Hova mehetnék innen? Mióta kinyíltak az európai határok, kicsit körbe lehetett szaglászni, és lassan kiderült, hogy mindenhol van annyi küszködés, ami megkeseríti az életet. Igen, nagyobb a rend, a szervezettség, jobban működnek közszolgáltatások, magasabbak a fizetések, több a nyugalom, a derű, nem sző át mindent a politika, meg kulturáltabban is működik, mégis mintha valahol egy helyben forogna, stagnálna a jóléti állam. Ami pedig megbillenti, a szélsőjobbról fúj. Mint idehaza. Konzervatív, liberális, baloldali jobbközép vagy szélsőjobb. Ennyi a pálya, Nagy-Britanniától Franciaországon, Olaszországon át Németországig. Hollandiától, Ausztriától Kelet-Európáig. Az Egyesült Államoktól Oroszországig. Talán a skandináv modell kecsegtet még némi reménnyel. Meg távoli, napfényhiányos zugok. De félrevonulni itthon is lehet.
Ilyenkor talán nem is egy másik ország, hanem a kultúra jelenthet menedéket. A pezsgő szellemi élet. Létezik is ez a szféra, lehet barangolni benne, követni zenét, irodalmat, színházat, filmet, képzőművészetet.
Rengeteg színvonalas alkotás születik, de az egész mégsem varázsol igazán el. Kiszámított, túl erősen keretezett, kitaposott. Hiányzik a progresszivitás illata, lendülete! Hiányzik a születő rockzene, a sok új hullám, a modernizmus, a balos agyalás-mozgolódás, a humanista harsogás a szabadságjogokért, az elnyomottakért. Hiányzik az 1980-as évek második fele, a ’60-as évek reménye, a századelő avantgárdja, forradalmisága, hiányzik a felvilágosodás, a reneszánsz.
Sci-fi a múltból
Miért hat rám még ma is üdítően egy olyan hatvan éve készült, igencsak egyszerű, ma már helyenként megmosolyogtató technikájú sci-fi sorozat, mint az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai? A progresszív világképével, életérzésével, amely már impozánsan puritán tereiből, jelmezeiből is árad. A Föld népei egyesültek, az emberiség a tenger alatt él, robotjai olyan fejlettek, hogy önálló cselekvésre, lázadásra is képesek, az egyik távoli bolygón nők veszik át a hatalmat, át lehet programozni emberek agyát. A film érinti, exponálja szinte az összes mai ökológiai, emancipációs kérdést, az MI-problémát. Miközben kedvesen lüktet a racionalitás szépségétől. Öreges múltba fordulás? Mindent megszépítő nosztalgia? Bár így lenne! Próbálok is hallgatni a jó szóra, hogy a mai egy másik, óriási átalakulásban lévő világ. Példátlan technikai forradalommal, ott zajlik most a progresszivitás, és olyan perspektívákat nyit meg, amelyek a társadalmi életre is felszabadítóan fognak hatni. Igen, tudom, digitalizáció, internet, közösségi háló, tervezést, munkát, elosztást segítő, koordináló rendszerek, új energiaforrások.
Csakhogy ez a dinamikus technikai fejlődés legalább száz éve tart, a maga szintjén az 1960-as éveket is áthatotta, tömegtermék lett a tévé, a magnó, a gépkocsi, a telefon, szintet lépett a számítástechnika. Mégis szinkronban tudott vele haladni a szellemi-társadalmi progresszió.
Kialakulóban volt a jóléti állam, enyhülés indult el a külpolitikában, bővültek a szabadságjogok, virágzott a kultúra. Ezzel szemben mit látunk a mai világban, amely fogyasztási kínálatában kétségtelenül messze jutott? A neoliberális modell következtében gyengül a jóléti állam, csökkennek a szociális kiadások. A társadalmi olló tágul, az egyenlőtlenségek növekednek. A világban nagyhatalmi erőközpontok osztják a lapokat, és vetélkednek egyre élesebben. Európában újra háború zajlik, a Közel-Kelet ismét hosszan tartó fegyveres konfliktusba sodródott, a vallási fanatizmus kiimádkozta az Iszlám Állam többéves terrorját. Egyre komolyabb politikai erőt képviselnek a radikális, szélsőjobboldali szervezetek. A közösségi hálót kezdi kisajátítani az üzleti világ, a politikai szféra és a hivatásos média. A kulturális élet szerepe periferializálódik.
A neoliberalizmus vesztesei
Mindez nem egy beteljesedett állapot, hanem „csupán” egy folyamat, amely elvileg megállítható, más irányba terelhető. De mi állítja meg, mi tereli más irányba? A jelenlegi, különféle színárnyalatú pártokban díszelgő jobbközép polgári demokrácia aligha. Képes ugyan még valahogy gátolni a populista, szélsőjobb előretörést. Nagykoalíciókkal, újabban az ellenfél kizárásával a politikai életből (amit egyébként jobboldali rendszer, Putyin honosított meg Navalnij közéleti, büntetőjogi, majd fizikai kiiktatásával), de aztán újra elkényelmesedik, nem hajt végre korrekciókat a rendszeren. Jól láttuk ezt a Trump–Biden–Trump-váltakozásnál. Olaf Scholz koalíciója sem tudott megfelelően reagálni, regnálása alatt tovább erősödött az AfD. És feltehetően Macron is hátradől, ha leszorította a pályáról Marine Le Pent. A jelenleg hatalmon lévő, demokratának nevezett érdekcsoportok mintha nem akarnának tudomást venni róla, hogy a szélsőjobb támogatóit valós társadalmi sérelmek tüzelik: a leszakadás veszélye, a szociális juttatások csökkentése.
Ők a neoliberalizmus vesztesei. Akiknek a populisták azt tudják a fejébe verni, hogy mindennek a globális tőke az oka, amely nemzetközi, és szolgáit igyekszik mindenhol hatalomra juttatni.
Ezzel szemben a nemzeti tőke veheti fel a küzdelmet, amely visszaadja az embereknek országukat, megszüntetve a kizsákmányolást, amely jelenleg az egész nemzetet érinti. Ez a propaganda egyelőre hatásos, mint az Orbán-rendszer gyakorlatában is látjuk, a kizsákmányolás nemzetközi térbe (Soros, Brüsszel) helyezése sokáig el tudja fedni, hogy a nemzeti színű tőke ugyanolyan, mint a globális, lényegében összekapcsolódik vele. Egy demokratikus jelmezű és egy nemzeti színekben tetszelgő globalista elit vetélkedéséről van tehát szó, amely egészében, a különféle társadalmi feszültségeket levezetve, a tőkés rendszert stabilizálja.
Ez a rendszer csak azoktól tart komolyan, azok tudják lényeges korrekciókra, reformokra kényszeríteni, akik megkérdőjelezik, netán tagadják. Ez sokáig a marxista baloldal volt, de a szovjet modell kudarcával, összeomlásával súlyos vereséget szenvedett, gyakorlatilag megsemmisült. Nyugaton is, mert elvesztette anyagi bázisát, a politikai tekintélyt biztosító alternatív hatalmi pólust. A kelet-európai rendszerváltások elméletileg megőrizhettek-megújíthattak volna haladó szocialista elemeket, elfojtott formációkat (munkástanácsok, Szolidaritás, kollektív, dolgozói tulajdon), de nem voltak meg hozzá a gazdasági-politikai feltételek. A globális kapitalizmusba lehetett csak beágyazódni, amely aztán megrészegült egyeduralmától. Az egykori baloldal társadalmi célkitűzései teljesen kikerültek a közgondolkodásból. Marx, Lenin, Trockij, Gramsci, Rosa Luxemburg, Lukács György és társaik felkerültek a tudományos kutatás polcaira. Csak hát bármennyit sárgított is rajtuk az idő, alapvető antikapitalista téziseik ma is érvényesek.
Döntő mozzanat
A kérdés az, kik és mikor fogják újra mozgósító erővel harsogni, hogy a tőkés rend kizsákmányoló. Hogy belőle fakad az egyenlőtlenség, a milliókat sújtó kiszolgáltatottság. Hogy nincs különbség a globális és a nemzeti tőke működése között. Maga ez a rend okozza az alapvető társadalmi problémákat, a munkavállalók, egyéni vállalkozók gondjait. Ma a zöldek állnak a legközelebb ahhoz, hogy ellenállásra mozgósítsanak. A klímaválság hangsúlyozása, a fenntartható gazdaságról szóló elképzelések közvetve kapitalizmuskritikára épülnek. De amíg a zöldek ezt nem teszik egyértelművé, nem tágítják ki a társadalmi élet egyéb területeire, megrekednek egy polgári elitmozgalom szintjén. Szélesebb társadalomkritikai kontextus nélkül a különféle tiltakozó akciók sem érnek el átütő hatást. A döntő mozzanat megkerülésével hiába a sok progresszív gondolat, gesztus, nem születik belőle igazi progresszivitás. Amelynek alapja mindig az ellentmondások mögött rejlő mély összefüggések helyes felismerése, és az elszánt próbálkozás egy jobb alternatíva kiérlelésére. Ami legrosszabb esetben is legalább egy erőt adó, mély szippantás a tavasz levegőjéből.
