Lengyel saláta

A világ hangos, egyre zajosabb, az emberek sietnek, törtetnek, idegesek egymástól, nem marad hely és idő – és talán igény sincs már – a csendes szemlélődésre, a lassú történések megélésére, és a művészetek élvezetére. Nincs idő és energia a művészeknek a siker kivárására sem, a beérkezésre, mert rengetegen tolonganak a damaszkuszi úton, amin egyszer mindenkinek végig kell menni, hogy szembenézzen önmagával és újra tudjon kezdeni, ha kell, mindent. De mi történik azokkal, akik pályakezdőként még csak az út, a lehetőségek közelébe sem kerülnek? Ők vajon milyen újba kezdjenek, mit jelenthet számukra az újrakezdés? Ez a témát boncolgatja monodráma formájában a Koltai&Gaál Produkció legújabb, Lengyel saláta című előadása, az éppen Krisztusi korba érő színész, Mucsi Kristóf előadásában.

A Gaál Ildikó író-rendező által életre hívott Lengyel saláta egy különleges színházi kísérlet, amely a harmincas férfiak egzisztenciális pánikját ötvözi Bogusław Schaeffer abszurd és virtuóz szövegvilágával. Az előadás alapja a “Szövegkönyv egy lehetséges ám nem létező instrumentális színészre” című alkotás, amely önmagában is a színpadi nyelv határait feszegeti – most pedig egy új perspektívával gazdagodik. A monodráma főhőse egy harmincas férfi, aki a felnőtté válás és az identitáskeresés káoszában vergődik. Az abszurd humor és a szürreális önreflexió eszközeivel próbál rendet tenni az életében, miközben a zene, a ritmus és a test játéka ugyanolyan fontos kifejezőeszközzé válik, mint a kimondott szó. 

Mert humoros, mert aktuális, mert meglepő, mert vitára sarkall, és mert máshogy szemléli a színházat, mint ahogyan azt megszokhattuk.

Az eredeti mű szerzője, Boguslaw Schaeffer Mrożek kor-, és pályatársa, drámaíró, zeneszerző és teoretikus. Személyéhez kötődik az instrumentális színház fogalma, amely vagy a klasszikus balett és opera hagyományaiból, valamint azok tánc-paródiáiból merít, vagy a happening, az akciózene és az abszurd színház bizonyos elemeivel mutat rokonságot. Szövegei komplexek, zeneszerzőként viszonyul a színházhoz, így kihívás elé állítja őket, ugyanis felül kell emelkedniük a megszokotton, a könnyűn, a népszerűn és a biztonságoson.

Vajon melyik a társadalom szemében a sikeresebb ember, késztet döntésre a Gaál Ildikó által írt változatban? Aki olvas, színházba, hangversenyre jár, vagy aki degeszre tudja tömni a zsebét, mindent megkapva az anyagi világtól? A művész részéről egyértelmű a kétkedő felvetés: törődjünk-e a művészettel, és egyáltalán, megéri-e? A válasz nem egyértelmű, de talán az alkotók eligazítanak a kérdésben.

Gaál Ildikó író-rendezővel beszélgettünk:

– Hogyan találtak rá Schaffer Szövegkönyvére és miért éppen ezt választották az egzisztenciális válság bemutatására?

– Van egy művészeti nagyköveti pályázat, amit évről-évre, többféle művészeti ágban meghirdet a Waczlaw Felczak Alapítvány. Ez egy tízhónapos ösztöndíjpályázat, ami a lengyel-magyar barátság ápolását célozza, ezért Kristóffal valamilyen lengyel témára gondoltunk. Egy régebbi ismeretség okán írtam Dr. Pászt Patríciának, aki fordítója jó pár lengyel, színpadi szövegnek. Megkérdeztem, van-e valami ötlete egy olyan monodrámára, ami egy harmincas férfiszínész számára megnyilatkozásra alkalmas terep lehetne. Azonnal küldött pár művet, köztük volt a „Szövegkönyv egy nem létező, ám lehetséges instrumentális színészre” című alkotás. 

Szabad szöveg, nincs benne olyan logikai összefüggés, amit a néző elvárna egy klasszikus színpadi műtől, sőt nincs benne asszociatív összefüggés sem, hanem ez egy zenei kompozíció, ami szövegekből áll, és az eredeti instrukció szerint bármit lehet vele kezdeni. Például az eredeti szövegben benne van, hogy a színész kezdjen el szögelni egy lécet, és kérjen meg egy nézőt, hogy segítsen benne. Ez a szabadság nagyon megtetszett, mert úgy gondoltam, a Schaffer adta kereteken belül bármit és mindent is kezdhetünk a művel. Patríciától kaptunk a szövegkönyv mellé egy elemzést is, ami az általa fordított drámákat fordító szöveg összefoglalása.

– Miért érezték aktuálisnak a Szövegkönyvet?

– Az, hogy a művészet hanyatlik, nem a XXI. század terméke, hanem mindig is így érezte az, aki így vagy úgy, de benne volt. Ez a mű azzal mutatott nekem egyezést a valósággal, hogy Kristóf, aki öt éve végzett a Kaposvári Színművészeti Egyetemen, folyamatosan küszködik azzal, hogy biztos-e, hogy ezt akarja csinálni, és biztos-e, hogy így kell csinálni a művészetet. Ez a fajta ambivalens gondolkodás mutatott párhuzamot a Szövegkönyvvel, aminek színpadi adaptációja megírása közben azt próbáltam megfejteni, hogy a színész érzelmei hogyan variálhatók a Schaffer szöveggel, amiben nincsen olyan gerinc, ami Á-ból B-be mutat, Kristóf életében viszont van. Ezt a kettőt fűztem fel valami laza szálra, ami már mutatja az utat egyik irányból a másikba.

– Mire jutott a munka végeztével? Érdemes foglalkozni a művészettel?

– Nem! Semmilyen szempontból sem. Sem pénzügyileg, mert megélni nem lehet belőle, sem erkölcsi vagy más aspektusból sem! Ámde, mivel minket ez annyira érdekel és foglalkoztat, annyira eufórikus állapotba tud juttatni, no meg letargiába is taszít néha, tehát ha érdemes, ha nem, csináljuk.

– A közönséget is bevonják a játékba, sőt, a nézőknek, a végén meglepetéssel kedveskednek. Mi lesz az?

– A darabbeli színész salátát készít, zöldségeket aprít előadás közben, miközben filozofál a művészet értelméről, avagy annak értelmetlenségéről, az élet fontos és nem fontos dolgairól egyaránt. Úgy tervezzük, hogy az előadások végén a közönséget megkínáljuk a címben szereplő lengyel salátával, sőt, a receptjét is megkapják emlékbe, vigyék haza a megkezdett gondolatokkal együtt, készítsék el otthon, és tálalják a konklúzióval együtt az ízlésük szerint

Mucsi Kristóf színművész

– Azonnal magáénak érezte a témát, amikor először találkozott a Szövegkönyvvel?

– Sokat beszélgettem édesanyámmal (Gaál Ildikó) róla, mert első olvasásra igencsak nehezen értelmezhető darab, de a témája megfogott, hiszen a művészetnek a nehézsége és az értelmetlensége is sűrűn foglalkoztat engem.

– Érzése szerint devalválódott a művészet, jelesül a színjátszás értéke?

– Szerintem mindenképpen. A közönség szemében is, de nekünk, művészeknek sem könnyű. Vegyünk egy casting helyzetet példának! Nagyon kicsi az esély bekerülni bármilyen produkcióba, mert rengeteg színész elmegy egy-egy válogatásra, hiszen mindannyian dolgozni akarunk. A válogatás kiszolgáltatottsága kudarcélménnyel jár, és azt folyamatosan átélni nem könnyű. Persze, amikor bejön, és kiválasztanak, az remek, de ritka, a sikertelenség viszont gyakori érzés.

– A napokban olvashattuk, hogy Cseh László, világbajnok úszó villanyszerelő szakképesítést szerzett, Mészáros Máté színművész pedig befejezi félig elvégzett gyógymasszőri képzést, és leporolja a masszőrágyát. Ez lenne a jövő útja? Az, hogy a nem közvetlen gazdasági hasznot hajtó hivatással rendelkezőknek kell egy stabil láb, egy szakma, amiből finanszírozni tudják az előbbit, amit szívük-lelkük diktál?

– Saját példám, hogy én és a volt osztálytársaim is dolgozunk a színészet mellett. A legtöbb korombeli, harmincas színész dolgozik a megélhetésért. Szükségünk van a civil foglalkozásra. Talán még a társulathoz leszerződött kollégáknak is kell kiegészítő tevékenység a megélhetéshez, ha nincsenek benne egy napi sorozatban, vagy nem kapnak egy jó reklámszerződést.

– Ami régen kínos melléktevékenység volt, mára kívánatos álommunka lett. A másfelé koncentrálás ront a művész alkotóerején?

– Mindenképpen. De közben a művészet meg az alkotás tapasztalatokból táplálkozik, ezért az az idő, amit mással tölt el a színész vesz el, de ad is a művészetéhez.

– Milyen ideális, de legalábbis optimális világot álmodna maga köré?

– Nem zárkóznék el a társulati léttől, de inkább szabadúszásban gondolkodnék. Azzal már kiegyeznék, ha lenne havi tizenöt előadásom, és forgatnék valamiben. Azzal már nagyon boldog volnék! A legjobb az lenne, ha nem kellene mást csinálnom mellette. Csak a színészetet. Lehetőleg minden platformon.

– Milyen az ön által játszott színész a darabban? Vagy ő inkább már szakács? Feladta a művészetet?

– Még nem adta fel, még akar valamit a pályától, de elege van a kiszolgáltatottságból. És persze a nehéz megélhetésből, néha akár a nélkülözésből. Még akar szerepelni, akar játszani, mert a leglényege az, hogy nem tud a művészet, alkotás nélkül élni, emiatt vannak benne ellentétes érzések a hivatásával kapcsolatban.

– A művészettől lesz valaki művész?

– A művész alkotja a művészetet, de nem ő dönti el, mi az.

– Hanem ki?

– Aki nézi. Az szubjektíven megítéli a produkciót.

– Érdekes kifejezés van a darabban, mégpedig az, hogy instrumentális színész. Mit jelent ez, és hogyan jelenik meg az előadásban?

– Azt, hogy saját magamat hangszerként használom, és úgy, hogy nemcsak énekelek, de különböző konyhai eszközökön dobolok, zenét csiholok hétköznapi használati tárgyakból.

– Milyen érzés az első monodrámáját játszani? Nincs több szereplő, saját magára van utalva a színpadon.

– Egyszerre ijesztő és izgalmas.Vágyom rá, és picit tartok is tőle. Ezt viccesen meg is fogalmaztam ismerőseimnek, barátaimnak: Gyertek! Nézzetek meg, mert félek egyedül!

Koltai Róbert producer, színművész-rendező

– Azt mondta a házi főpróba után, hogy harmadjára látta az előadást, és érezte, hogy végre beérett a darab. Mit látott Kristófon, amit addig még nem?

– Mi, színészek mindig úgy érezzük, illetve én legalábbis úgy vagyok vele, hogy mindig van még bennem valami, amit kihozhatnék magamból, vagy az előadásból. 

Vannak, akik összeomlanak az izgalomtól, amikor produkálni kell, pláne egy monodrámánál, Kristófnál pedig örömmel láttam, hogy megszülettek olyan pillanatok, amik addig nem. Egyszerűen a közönség jelenlététől, attól, hogy volt tétje az előadásnak.

– Segít vagy hátráltat, hogy a darab megszületéséig folyamatosan együtt vannak, élnek, hiszen önök egy család.

– Ritka, és alig van rá példa, hogy családi relációban készüljön egy darab. Ildi másik fia, Mucsi Balázs, látványtervezőként álmodta a pólóra, a kötényre a Schaffer logót, a mobil díszletet, Ildi adaptálta színpadra a szövegkönyvet, ő is rendezte a darabot, és én vagyok a producer. Ez már az ötödik kalákában készült előadásunk, és filmet is forgattunk már. Segít, hogy a családunk ennyiféle színházi részfeladathoz ért, mert csak csettintünk egyet, és ezt is, azt is megtudjuk csinálni otthon. Nem tudom, hogy hátráltató tényező-e, de nagyon nehéz lehet Kristófnak Ildire nem anyaként ránézni, és fordítva is, de ezt a magas lécet már többször megugrottuk, most is sikerülni fog!