Egy pszichiáter rendel! – Politikai elmeháború a pszichés alkalmasságról

Pszichés állapota miatt Magyar Péter nem alkalmas közhatalomra, vélelmezte a minap Gulyás Gergely miniszter. Párttársa, a kommunikációs igazgatást anyaföldig butító Menczer Tamás már elmebetegnek is nevezte a Tisza elnökét, de előbb még a debilitás határán böllenkedett vele egy pécsi iskola előtt (az éppen a pápánál pipiskedő) Orbán Viktor helyeslése mellett. Mondhatnánk, hogy ha a Fidesz elmebetegnek látja, akkor Magyar bizton a világ legnormálisabb embere, de ez nem volna méltányos. Végletes viszont volna. És végletekkel tele a padlás. Miközben a végletek ritkán alkalmasak békés, boldog, kiegyensúlyozott létezésre. Ezért is érdekes nemzetkísérlet a Fideszé. Magyarral persze nem a pszichéje a gond, hanem a létezése, ezért Orbán mindent – értsd: mindent – elkövet, hogy politikai riválisként ne létezzen. Őrültség? Meglehet. Egyben nagyon is hideg számítás, egy közveszélyes demokratikusjog-sértő (lelkileg is egészségtelen) számítása. Példaképe nem más, mint az erkölcs nélküli elítélt próbakeresztény, Donald Trump, akinek a lelki betegségére nemcsak a demokrata ellenfelei figyelmeztettek, hanem pszichiáterek is. Sokan, hiába. És tessék!

Pszichológiai alkalmasság még egy nyerges vontató vezetéséhez is kell, fegyverviseléshez még alaposabb vizsga a kívánalom, és manapság már a gyermekvédelmi szakemberek pszichés pedigréjét is nagyítóval vizsgálják (miközben a korrekt oktatás és a tisztes bérezés szokta emelni a minőséget, és persze egy olyan államhatalom, amelynek legfőbb közjogi méltósága kegyelmi döntéskor nem a tetőtől talpig felfuvalkodott pártlelkész megérzésében bízik.)

Csoda? Hétköznapi léleknek nem lehet egyszerű kibírni, hogy harmincöt éve nincs magánélete (a kormánygépes toszkán kitérőket, oligarchák Vidi-meccsjáratait és adriai villanapokat ne számítsuk ide), harmincöt éve nem lehet egyetlen őszinte gondolata sem, és a pőre kétely és belátás emberre emlékeztető tulajdonságjegyei egyenesen kizáró okként azonosíthatók. Ilyen embertelen, élhetetlen közéleti teret gyurmázott Magyarországból a felcsúti látó (neki aztán ne beszéljen senki a vidéki valóságról! – pedig nem ártana). Mennyivel rokonszenvesebb az önfeledten bulizó finn Sanna Marin, a családjához visszakéredzkedő új-zélandi Jacinda Ardern, a szerényen élő német fizikus Angela Merkel vagy a lemondásakor könnyeivel küszködő kanadai Justin Trudeau emléke. Mindannyian alázatosan szolgáltak, és mert nem volt félnivalójuk az elszámoltatástól, mindannyian könnyedén tudták elengedni a hatalmat. Ám van, amikor a hatalom nem engedi el a politikust. Szomorú pillanat ez a személyiségnek, és igen veszélyes a nemzetnek.

Psziché a nárciszosban

Magyarországon abból lehet élet és halál ura a kormányközelben, akit Orbán Viktor jónak tart a kiváltságra. Nem kell ehhez túlságosan sok minden. Fidelitasosként már ifjúkorban érdemes elveszíteni a kapcsolatot a valósággal és az igazmondással (lásd Szijjártó Pétert, aki a limuzinszocialistázástól és a luxusbaloldalozástól jutott el a kivételes magánluxusig), köztévés hírolvasóként érdemes csodálattal adózni a kormány áldásos működésének az oltárán (lásd Németh Balázst, a hombárarcúbb fideszest, aki oly szívesen fűzött véleményt a hírekhez), érdemes ügyvédi szolgálatokkal hitet tenni a Fidesz mellett (lásd Tuzson Bence Polt-utódvárományost, aki Biczi/Kötter Tamás megafonistával közösen alapozta meg a jólétét), vagy éppen érdemes furcsa fórumokon a Fidesz fene nagy nyitottságát mímelve elítélni a kullancsos luxizást (lásd Lázár Jánost, akinek legalább annyi esze van, hogy a négy fal között igyekszik luxizni, bár az a négy fal szemlátomást egy vadászkastélynak látszó vadászkastély kívülről).

Menczer működése szinte minden pillanatban gyermekvédelmi szabályozást hág át: ő maga azt gondolja, hogy a Facebook-stílus sok mindent megenged, miközben már élőszóban sem tudja moderálni magát, és egy pankrátor feldúlt lelkiállapotával ismételgeti, hogy az ukránokkal „kampó lenne a növekedésnek”. Made in Vulgária.Joggal merülhet fel a kérdés: nem kellene-e átfésülni a képviselői esküt (és a politikusi működés gyakorlatát) picit, ha egyszer ennyire szabadjára engedi a kommunikációs vagdalkozás üzemét (pláne hatalmi pozícióból), hogy még a szegény szóvivő beszűkült tudatállapota is belefér. Nem nehéz belátni, hogy ez a tökéletesen szabadfogású fideszes beszédművészet nemhogy az értelmes vitát nem támogatja, de a szimpla beszélgetést sem. A szigorú összeférhetetlenségi szabályok tiltják a pozicionális, vagyoni álláshalmozást, miközben az ember- és dollármilliók sorsát meghatározó szerepekhez nem elvárás a pszichikai alkalmasság. Hülyék ne kormányozzanak! – lehetne ez a főszabály, az ENSZ alapokmányába vésve akár. Persze csak a mesében. A valóságban a választók azt szabadítanak magukra, egymásra, a többiekre, akit csak akarnak. Ígérjenek nekik egy olyan világot, ahol nincsenek (vagy nem látszanak) a melegek, nincsenek (vagy nem látszanak) a migránsok, nincsenek (vagy nem látszanak) a riválisok. Ez lenne a „józan ész forradalma”, ami nemzetközi méretekben zajlik, és Magyarország az élvonalban jár benne, tudatja a készségszinten hűtlen-kezelő és közpénzégető Alapjogokért Központ.

Fráternalizmus

Egy államvezető működése brutálisan nyomja rá a bélyegét a közéletre. Magyarország elmúlt tizenöt évét például nehéz volna nemzet­egyesítésnek nevezni. Hazugság benne szinte minden. Focimeccsnek van nézve a politika. Győztesek és vesztesek vannak csak Orbán szemében. Már a győzelmi beszédet követő percben elkezdődik a következő kampány. A tűzszünet nélküli háború. Az acsarkodó, gyilkos hangulat. Ha valami kudarc, akkor ez az. Se az itthon maradást, se a gyerekszületést nem támogatja az őrület. Jogerős a gondolat: ha a kormány a nem kormánypártiak adóforintjaiból költ a nem kormánypártiak gyalázására és tavaszi nagytakarítására, akkor miért jó üzlet idehaza magyarnak lenni? Akkor külhonban kell annak lenni. Ha suttyó a kormányod, vedd a kalapod! – miután minden lehetőséget kimerítettél. Éppen az utolsónak szalad neki az ország.