Fekete Andrea 1980-84. között járt az Árpád Gimnáziumba, majd 1989-ben végzett a Testnevelési Egyetem testnevelő-gyógytestnevelő szakán. 2019-ben Mesterpedagógus minősítést szerzett. 1995-ben visszatért az alma materba, ahol jelenleg is testnevelő tanárként dolgozik. A négygyermekes édesanya saját bevallása szerint szereti a hivatását, mert a diákok, a mindenkori új nemzedék állandó megújulásra készteti. Hogy Andrea testnevelőként nem csak kedves kötelességként, hagyománytiszteletből, hanem szenvedéllyel folytatja, fejleszti, és szervezi harminc éve ezt a kuriózumnak tekinthető hagyományt, az bizonyítja, hogy 2024-ben megjelentette az „Amit a buzogányok fénye nem világít meg” című könyvét. Legendák, történetek, a tanári kar, a szülők és maguk a buzogányozó lányok visszaemlékezései teszik örökkévalóvá az eltelt fél évszázad ballagását kísérő, parádés sporteseményt.
Osztálytársaként csodáltam Andrea sportos életmódját, és azt a könnyedséget, amellyel megtanulta és prezentálta a sokunk számára megtanulhatatlannak tűnő gyakorlatsort, amit a Goombay Dance Band: Sun of Jamaica című slágerére adtunk elő 1981-ben, a végzősök ballagásán, az „Amfiban”. Hogyan kezdődött, honnan jött az ötlet, és miként vette át a stafétát, erről mesél Fekete Andrea.
„1975-ben volt az első, buzogányozással egybekötött ballagás az Árpádban. Akkoriban még ünnepelték hazánk felszabadításának évfordulóit, és Kati néni a diáklányokkal, április negyedikére készült egy kendőgyakorlattal. A gimnázium igazgatóhelyettese, aki a Berzsenyi Gimnáziumból ment át, elmesélte, hogy náluk világító buzogánnyal előadott gyakorlat bemutatása volt szokásban, és megkérdezte Kati nénitől, hogy nem lehetne-e inkább azzal előadni a koreográfiát. A tanárnő rábólintott, bár a kendőgyakorlatban volt fekvőtámasz és több olyan elem, amit buzogánnyal nem lehetett végrehajtani, azokat kivette belőle, és újra koreografálta. Az akkori igazgató, Tiszavölgyi István ötleteként felmerült, hogy ha már van egy ilyen exkluzív sportszer- és esemény, és mellettük van az Amfiteátrum, mi lenne, ha a ballagást levinnék az arénába.
Kitalálták azt is, hogy a fiúk égő fáklyákkal tudnák bevilágítani a ballagók útvonalát, hiszen akkoriban még nem volt ilyen a közvilágítás. Ez történt ötven éve. Kati néni huszonöt évig csinálta, tőle egy kolléganő vette át a betanítást, amíg én gyesen voltam, de azóta, most tizenhatodik éve enyém a megtisztelő lehetőség – és felelősség, hogy feledhetetlenné tegyük a ballagók búcsúját a gimnáziumól.”
