„Mit mondhatnék? Hogyan lehet leírni érdekesen, de nem rágógumisan elnyújtva egy kis ember történetét, a kis emberét és az emberekét, akik vele utaznak egy kis kenuban? Éveket vártam azzal, hogy megírjam ezt a történetfolyamot, belekezdtem egy regénybe is, de végül is felsültem vele, nem voltam képes megcsinálni. Túl nehéz volt, és nem tudtam technikailag megoldani. Milyen érdekes, ez abszolút nem frusztrált, elfogadtam egy perc alatt. Ha valamit megtanultam az utóbbi években, elfogadni dolgokat villámgyorsan. Az a kisfiú, aki utolsó csepp volt a pohárban, ma tízéves. Aki miatt nagy sírás-rívás volt, és most a család közepe, valami láthatatlan csakravonal, de ez is olyan színpadias, nem szoktunk így beszélni itthon erről.”
Fekete Valér Down-szindrómás kisfiáról szóló sorozatának befejező, 8. epizódja.
Az óvoda után Andor bekerült az állami körzeti iskolába. Kapott egy úgynevezett gyereksegítő asszisztenst, aki néha egy, néha több évig vele tartózkodik. A segítője vele nyomul, segít öltözni, segít a tanulásban, utazáskor, állatkertben, rajzórán kipakolni; mindenben, ami előfordulhat egy iskolában. Nagyon féltünk, hogy nem lesz-e gúny céltáblája a gyerekünk, nem fogják-e bántani a többiek, de mindennap kellemesen meglepődöm, mennyire népszerű kis srác, ahogy végigvonul az iskolaudvaron. A párom rengeteget gyakorolt vele, és az utána kapott támogatást, ami egy elég izmos összeg, teljes egészében a képzésére fordítottuk az évek alatt. Két logopédus, lovaglás speciális körülmények között, minden második szombaton sportklub, speciális úszás, rajz klub, és visszük mindenhova. Ott ül velünk a tábortűznél északon a koromsötét skót éjszakában, mássza a hegyet, a fát, táncol a fesztiválon, nyomul az emberekkel.
Azt mondják, nagyon kockafejűek a Down-szindrómás gyerekek. Neki nem volt ideje kockulni, mert nem hagytuk.
Az iskolában nagyon szeret dolgozni, folyékonyan olvas ismeretlen szöveget is, matekból is egész ügyes, írásképe javulgat, de mivel nincsenek elvárások vele kapcsolatban, ezért nem is kell ráfeszülnie a készségekre. Szerintem azt hiszi, játszóházban van egész nap.
A raszta hölgy, akinek szintén lett neve, Leanne, egy évnyi ismeretség után szólt, hogy lesz egy nagy baráti kiruccanás, és ha gondoljuk, elmehetnénk, mert bemutatna a barátainak, mind skótok, illetve egy ír is van közöttük. A szülinapi bulija lesz, Loch Dune mellett, mesélt rólunk a csapatnak, hogy szerinte elférnénk a közösségben, mit szólunk? Boldogan készülődtünk, mert nagyon jól hangzott a hely leírása. Dobáltuk be a sátrakat, hálózsákokat és nekiindultunk. A hely az ország másik végén volt, át kellett vezetni a nyugati partra, Ayr városa mellé. A tópart, ahol kikötöttünk, maga volt a csoda. Korábban a világháborúban a brit légierő gyakorlótereként működött, itt tanulták a bombázást a pilóták, jó pár épület még mindig állt a szemközti parton. A kemping egy kis erdei házikó mellett feküdt, egy szelíd birka és két görény is lakott a ház mellett. Hatalmas indián sátrak álltak a kemping területén, volt olyan, amiben elfért akár 40 ember is. A parton kenuk és más vízi alkalmatosságok, az úton quadok és bicajok sorakoztak, hogy mindenki használja, amelyiket csak akarja. A tó hatalmas madárkolóniának adott helyet, a madarak egy vár ormán laktak. Csak két nagy bástya teteje lógott ki a vízből, mert egy vízerőmű miatt a korábbi kisebb tavat felduzzasztották. A vár építészetileg legértékesebb részét lebontották és újra felépítették a parton, a maradék meg ott maradt a vízben. A lányommal kenuval siklottunk be a bástyák közé, hallgattuk a sirályok vijjogását. A hatalmas haragoszöld fenyvesek közötti varázslatos legelőkön – messziről valami konfettipapír-daraboknak tűntek – állatok legelésztek.
A háromnapos partin dobszakkör is volt. Leanne egyik barátja doboktató, 40 ember püfölte együtt a hangszereket, a háromévestől a hetvenesig. Találtam egy falapot, egy íjászpálya mellett, festettem rá három skót harcos karikatúrát. Mikor megtalálta a személyzet egy tagja, nagy hangzavar támadt, teljesen felbolydult a tér. Azt hittem, haragszanak, de ezek a tanyasi skótok annyira meghatódtak ettől a kis meglepetéstől, hogy azonnal felfogadtak: a tanya épületének mindkét falát fessem le egy hatalmas graffitivel.
Végül is ez lett az első nagy graffitim Skóciában. Vaskos összeget ígértek érte. Repültem!
A háromnapos buli alatt annyira összehaverkodtunk az ottani emberekkel, hogy innentől kezdve velük járunk fesztiválokra, sütögetni, kirándulni, de velük is üljük a szülinapokat, karácsonyi összejöveteleket, velük nézünk naplementét és velük tombolunk koncerteken. Ők lettek a baby sitterek és a bizalmasok, munkaadók és tippadók. Rita azóta négy munkahelyen melózik, minden nap egy kicsit más, és ennek a nagy többsége innen van. Hétfőn és kedden egy kertben ténykedik, ahol gyerekekkel beszélget, gyomlál: ifjúsági referens. A kallódó kamaszok gyűjtőhelye a Gracemount közösségi kert, és a párom nagyon megszerette ezt a hasznos munkát egy paradicsomi ligetben. Szerdán iskolában franciatanár, ezt magának járta ki, de csütörtökön Leanne segítője. A hölgy ugyanis a szárnyai alá vette Ritust, valamiféle kabalának fogja fel Andort, mert vele indult el minden, a klubban. Azóta a kis kertjéből egy organikus anyagokból épült meseházba költözött a VIP csapata (ez a neve, Very Inclusive Person) egy közösségi ház mellett, ahol már mindennap megélhetésszerűen ezzel foglalkozik. Két hete szervezett egy adománygyűjtő bulit, legalább 3000 fontot kalapoztunk össze, és egy egykori világhírű rugbyjátékos zsebből kifizette a rezsijét egy évre előre. Pénteken Rita Jillel melózik erdei iskolában, ahol már vezető. Faragni tanítja a srácokat, meg tüzet csiholni, hogy lássák, hogyan lehet az erdőben élni a nagyváros dzsungele után. Azt hiszem, erre mondják, hogy világbajnok szakma. Szombatonként pedig havonta párszor szintén Leannak dolgozik, szintén a klubjával.
Gyermekeink baráti köre is zömmel ennek a csapatnak a gyermekeiből áll, ha utazunk, együtt császkálnak napestig, röhögnek és vadulnak. A mieinket megkereste egy alapítvány, és Andorra hivatkozva pénzügyi támogatást kapnak, merthogy itthon mennyit segítenek a szülőknek, és közen Andor gyámolítói is. A továbbtanulásban is benne lesz, hogy ifjúsági segítők, és ezért plusz pontokat kapnak.
Lida egy pár hónapja abban az istállóban dolgozik szombatonként, ahol Andorunk lovagolt anno. Megdicsérték, hogy ilyen tiszta nem volt még az istálló, amióta úgy harminc éve megnyitottak. Egy gróf adománya amúgy, aki egy alapítványt működtet. A múlt héten a grófnő is beszédbe elegyedett a lányunkkal, Lida meghökkenve számolt be róla, hogy végtelen közvetlen és érdeklődő. Jómagam is ebből a közegből élek, éltem. Egy évet dolgoztam egy baráti házaspárnál a fesztiválszezonban, büfében, aztán Leanne szerzett munkát a közösségi ház konyháján, ahol szintén egy évet tettem-vettem. Azóta kertépítő lettem, erre pedig az a hölgy terelt, aki a közösségi kertben Rita kolléganője, és a férje keresett egy markos embert, aki szeret a kertben építeni, fát vágni.
Ültem Loch Dune mellett a parton. Kezemben parázslott egy cigi, előtte egy sör, és nézegettem a tájat a kempingszékből. Hirtelen megláttam Andort és a kis barátját, Jill fiát, Danit. Kacsaköveztek a parton. Én tanítottam meg a Mestert, hogyan vetjük csuklóból a lapos kövecskét a víz felszínére, és nagy boldogságára hamarosan pár többet is pattant a kavics. Időtlen gyerekek. Órák óta ezzel foglalkoztak, nem is vették észre, hogy repül az idő. Madarak vijjogtak, velük együtt láttam a vár ormát a vízben. Szürreális látvány volt. A túlparton pár bunkert és katonai épületek maradványait ölelte körbe a mélyzöld erdő. Mögöttük hegyvonulatok, szurdok és komor fennsíkok szarvasokkal és birkákkal. Tőlem jobbra a tábor boldogan nevető népekkel. A tanyasiak is ott mulattak, este egy hölgy egészséges gyermeknek adott életet. Többen doboltak és gitároztak.
Megláttam az aranykártyánkat. Megláttam, honnan és hova kerültem, kerültünk. Hogy ennek az egész sztorinak az alfája és a luxus órája az én Kisfiam, aki olyan apró növésű, hogy még az osztályában is a legkisebb, pedig túlkoros hozzájuk képest. Megértettem a tanítást, hogy a dolgok nem jók vagy rosszak, hanem organikusan kavarognak, és rajtunk is múlik, hogy egy filmsorozatból melyik részekre emlékszünk majd később.
Elmotyogtam egy „Köszönöm, Andor!”-t, és annyira meghatódtam, hogy nem is mentem emberek közé egy darabig. Megint egyedül voltam a kis kenumban, de ez a kenu már nem dobált. Nyeltem a könnyeimet. Ott volt velem a kórház, Rita, a tanári, Anyámék, Judit húgom a kapuban, a pánik, a gondolataim, az összes rokonom, a barátaim, az elmúlt jó pár év. Költözés és anomáliák, egy kis véres kisfiú egy asztalon, aki most követ hajigál. A Meki igazgatója, a jótanácsok adói, segítők, Ilka utca… Mindenki.
Múlt héten egy kertben dolgoztam a három cseh kollégával. Fakivágás, kertépítés, hordtam a cementes zsákokat, lihegtem..
Csörög a telefon.
– Halló! Á, Mr. Fekete! De jó hogy hallom! Milyen tündéri napunk van, nem igaz? Jaj, el is felejtettem, hogy annyira jó, hogy beszélünk ezen a napos és derűs napon. Végül is csak azért keresem az iskolából, mert az a kis gézengúz Andor, hát nem egy kis rugózsák, ha-ha-ha-ha! Ugye egyetért velem! Szóval, ez a kis gézengúz, ugye, szóval, már tűvé tettünk érte a mindent, mert kilépett a suliból és elindult a napközibe, és képzelje, annyira mókás, de valahol elmaradt, és most ugye keressük, mert nem akar előkerülni, és ugye az van, hogy akkor gondoltam, hogy innen a titkárságról, akkor, felhívjuk, mert az a kis tündéri...
– Bocsánat, hogy közbevágok, de nem igazán értem. Szóval akkor Andor elveszett a suliból?
– Igen. Szóval az van, hogy elindult a napközibe, tudja jól, ez csak tíz méter, két ajtó köze, de... szóval...
– Szóval, nem tudom, de ha ilyen vicces, akkor meglett?
– Sajnos nem. Most hívtam a rendőrséget, úton vannak… tudja… ezért hívtam...
– De akkor elveszett? A fiam?
– Kérem, kérem bocsásson meg! Én annyira meg vagyok ijedve! Kérem azonnal jöjjön… én nem is tudom mit mondjak, ilyen még nem fordu…
Rohanni kezdtem. A telefonom kiesett a kezemből, később a kollégáim adták oda. A hölgy hangja a végén már nem volt vicces vagy delejes, hanem az őszinte pánik remegett a szavaiban. Gondolom, idegességében kezdte el a hülye brit bájolgást, bízva benne, hogy talán történik valami a beszélgetésünk közben, ami elmossa a tényt, hogy miért is hív valójában. Némán rohantam a kocsimhoz, csikorgó gumikkal csavart ki az öreg kopott Ford a mellékutcából. Elég jól haladtam, de a piros lámpa megfogott. Gondoltam, átvágok mindenen, de elkezdtem csillapítani magam… Megúsztunk már sok dolgot, nem igaz? Volt a majdnem autóbaleset, túlélte! Aztán a félrenyelt nyalóka! Túlélte, nem igaz? Végül is az egész életünk egy rögtönzés, nem igaz?
Az iskolához érve gyakorlatilag a mozgó kocsiból ugrottam ki, nem is hittem, hogy tudok még ilyen sebesen rohanni. Az egész tanári az udvaron volt, senki nem mert rám nézni, csak a napközi vezetője. Ettől kevesebbért is repül mindenki, ha olyan a szülő. Elmondta világosan, hogy nem tud mit mondani, minden kocsival bíró ember cikázik a környéken, jönnek a rendőrök, nem tudják megmagyarázni és, hogy… majdnem elkezdett sírni.
Faképnél hagyom, elhalkul minden, rohanok vissza, mint egy űzött állat, az odúmba akarok jutni. Jönnek a rendőrök, üvöltök nekik, hogy én vagyok az apa, megyek haza, keressék! Intenek, hogy rajta vannak, villog a zsaru szeme.
Óriási a forgalom, blokkolnak, a pirosnál már összefüggéstelenül káromkodom, verem ököllel a kormányt, még arra is van időm, hogy azon gondolkodjak, ez mégiscsak jobb, mintha cigiznék. Arra jutok, ha valami történt visszaszokok, de addig hagyom! Egész elképesztő a függőség, mert azt veszem észre, a démon kicsit örül, hátha lehetőségem van visszajutni a függők táborába, egészen lidérces tapasztalás!
A házunknál csikorogva fékezek, kiugrok, valaki dudál rám, de úgy nézek vissza, hogy azonnal abbahagyja. Rohanok. Át az úton, be a kapualjba. Rendőrök az udvarunkon, szomszédok, egy vörös fejű hölgy a titkárságról, láthatóan infarktusközeli állapotban és… és középen a fiam.
Vidáman integet és rohan felém.
– Apaaaaaaaaaa! Képzeld sikerült! Már 10 éves vagyok, és azt gondoltam, hogy megcsinálom, mert már nagy vagyok. Szóval, kijátszottam a tanárt, mert Miss Yorksten nem volt aznap, a segítőm meg nem figyelt. Aztán kikerültem a lollipop ladyt (ő vezeti át a gyerekeket a zebrán), és hazajöttem fejből! De ne aggódj, mert ismerem az utat, meg mindenhol szétnéztem! A lámpánál megvártam a sétáló zöld emberkét, benéztem a boltba is, meg köszöntem mindenkinek. Aztán hazajöttem, de nem volt kulcs, aztán el akartam menni a boltba, de jött a Police, és mondták, várjunk, mert szerintük jössz! Ez fantasztikus, büszke vagy rám?
Néztem ezt a kis emberkét, a szemet, amit olyan ritkán látni, mert ilyen tiszta romlatlan és érdek nélkül csillogó szeretetet nagyon nehéz a mai kialvatlan világban megtalálni. Ölelgetett és várta, hogy cirógassam, közben boldogan nézett a felnőttekre, akikkel egyenként kezet fogtam. Befutott Rita is bicajjal, szintén remek hangulatban, ő messzebbről jött, ezért „késett”. Együtt visszamentünk az iskolába. A komplett kollektíva, de még a takarítók is falanxban álltak. Az osztálytanító csak a földet nézte, ennek a tizedéért is kirúgathatnánk mindenkit, és vélt vagy valós idegeskedésünkre pénzt követelhetnénk. Adom a kezükbe a csokikat, amiket a lakásban szedtem össze gyorsan, mindenkit vigasztalunk és biztatunk. Hitetlenkedve bámulnak, hogy semmi agresszió nem érkezik a térfelünkről, csak ismételgetem, hogy mindenki nyugodjon le, minden ok! A tanárnő, olyan hófehér mint egy alabástromszobor, hebeg és habog.
– Kérem… kérem, én nem tudok mit mondani…
– Tanárnő, mondhatok valamit?
– Igen...
– Tanár voltam, és egyszer Párizsban elhagytam egy német cseregyereket telefon nélkül egy magyar csoport tagjaként!
– Ó...
– Szerintem ez ahhoz képest nem egy vészes szitu...
– Hm, valóban!
Érezhetően oldódik a hangulat. Odafordulok az összes tanárhoz és beszédbe kezdek, Ritát átölelve felvázolom, hogy senki ne aggódjon, nem fogunk senkit feljelenteni. Megpróbálom elmondani nekik, hogy 10 éve azt mondták, életképtelen és talán beszédképtelen gyereket kaptunk, készüljünk fel mindenre. Most egy kétnyelvű, mindenki által szeretett, okos, kosarazó, focizó, csocsózó kis vasgyúróval van dolgunk. Hogy mind egy hajóban ülünk, és azt próbáljuk, hogyan lehet egy független gyereket felnevelni, hogy életutat mutassunk neki, hogy egyszer majd eltarthassa magát és legyen egy élete. Beszélek arról, hogy mennyire hálásak vagyunk ennek a tantestületnek, mindenkinek, és hogy nagyon szépen köszönjük a munkájukat, mert ma Andor levizsgázott, és ez mindannyiunk büszkesége! Levizsgázott furfangból, közlekedési ismeretekből, életrevalóságból és intelligenciából.
Azt kell mondanom, azóta meglehetősen népszerűek vagyunk a suliban.
Mikor elkezdtem írni ezt a sztorifolyamot, nem tudtam, mivel is fejezzem be, végül is ez is megoldódott, tényleg egy hete esett meg a záró rész.
Olyan ez, mint az egész életünk, minden logikusan, mesélhetően követi egymást.
Mit akarhatunk még?
