Nem volt ez mindig így. Mindmáig büszke vagyok rá, hogy a 2004-es athéni olimpia férfi vízilabdadöntőjének legendás utolsó negyedét csak én bírtam ki a képernyő előtt. Az utolsó játékrészt úgy kezdte az akkor címvédő magyar csapat, hogy kétgólos hátrányba kerültek a rettentően masszív szerbekkel szemben, vagyis 7:5 volt oda. Úgy tűnt, bármelyik percben összejöhet a nyolcadik szerb találat, és az már végképp megpecsételné a magyar válogatott sorsát. Pedig a meccset is mínusz hárommal kezdtük, ennyivel húztak el a szerbek, és azt a hátrányt sikerült ledolgozni. Előbb a nagymamám ment ki mosogatni a konyhába, őt anyám követte, hogy dühösen elmossa mindazt, amit a nagyi már elmosott, mert szerinte nem látta jól a láthatatlan piszkokat. Aztán nagy meglepetésemre apám sem bírta tovább, ő az előszobában gyújtott rá. Én az anyám szobájából kiabáltam ki nekik az eredményt: a gólokra berohantak, rázták az öklüket, aztán gyorsan vissza, mert azt tényleg nehéz volt elviselni. Abban a legendás, tanítható negyedben végül három gólt dobtunk és egyet sem kaptunk: maga volt a csoda. Ritkán láttunk ugyanis magyar csapatot nem összeesni hátrányban. Sőt, addig inkább úgy volt, hogy jelentős előnyt szórtunk el a végére. (A kézilabdás döntőket ugye ne is emlegessem?)
Szóval acélidegekkel maradtam a képernyő előtt, és a „teljesítményemre” mindmáig büszke vagyok. Már csak azért is, mert ma a töredéke sincs meg bennem ennek. Bármilyen hülyeség, szinte fizikailag is fáj, ha végig kell néznem, hogy a szívemnek kedves csapatot vagy sportolót megverik. Persze ehhez főként magyar kötöttség kell, vagy olyan mértékű szimpátia, ami csak elvétve jön össze.
A snooker-vébé idején különösen megbolondulok. Két nagy kedvencem van, John Higgins és Ronnie O’Sullivan. Mindketten ötvenévesek, tehát korban is igencsak passzolnak hozzám, másrészt jó látni egy olyan sportágat, amelyben az öregember nem vénember, vagyis ennyi idősen is végig lehet verni a mezőnyt. Másutt negyven felett gyakorlatilag megszűnik minden, senki sem tud labdába ütni vagy rúgni. Szóval e tekintetben sem kis elégtétel nézni a játékukat.
O’Sullivan olyan ebben a sportágban, mint Federer a teniszben, Tiger Woods a golfban, Messi és Ronaldo a fociban. Zseni. Őrült. Mágus. És roppant szeszélyes. Ha jól játszik, bárkit megver. De ha valami „apróság” nem stimmel, fejben vagy a dákón, bárki megveri, akár nullára is. A drukker szempontjából egyszerre álom és hideglelés. Nem véletlen, hogy a kortárs világirodalom üdvöskéje, a nálunk is népszerű író, Sally Rooney remek esszét írt róla. „A szeszélyes temperamentum, az abszurd tehetség, a hullámzó magasságok és mélységek: minden csak úgy összeáll. Még ha rosszul is játszik, van valami vad és őrült a játékhoz való hozzáállásában; amikor pedig a legjobb formáját hozza, úgy néz ki, mintha a mennyország kedvence lenne.” Találó.
Jó lenne úgy írni, ahogy ő játszik, zárja Rooney az esszéjét, de ez sokunknak, ahogy neki is, csak egy álom marad. Amúgy az ő meccseit nem teljesen élőben nézem: a tévé pár perccel követi a laptopon futó alkalmazást a valós eredménnyel. Így hamarabb tudom, hogy kihagyja a döntő lökést, mielőtt látnám. Néha még így sem tudom ülve követni (szerencsére erről is írt Sally Ronnie, így nem éreztem totál idiótának magam), Dusi ilyenkor kikiabálja nekem az eredményt, de néha az is elég, hogy ki van épp az asztalnál.
A nejem számtalanszor elmagyarázta nekem, hogy ezzel nem mutatok túl jó példát a gyereknek. Hiszen a sportban, miként az életben, az egyik legfontosabb tulajdonság a szívós kitartás. Vagyis nem hisztisen elrohanni, amikor az ellenfél kap lehetőséget. Az agyam pontosan tudja ezt, de a szívem nem. Amikor a zseni vesztésre áll, az olyan, mintha Isten munkáját tenné tönkre valaki. Mintha átírná a Száz év magányt, jeleneteket dobna ki a Hamletből, elnémítaná a kórust a 9. szimfóniában.
Téboly. Miközben nem azt szeretném, hogy folyton nyerjen – hiszen abban mi az élvezet? Ráadásul veszteni is lehet úgy, hogy az mindennél emlékezetesebb maradjon. (A héten a Barcelona „bukott” el így a BL-elődöntőben. Aki látta a két meccset, egy életen át mesélni fog róla.) Én egy kicsit mégis összeomlok. Dusi nevet rajtam, és teljesen igaza van. De hát nem az a zseni dolga, hogy felforgassa az életünket? Hogy megéljük azokat az érzéseket, mélységeket és magasságokat, amelyek amúgy elkerülnének? És szinte mindegy, hogy ez regényben, színházban, vagy a zöld posztó mellett történik. A zseni és a remekmű még egy középszerű életet is képes úgy megfűszerezni, hogy teljesnek érezzük. Úgy hidalja át a hiányainkat, hogy közben megmutatja. Érdemes a kezét nézni, mert ő soha nem csal közben. Nincs trükk, nincs átverés. Ezért érdemes rajongani. Érdemes szenvedni. Hiszen mire megyünk azzal az élettel, amellyel nem halunk bele? Akár hetente többször is.
