Pszichológiai alkalmasság még egy nyerges vontató vezetéséhez is kell, fegyverviseléshez még alaposabb vizsga a kívánalom, és manapság már a gyermekvédelmi szakemberek pszichés pedigréjét is nagyítóval vizsgálják (miközben a korrekt oktatás és a tisztes bérezés szokta emelni a minőséget, és persze egy olyan államhatalom, amelynek legfőbb közjogi méltósága kegyelmi döntéskor nem a tetőtől talpig felfuvalkodott pártlelkész megérzésében bízik.)
Ehhez képest politikus jóformán bárkiből lehet. A csacskacelebszerű viselkedés már-már előnyt jelent.
Csoda? Hétköznapi léleknek nem lehet egyszerű kibírni, hogy harmincöt éve nincs magánélete (a kormánygépes toszkán kitérőket, oligarchák Vidi-meccsjáratait és adriai villanapokat ne számítsuk ide), harmincöt éve nem lehet egyetlen őszinte gondolata sem, és a pőre kétely és belátás emberre emlékeztető tulajdonságjegyei egyenesen kizáró okként azonosíthatók. Ilyen embertelen, élhetetlen közéleti teret gyurmázott Magyarországból a felcsúti látó (neki aztán ne beszéljen senki a vidéki valóságról! – pedig nem ártana). Mennyivel rokonszenvesebb az önfeledten bulizó finn Sanna Marin, a családjához visszakéredzkedő új-zélandi Jacinda Ardern, a szerényen élő német fizikus Angela Merkel vagy a lemondásakor könnyeivel küszködő kanadai Justin Trudeau emléke. Mindannyian alázatosan szolgáltak, és mert nem volt félnivalójuk az elszámoltatástól, mindannyian könnyedén tudták elengedni a hatalmat. Ám van, amikor a hatalom nem engedi el a politikust. Szomorú pillanat ez a személyiségnek, és igen veszélyes a nemzetnek.
Psziché a nárciszosban
Magyarországon abból lehet élet és halál ura a kormányközelben, akit Orbán Viktor jónak tart a kiváltságra. Nem kell ehhez túlságosan sok minden. Fidelitasosként már ifjúkorban érdemes elveszíteni a kapcsolatot a valósággal és az igazmondással (lásd Szijjártó Pétert, aki a limuzinszocialistázástól és a luxusbaloldalozástól jutott el a kivételes magánluxusig), köztévés hírolvasóként érdemes csodálattal adózni a kormány áldásos működésének az oltárán (lásd Németh Balázst, a hombárarcúbb fideszest, aki oly szívesen fűzött véleményt a hírekhez), érdemes ügyvédi szolgálatokkal hitet tenni a Fidesz mellett (lásd Tuzson Bence Polt-utódvárományost, aki Biczi/Kötter Tamás megafonistával közösen alapozta meg a jólétét), vagy éppen érdemes furcsa fórumokon a Fidesz fene nagy nyitottságát mímelve elítélni a kullancsos luxizást (lásd Lázár Jánost, akinek legalább annyi esze van, hogy a négy fal között igyekszik luxizni, bár az a négy fal szemlátomást egy vadászkastélynak látszó vadászkastély kívülről).
Az iskolapélda maga Menczer, aki oly remek ütemérzékkel lépett be a Fideszbe, mint amikor a hithű szocialisták végre megtalálták maguknak az MSZMP-t az 1980-as évek végén: a végjátékban.
Menczer működése szinte minden pillanatban gyermekvédelmi szabályozást hág át: ő maga azt gondolja, hogy a Facebook-stílus sok mindent megenged, miközben már élőszóban sem tudja moderálni magát, és egy pankrátor feldúlt lelkiállapotával ismételgeti, hogy az ukránokkal „kampó lenne a növekedésnek”. Made in Vulgária.Joggal merülhet fel a kérdés: nem kellene-e átfésülni a képviselői esküt (és a politikusi működés gyakorlatát) picit, ha egyszer ennyire szabadjára engedi a kommunikációs vagdalkozás üzemét (pláne hatalmi pozícióból), hogy még a szegény szóvivő beszűkült tudatállapota is belefér. Nem nehéz belátni, hogy ez a tökéletesen szabadfogású fideszes beszédművészet nemhogy az értelmes vitát nem támogatja, de a szimpla beszélgetést sem. A szigorú összeférhetetlenségi szabályok tiltják a pozicionális, vagyoni álláshalmozást, miközben az ember- és dollármilliók sorsát meghatározó szerepekhez nem elvárás a pszichikai alkalmasság. Hülyék ne kormányozzanak! – lehetne ez a főszabály, az ENSZ alapokmányába vésve akár. Persze csak a mesében. A valóságban a választók azt szabadítanak magukra, egymásra, a többiekre, akit csak akarnak. Ígérjenek nekik egy olyan világot, ahol nincsenek (vagy nem látszanak) a melegek, nincsenek (vagy nem látszanak) a migránsok, nincsenek (vagy nem látszanak) a riválisok. Ez lenne a „józan ész forradalma”, ami nemzetközi méretekben zajlik, és Magyarország az élvonalban jár benne, tudatja a készségszinten hűtlen-kezelő és közpénzégető Alapjogokért Központ.
Fráternalizmus
Egy államvezető működése brutálisan nyomja rá a bélyegét a közéletre. Magyarország elmúlt tizenöt évét például nehéz volna nemzetegyesítésnek nevezni. Hazugság benne szinte minden. Focimeccsnek van nézve a politika. Győztesek és vesztesek vannak csak Orbán szemében. Már a győzelmi beszédet követő percben elkezdődik a következő kampány. A tűzszünet nélküli háború. Az acsarkodó, gyilkos hangulat. Ha valami kudarc, akkor ez az. Se az itthon maradást, se a gyerekszületést nem támogatja az őrület. Jogerős a gondolat: ha a kormány a nem kormánypártiak adóforintjaiból költ a nem kormánypártiak gyalázására és tavaszi nagytakarítására, akkor miért jó üzlet idehaza magyarnak lenni? Akkor külhonban kell annak lenni. Ha suttyó a kormányod, vedd a kalapod! – miután minden lehetőséget kimerítettél. Éppen az utolsónak szalad neki az ország.
Egy életerős demokráciára nézve kínos következmény Trump, fricska a liberális értékeknek, amelyek nem tudtak választ adni globális válságokra. Ha volna valamiféle alkalmassági vizsga a politikusok számára, akkor Donald Trump se hozná a szívbajt a világra immár másodszor. Az amerikai pénzember-elnököt még az első ciklusa idején írta le pszichiáterek tömege gyógyíthatatlan, rosszindulatú narcizmusban szenvedő betegnek, aki képtelen ellátni az elnöki feladatát, és veszélyt jelent a nemzetére. Ha még csak arra jelentene! Trump mókázva tette közzé a talált pápamémjét a közösségi médiában, merthogy olyan aranyos. Nem sokkal később, a Star Wars-napon boldog május 4-ét kívánt mindenkinek, beleértve a „radikális baloldali őrülteket” is, akik olyan keményen küzdenek azért, hogy a „Sith nagyurakat, gyilkosokat, drogurakat, veszélyes foglyokat és közismert MS–13-bandatagokat visszahozzák a galaxisunkba. Te nem a lázadás vagy, hanem a Birodalom.” Beakadtak neki a kommunisták rendesen. És milyen kellemes ember lett tőle!
Trump beszámíthatatlanságát Perintfalvi Rita teológus is felvetette a minap. Közösségi oldalán Mary L. Trumpra, az amerikai elnök pszichológus unokahúgára utalt, aki az elnök személyiségzavarairól is írt. A nemrég magát pápaként vizionáló elnökről megállapította, hogy narcisztikus, antiszociális és függő személyiség, akit a szülői, főként az apai szeretet hiánya tett zorddá és érzéketlenné. A túlélési stratégiája a hadovázás és az öndicséret volt. Ezt tanulta meg. Perintfalvi szerint viszont a választóknak egy dolgot kell megtanulniuk: az ilyen rombolóan narcisztikus személyiség életveszélyes, különösen akkor, ha hatalom jut a kezébe. A teológus szerint a „toporzékoló kisfiú”, aki gyerekként képtelen volt kivívni az apja elismerését, Orbán Viktorban is megvan. Őt szintén „megvetette a saját apja, aki még verte is”. És ezt a traumát most úgy kompenzálja, hogy bántalmaz és tönkretesz egy egész országot. Mindketten annak a politikustípusnak a megtestesítői, amelyek bármikor képesek voltak világégést okozni, hazudnak, manipulálnak, rettegésben tartanak. Az eszköztáruk lényege a terror. Jólét, biztonság és felemelkedés helyett káoszt, szétesést és elszegényedést okoznak. „Nincs lelkiismeretük. Nincs erkölcsük. Nincs felelősségérzetük.”
Józan eszetlenség
Gábor György vallástörténész a minap Orbán Kossuth rádiós beszédét elemezte. Ebben a kormányfő nem akart a katasztrofális növekedési (csökkenési) adatok okáról beszélni, hanem csak a megoldás érdekelte (jól hangzó semmitmondás.) „Végső soron Orbán manipulál és hazudik, vagyis elmondta minden őszödi beszéd legőszödebbikét. Nietzsche mintha csak az Orbán-félékről mondta volna, hogy egy bizonyos lelkületnek (Nietzsche ezt rabszolgalelkületnek nevezi) szüksége van arra, hogy egy ideált, egy célt állítson maga elé, s magát erősnek láttassa, ám mindez valójában csak a belső, elfojtott, kegyetlen indulatokra alapozott álcázása a gyávaságnak, a képmutatásnak, a rejtett agressziónak, az erkölcsi képmutatásnak, az öncsalásnak és az elfojtott gyűlöletnek.” Pszichológusért kiáltó fogalmak.
Popper Péter ugyan elhunyt Orbán második eljövetele előtt, de már a 2005-ben, a 168 órának írt esszéjében is pontosan fogalmazott a felcsúti vitézről és fideszes társairól. Akkoriban évről évre egyre jobban megharagudott rájuk, mert kiárusították fiatalságukat, tisztaságukat, hitelességüket. Kiderült számára, hogy csak választásoktól választásokig terjed a látóterük. „Soha nem lesz belőlük a szó churchilli értelmében államférfi, csak politikai sakálok csoportja – írta a neves pszichológus. – Valaki egyszer figyelmeztetett: »Vigyázz! Ezek bűnözők!« Nem hittem el. Ma már tudom. S Orbán Viktor neve számomra szimbólummá vált. Egy nyolcvan év óta lezüllött ország még mélyebb politikai lezüllesztésének a szimbólumává. Holott a sors megadta neki a ritka lehetőséget, hogy sarokkő lehetett volna a magyar történelemben. De ő pénzt akart keresni. Népvezér akart lenni. Tündökölni akart az emberek felett. Ezt is megkapta. Látni fogjuk még, amint eldobott kőként az út szélén hever…”
Popper úgy látta, hogy az európai pszichológia feltételezésével szemben a személyiség nem szerkezet (struktúra), hanem sok személyiséglehetőség lappang az ember lelkében. S az manifesztálódik, ami környezeti kihívást, provokációt kap. Szerinte Joszif Visszarionovicsból lehetett volna szent életű szerzetes Grúziában, de eljött érte a forradalom.
„Orbán Viktorból is lehetett volna erős kezű apa, kőbányájával, szőlejével ügyesen gazdálkodó vidéki nagyember, harmadosztályú futballedző, ravaszul üzletelő kisvárosi prókátor, de eljött érte az átkozott szocializmus, elit ösztöndíjast formált belőle, és Angliában taníttatta, miközben az agresszív atyai büszkeség meggyőzte arról, hogy »jel a név és átkos mágia.«”
Ezért is feltétlenül érdemes a megfontolásra az a Tisza-elkötelezettség, amely legfeljebb két ciklus (8 év) szolgálatot engedne egy kormányfőnek Magyarországon. Ez Amerikában is bevált, és most éppen megmenti az államszövetséget attól, hogy Trump 86 éves koráig trónoljon a feje felett, és a fejére. Egy nyolcéves korlát megfontoltabbá tenné az embert. Kisebb eséllyel gazdagodhatna meg csúnyán a politikából valakinek a szűkebb családja (lásd Orbán Viktorét), vagy ha már eleve milliárdos, akkor a később napvilágra kerülő erkölcsnélküliségét belátható ideig kellene csak elviselnie a köznek. Hogy aztán el lehessen zavarni a zivatarosba.
