A budapesti Rákóczi útba torkolló Kenyérmező utcában szó szerint barikád keletkezett a hulladékszállítást- és kezelést az Orbán-kormány jóvoltából 35 évre elnyerő Mol ultimátumszerű nyilatkozatai miatt. A józsefvárosi őrület nemcsak a régi bérházak lakóit kapta el, hanem a lomizókat is, akik már kora reggel feltúrták a flasztert a remélt „kincsekért”.
Mire odaérek, a helyszín már háborús állapotokra emlékeztet. A II. János Pál pápa tér felől befordulok az utcába, ahol éppen a pestiesen Főkefeként ismert, évekkel ezelőtt a Budapesti Közművekbe olvasztott FKF narancssárga szállítójárműveibe hányják bele a szemetet. A lomok ugyanis barikádot képeztek, és gyalogosan is alig lehet átjutni a Rákóczi út felé, autók pedig sehogy sem közlekedhetnek. – Miért most jöttek, amikor a hivatalos értesítők szerint holnap reggel kellene elszállítani a szemetet – kérdezem az egyik melóst, aki a nagy halmokra mutat, s csak annyit mond, hogy előbb kellett jönniük. (Később kérdésemre nem a fővárosi társaság, hanem a Mohu Budapest válaszolt. Közölték: „a lomos járművek miután befejezték az aznapra előírt feladatot, azután a járat kapacitáskihasználás érdekében a járatútvonalon szabálytalanul kihelyezett, másnapra esedékes lomot szállították el”. Csak a felirat a régi, mert valójában 2024. április 1. óta ők látják el a fővárosi hulladékszállítást, új járműveket szereznek be, addig a FKF-től átvett járműparkkal dolgoznak.
Mint azt egy környékbeli ház gondnokától megtudom, a rakás még nagyobb volt, de a lomizók elhordták, ami hasznosíthatónak tűnt. – Ide figyeljen, hosszú évek óta itt dolgozom, de ilyen még nem volt. Amíg a fővárosi cég intézte, addig a lakók zöme betartotta, hogy csak este hat után tegye ki a kidobni valót. Most mindenki megbolondult. A Mol terve, hogy még két évig lesz ilyen a lomtalanítás, pánikot keltett, sokan próbálnak megszabadulni a pincékben, udvari sufnikban vagy a padlásokon tárolt, már rég nem használt dolgaiktól – mondja a gondnok. Megjegyzi, hogy az állam nem véletlenül tette rá a kezét a szemétre, ami hatalmas biznisz, sokan meggazdagodtak belőle, főleg az erdélyi romák, akiknek egy része éppen a józsefvárosi lomokból lett milliomos.
Megszólítok egy megtermett férfit, aki a Kenyérmező utca közepén ül egy ócska széken, előtte egy asztal, rajta régi fémpénzek rendezetten, átlátszó műanyag tasakokba rendezve. – Innen szerezte? – Nem, még tavaly, itt már nincs sok minden, néz a már jól megpakolt FKF-es autókra. A férfi, aki feltehetően vevőt keres a pénzeire, azt mondja, ez most itt az „előszállítás”, megerősíti a gondnok által mondottakat. Annyit tesz még hozzá, hogy nem jó ötlet a lomtalanítás átalakítása, mert a sok idős ember hogyan vinné már el egy kilométerre a dolgait. Igaz, hogy így néhány napig kosz van, de úgy sokan lomtalanítási időn kívül is megszabadulnának a feleslegessé vált tárgyaktól, és csak kidobnák azokat az utcára. Ide kapcsolódik a Mohu Budapest kérése is, hogy a lakók tartsák be a tájékoztatóban megadott időpontot, hogy „elkerülhető legyen a gondosan kihelyezett lomok széttúrása, a szükségesnél nagyobb és hosszabb ideig tartó közterület-szennyezés, valamint a közlekedési nehézségek és az esetleges balesetek.”
Mindenesetre még körbejárom a II. János Pál pápa teret, amely Köztársaság tér néven az 1956-os forradalom egyik fontos helyszíne volt, az egykori rettegett kommunista pártházzal, a keresett titkos alagutakkal és a felakasztott ávósokkal. A környező házaknál nincs sok lom. Egy asszony ül a gyermekével a megszerzett lomoknál, de nem nagyon akar véleményt mondani a mohus tervekről, vele csaknem szemben, az út túloldalán, a tér szélén egy Ukrajna EU-tagsága ellen hangoló kormányplakát, amelyre nagy, vörös betűkkel és számmal festették fel a magyar kormányfő – Simicska Lajostól származó, nyomdafestéket nem tűrő – évtizedes jellemzésének rövidített változatát: „O1G”.
Hogy néz ez itt ki?
Érdekesség, hogy néhány nappal korábban a XXII. kerületben sem lomtalanítási láz, sem pánik nem volt a kijelölt időszakban, lom viszont annál több. Budatétény és Budafok határán akár egy utcán belül is hatalmas a kontraszt, vannak modernizált, évszázados, „kacsalábon forgó paloták”, illetve összeomlás szélén álló, nyomortelepre jellemző épületek, viskók egyaránt. Az egyik szélesebb utca mentén egy idősebb férfi rozzant személyautójával az út szélén válogat. Megszólítom, mit szól ahhoz, hogy két év múlva megszüntetnék a lomtalanítást. Csóválja a fejét, hogy a kisnyugdíjasokkal szúrnának ki, ő például a fát gyűjti, tüzelőnek. Ugyan szerinte ő maga fiatalkorában elég pénzt félrerakott, hogy ne szoruljon támogatásra, de a tüzelés ebben a városrészben így is drága.
Továbbmegyek, egy szép autóból száll ki egy középkorú férfi, ő is a lomokat nézi, de kérdésemre azonnal rávágja, nagyon helyes, hogy megszüntetik ezt a lomtalanítást. – Hát, hogy néz ez itt ki? – mutat rá az egyik sarki szemétkupacra. Körbenézve van nagyobb rakás is, majd a környéken egy általános iskolára, az ott kidobált kincsekre bukkanok: a Magyar Néprajzi Lexikon egy példánya, a Magyar Nyelv Értelmező Szótára, egy kis királyi trónus, iskolapad, tévé, monitor és egy felirat: „Gazdálkodj ősemberesen”. Egy kanyargós utcában egy idősebb roma férfi pihen a padon, körülötte ajtók és két kifejezetten jó állapotú konyhai szekrény. Megtudom, a fiát várja, lehet, hogy csak délután ér ide, addig ő itt marad, de – mondja mosolyogva – ha jön valaki más, akinek kell a szekrény, hát vigye.
A következő állomásom egy emeletes házas utca, ahol a szeméthalom tetején egy koszlott bőrkanapén ül két ember. Egyikük igen beszédes, mondja, hogy Szolnok megyéből jöttek, és így is megéri, sok mindent tovább tudnak adni, bök a kis dobozos teherautó felé, ahol az asszonyok várakoznak. Hogy konkrétan mennyire jövedelmező a lomizás, nem részletezi, de szerinte másnapra már mindenen túladnak, elhihetem. Még elmegyek egy másik körzetbe is, ahol csak másnap lesz lomtalanítás, de az egyik iskolában „stréberek” voltak, és már kidobáltak mindent, amit gondoltak. Itt szintén akad egy nézelődő társam, akit az egyik tornatermi zsámoly érdekel, de aztán legyint, mert a bőr felhasítva, a bélés kitépve, úgyhogy visszaül modern autójába és elhajt. Ez amúgy Budafok egyik „úri” része, és sokkal több lomba nem botlok, úgyhogy én is véget vetek a szemlének.
Döntés az irodákban, valóság a flaszteren
Az idei lomtalanítás eddigi tapasztalatai még inkább kontrasztossá teszik azt a képet, amellyel a budapestiek évtizedek óta együtt élnek, szerencsésebb környékeken egy évben egyszer. A lakosságnál összegyűlt lomok, a rég nem használt tárgyaktól való megszabadulás lehetősége régóta, emlékeim szerint már a rendszerváltozás előtti időszakban olyan természetes volt, legalábbis Budapesten, mint hogy mindennap felkel a Nap. Aztán a rendszerváltozás után, amikor már forintosítva lett, hogy a szemétszállításért ugyanúgy fizetni kell, mint a vízért, a villanyért vagy a gázért, a főváros rendeletben is megerősítette, hogy az itt élőknek – a befizetett szemétdíj fejében – igenis jár az évenkénti egyszeri lomtalanítás, s akinek többre van szüksége, mert felújíttatta a lakását, vagy lecserélte a bútorait, az piaci alapon rendelhet külön konténert, s elvitetheti a feleslegessé vált holmikat.
A rendszerváltozás után, amikor már nem kellett titkolni, hogy vannak szegények, hajléktalanok és lomokkal üzletelők, akkor a lomizás is a folyamat részévé vált. Ki ne találkozott volna szeméthalom tetején ülő asszonyokkal, megtermett férfiakkal? Miközben feltúrták a továbbadható, értékesíthető vagy akár saját részre hasznosítható kincsekért, bizony szétdobálták a szemetet. Legtöbb helyen azonban másnapra a fővárosi közterület-fenntartó cég eltakarította, bár az is igaz, hogy vannak olyan budapesti városrészek, ahol lomtalanítási időn kívül is időnként megjelennek kidobott kanapék, működésképtelen hűtőgépek.
Évekkel ezelőtt, az akkor még önálló cégként létező FKF Zrt. büntetőjogi következményekkel fenyegette meg a lopással vádolt lomizókat, de annak semmi foganatja nem volt. Most, hogy a Mohu Budapest lett a „szemétfelelős”, valamelyik illetékes az íróasztala mögött kitalálta, hogy véget vetnek a lommizériának, majd kijelölnek egy-egy körzetben legfeljebb egy kilométeres távolságra leadóhelyeket, és majd oda viheti a kidobandóit, aki akarja. Felvetődik a kérdés, például a járni is alig tudó idősek miként cipelik a kredencet a hátukon egy kilométerre, vagy fogadnak szállítót tízezrekért? Az emiatti felháborodás nyomán született meg Budapesten egy átmeneti megoldás. A kerületi önkormányzatok 2027-ig kérhetik, hogy maradjon a régi rend, igaz a takarítás költségeit már keményen átterhelik úgy, hogy a szemétdíjat a lakosság, és ingatlanaik után természetesen a kerületek tovább fizetik.
Ki törődik a szabályokkal?
A Mohu Budapest egyenszórólapokon és a villanyoszlopokra kihelyezett figyelmeztet a 2025-ös lomtalanítás szabályaira, bírsággal fenyegetve, ha nem tartják őket, és megragadva korábbi irgum-burgumok szintjén. Mert a jelek szerint sokan el sem olvassák a leírtakat. Ugyan a felhívás – „a háztartásban összegyűlt nagy darabos hulladékok, amelyek méreteik miatt nem helyezhetők a kukába" – a lomok kihelyezésére hív fel az adott napon, 18 óra után, azokat jellemzően már aznap reggel az utcára teszik. Külön kitér a Mohu arra, hogy mi helyezhető ki, s erre példákat is felsorol:
Bútor, matrac, szőnyeg, bőrönd, nagy méretű sportszer, például síléc vagy használati tárgy, például gyermekfürdető.
A társaság szerint nem helyezhető ki:
A háztartásban naponta képződő kommunális hulladék, a szelektíven gyűjthető csomagolási hulladék (például papír, műanyag, fém), építési és bontási törmelék, például csempe, sitt, föld, szénpor, hamu, gumiabroncs síküveg, zöldhulladék, textil, ipari vagy szolgáltatási tevékenységből származó hulladék, elektromos és elektronikai hulladék, ráadásul szigorúan tilos a veszélyes hulladék kihelyezése.
Ehhez képest, gyakran mit látni a lomok között? Szigorúan tilos veszélyes hulladékokat. Pesten és Budán is gyakoriak a lomtalanított autógumik, festékes- vegyszeres dobozok, gyógyszerek, régi írógépek, TV-k, monitorok, dvd-lejátszók, illetve CD-k és DVD-k. Sok helyen van szintén tiltott sitt, üveg, papír, műanyag, fém.
