Fekete-Győr András javaslatát, azt választja, hogy inkább marad és szélesedik, mint mozgalom, mintsem ragaszkodna a 2026-os parlamenti jelenléthez. Ami, ha Orbán marad, úgyse sokat jelent. Persze a Momentumnak könnyebb: ők már kipróbálták magukat egy sikeres, mozgalmi jellegű, parlamenten kívüli létben. Ahogy volt ilyen korszaka a két háború közti szocdem pártnak is.
Gyurcsánynak látnia kellett a dilemmát. Leköszönésével, akár így akarta, akár nem, megadta a lehetőséget pártjának és híveinek, hogy az ő személyes súlya és tekintélye nélkül döntsenek. Ők (és velük a többi demokratikus parlamenti párt) a politikában ismerős szóval valóban „útelágazáshoz” érkeztek. Lemondása ezt teszi megkerülhetetlenné.
De lehetőséget, sőt kötelességet teremtett másra is. Itt az ideje helyrebillenteni szerepének mérlegét. Kimondani, hogy céljaiban - egy nyugatos, európai, sokaknak társadalmi emelkedést ígérő ország megteremtésében - messze felülmúlta a NER éppen ellentétes, keleties kasztrendszert, szolidaritáshiányt, Európától való le- és elszakadást hozó jövőképét. Ebben nincs egyrészt-másrészt: az igazság az ő oldalán állt. És minden hibája (hibánk), tévedése (tévedésünk), kapkodása (kapkodásunk) ellenére még a felemásan vagy alig sikerült megvalósítás is ígéretesebb volt, mint a mostani kormányzás kilátástalan valósága.