Túl az anyahiányon – Horváth Florenciával a Hiátusról

2021 őszén tulajdonképpen az ön felolvasóestjével indult a Kötetlenül elnevezésű, pályakezdő szerzőket bemutató irodalmi beszélgetősorozat, aminek a következő három évben a házigazdája lett. Hogyan szerveződött ez a rendezvény, és mi érdekelte leginkább a beszélgetőpartnereit kérdezve?

Mikor felkértek egy Kis Présház-beli önálló estre, azt gondoltam, hogy önmagában kissé monoton lenne, ha egymás után felolvasnám a versei­met, ezért elhívtam egy barátomat, Vincze Bencét, hogy beszélgetés keretében valósuljon meg az est. Sokan eljöttek, sikeresnek mondhatom az eseményt, és volt ott egy rendezvényszervező srác, akivel kitaláltuk, hogy mi lenne, ha hasonló módon sorozatot szerveznénk az én házigazdai-moderátori vezényletemmel. Kifejezetten olyan pályakezdő fiatal szerzők részvételével, akik bár már jelen vannak az irodalmi életben, publikálnak folyóiratokban, de kötetük még nem jelent meg – innen is a beszélgetéssorozat elnevezésének egyik jelentése. Kezdetben természetesen olyan vendégeket hívtam, akiket már ismertem különféle irodalmi táborokból, de folyamatosan nagyobb körből merítettem, a legizgalmasabb estek számomra mindig azok voltak, amikor olyan szerző ült velem szemben, akit még nem ismertem személyesen. Mivel nálam is sokszor érdeklődtek iránta, és valóban meghatározónak tartom, nekem is állandó kérdésem lett, hogy ki hogyan találkozott először irodalmi művekkel, és miként alakult ki ennek örvén, hogy ő maga írni akar.

Most nem csapom le ezt a magas labdát, de még mindig a múltnál maradnék. Noha továbbra is kötetlenül, de már országszerte felléptek Karádi Gergővel, a Sorbonne Sexual zenekar dalszerzőjével közös, a Valójában senki című előadással, amely az ön verseire épül. Hogy alakult ki az együttműködésük?

Gergővel már régen ismertük egymást, 2018-19 körül találkoztunk először a Nyolc Ág Művésztáborban, de csak jóval később, 2022 nyarán kezdtünk együttműködésen gondolkodni. Jelen lenni és létrehozni, mindkettőnket ez motivált. 2023 elején leadtam a kötetem kéziratát a kiadónak, és már akkor eldőlt, hogy csak 2025 tavaszán fog megjelenni. Több mint két év múlva! A köztes időben nem akartam tétlenkedni, ezért elküldtem Gergőnek a verseket, hogy itt a tervezett közös fellépéseink anyaga, lássuk, mihez kezd velük. Ő pedig dalszövegekké írta át őket, zenés interpretációkká. Ezek köré a dalok köré formáltuk az estet díszletekkel, kisfilmekkel, performatív elemekkel – majd 2023 őszétől elkezdtünk vele „turnézni”.

Miként reagál a közönség erre a különleges, ám közel sem vidám elő­adás­ra, megtapsolható a gyász?

Tényleg nem könnyítjük meg a helyzetüket, hiszen az előadás során többször ki-be járkálunk a színpadon, és nem egyértelmű, lesz-e még visszatérés. A koncepciónk szerint, miután az Amit örököltem című megzenésített vers alatt levágom magamról a ruhámat, összhangban a költemény szövegével, ahol az anya tépi le magáról a húst, villogó fények és technozene kíséretében lepakolunk a színpadról, majd végül, kiállva az erős fénybe, várjuk a közönség reakcióját. Ez általában nagy üres csönd – „most akkor tényleg befejeződött?” –, és visszafogottan induló taps. A tapasztalat azt mutatja, a közönség nincs felkészülve erre a nem szokványos előadásra, nem tudja, mire számítson, meglepetések sora éri – néha meg is ijednek tőle.

Az egyik dalhoz klip készült. Tervezik-e egyéb módon is dokumentálni az előadás anyagait?

A Valójában senki című dal már a Spotifyon is meghallgatható, jelenleg éppen a nagylemeznyi anyag összeállítása zajlik további kötetbeli versek dallá komponálásával.

A Hiátus című kötet április elején jelent meg, a tavaszi Margó fesztiválon mutatták be. A verssorok szinte margótól margóig érnek – miért szabadvers a választott forma?

Kézre állnak, és a szabadvers formája ösztönösen jön. Ahogy a hosszú verssorok is. Halmai Tamás költő, irodalomtörténész fogalmazta meg ezt számomra is igen találóan: a hosszú sorok a verseimben az elnyújtott, kifejezhetetlen fájdalom formai megjelenítődései.

A kötet többek között „körülír” egy hiányt, egy anyahiányt – maga az anya alakja ebből gondolható el. Milyen ez az anya?

„[Isten]… elvárta, anyám szó nélkül nekiadja / magát, amikor angyalai kidőltek a sorból” – olvasható a „Tanulok markolni” című versben – most én is kiragadok egy részletet, habár fenntartásokkal kezelem, ha valaki így olvassa, bele-belelapozva a kötetbe, mert a Hiátus tulajdonképpen egyetlen nagy vers, koncepciózusan kötetté írva. Szóval az anyafigura angyali, elérhetetlen, megfoghatatlan, éteri. Egyszersmind képbe kerül az anyatermészet és az anyanyelv is – a halottaival az ember vagy így, pátosszal, magasztosan beszél szerintem, vagy sehogy. A vers a kommunikációs csatorna, amelynek nyelvét épp az elhunytaktól örököltük.

És ki az, aki komplementereként körülírja szavakkal az anyát, a hiányát?

Tizennyolc évesen kezdtem el írni ezeket a verseket, ott van mögöttük egy anyját vesztett 8 éves kislány, de a szövegek által van lehetőség átkiabálni egy olyan térbe, ahol nem biztos, hogy hallanak minket. Csak így lehet leküzdeni-áthidalni a tízévnyi távolságot a múlt és a jelen között. Az első, Fehér sziklák ciklus ennek a kislánynak a perspektíváját jeleníti meg, míg a záró, harmadik, Zsinórszakadás című már a felnőttét – „én”-keresés zajlik, a hangsúly a beszélőnek az önmaga újrapozicionálásán van, nem az anya halálán.

Akkor ez a 3 ciklusba rendezett 66 vers folyamatjellegű?

Igen, és ezért is érdemes lineá­risan olvasni, ebben rajzolódik és teljesedik ki a folyamat, az összetettsége, a rétegzettsége, az utalásai – így izgalmas.

Ha a mondottakkal ellentétben mégis traumafeldolgozásnak, önterápiának titulálja majd valaki a kötetet, mit felel rá?

A terápiás írás a ráismerésről szól, amikor a szerzője érzékeli, hogy újra és újra visszatér egy adott témához. Ezzel szemben a Hiátus egy eleve megkomponált, tematikailag meghatározott koncepcióból született a hiányról és annak betöltéséről. Történetet mesél el, narratív ívvel rendelkezik, ennek megfelelően a középső, Zuhanó légtornász című ciklus átgondoltan a versírás problematikáját járja körül. Az apa- vagy anyahiányt, a szülő elvesztését megjelenítő alkotások nemcsak mostanság keletkeznek, mindig is voltak. Utóbbiak közül nem egyre rá is játszik, megidézi őket a kötet.

A Könnyen gördül című vers sorával pedig talán summázható is a cáfolat: „a vers nem tud boldoggá tenni, nem vigasztal”. Ahogy az örökölt anyanyelv és a koncepciózus munka már előlegezte: a Hiátus költészeti, nyelvi „program” is – de milyen hosszú távra?

Sokszor érzem a mindennapokban is, bizonyos dolgokra nincsenek szavaink. Nem tudjuk megragadni, kifejezni őket, csak megközelítőleg mondunk róluk valamit, amit aztán akár a végtelenségig mantrázunk. Lásd a hosszú sorok elnyújtott kiáltásait. Nagy út volt számomra a Hiá­tus 2020–25 között, és ennek része volt az a köztes idő is, ami a leadásától a megjelenéséig eltelt. Mivel már megvolt a fejemben az elképzelés a következő kötetről, ami egy teljesen másik nyelven szól, attól tartottam, mire elérünk a kiadás előtti szerkesztéshez, ez a nyelv felülírja az előzőt, és ezt semmiképpen nem akartam. Mert azt gondolom, a jövőbelieket ideértve, ez talán a legfontosabb kötetem, olyan univerzálékkal, amelyek túlmutatnak az anyahiányon, és érdemes eljutniuk az olvasókhoz. Eljutott hozzám, hogy egy gimnáziumi szavalóversenyen egy lány az egyik versemet mondta, és amikor a zsűriben ülő ismerősöm megkérdezte tőle, miért ezt választotta, azt felelte, mert elhagyta a barátja… A hiány tehát sokféleképp töltheti ki az űrt…

+1 KÉRDÉS
Az Össze a labirintus című versben azt írja: „minden reggel kinevetem őket, én ugyanis tudom, mi a vers”. Elárulja, mi?

Mindenképpen kölcsönhatás során jön létre a költő–szöveg–befogadó hármasságában. Az igazán jó vers pedig egyben valami megmagyarázhatatlan módon kifejezheti a kimondhatatlant, egy enigmatikus sugallat, zúdulat, amely magával ragad.