Szilágyi L. József: Az utolsó boldog nap

Még emlékszem az utolsó boldog napra az életemből. Május nyolcadika volt, egy sima hétköznap, egy átlagos csütörtök. Egy olyan nap, amikor az iskolában unottan hallgatták a diákok a tanárt, ahogy a kovalens kötést magyarázza, egy olyan nap, amikor az útmunkások egy újabb réteg gőzölgő aszfaltot simítottak el az útszéli kátyú javításakor, és egy olyan nap, amikor a sebész biztos kézzel tette meg az első bemetszést a páciens testén, hogy megtalálja, majd kivágja a beteg részeket. És bár május nyolcadika munkanapként szerepelt a naptárban, én aznap nem dolgoztam. Helyette a közeli erdőben sétáltam. És akár magamba szívhattam volna a bizsergető tavaszi napsütést, a madarak énekét vagy a fák susogását, de inkább megszorítottam a kezedet, és magamhoz húztalak. Az életem utolsó boldog napján ott, annak az erdőnek a szélén, a tisztás mellett szeretkeztem veled. Nem volt különösebben vad vagy szenvedélyes, nem téptem le rólad a ruhát, mint valami vadállat, ami most ugrott elő az erdő sűrűjéből. Helyette halkan sóhajtottam a füledbe, és szorosan öleltelek. Emlékszem, az életem utolsó boldog napján meztelenül ettük meg a szendvicseket, amiket reggel csomagoltál. Jólesett beleharapni a zsemlébe, bár egy falat sem ment le a torkomon. Aztán azt mondtad, ideje indulnunk. Felöltöztünk, és visszamentünk az erdő szélén hagyott autónkhoz. Az utolsó boldog napon te vezettél, én csak az anyósülésen ültem, és nem gondoltam semmire. Azon az utolsó boldog napon nehéz volt a gondolkodás, így inkább csak az időt figyeltem. A perceket, amik nem sejtették, hogy az utolsó boldog napom számlálói.
Mikor beérkeztünk a parkolóba, a parkolási díjon bosszankodtál. Hogy hogyan lehet az, hogy egy kórház előtt a legdrágább a parkolási díj a városban. Kész rablás. Aztán elindítottad a mobilodról a fizetést. Mire kiszálltam az autóból, már mellettem teremtél. Elszégyellted magad, hogy ezen a boldog napon a pénz miatt pufogtál. „Nem ér annyit az egész”, mondtad. Aztán bementünk. Ismertük a járást, tudtuk, merre kell indulni. A portás is ismert minket, nem kellett elmagyaráznia az útirányt. Egy emelet fel, két kanyar jobbra, majd a tizennyolcas ajtó. Az volt a szobám. Az életem utolsó boldog napján újra levetkőztem. És bár te is ott voltál, nem szeretkeztünk újra. Helyette segítettél felvenni azt a zöld, köpenyszerű ruházatot. Hülyén néztem ki benne. Nevettünk rajta. Egy boldog naphoz hozzátartozik a nevetés. Amikor a beteghordó kopogott az ajtómon, még ott ült a mosoly az arcunkon. Örült neki, hogy így talált minket. Ő is mosolygott. Majd megkért, hogy üljek be a kerekesszékbe, hogy elvihessen.
„Tudok járni”, mondtam.
„Tudom, de ez a szabály”, mondta.
Aztán hárman indultunk az előkészítőbe. Oda már nem jöhettél be velem. Életem utolsó boldog napján az előkészítő ajtajában láttalak utoljára. Aztán soha többé.