Amikor a hivatalos levelezésekbe illektéktelenül behatoló Wikileaks kiszivárogtatott egy Eleni Tsakopoulos Kounalakisnak, az USA 2010 és 2013 között Magyarországra akkreditált nagykövetének tulajdonított jelentést, még nem ismertük Bill Clinton jellemzését Orbán rendszeréről. A nagykövet asszony – állítólag - az akkori debreceni polgármesterről keringő pletykát is belefoglalta jelentésébe, mondván, a polgármestert mindenki úgy hívja, hogy ő a Mr. 20 %.
Nyilván az ilyen híresztelések meg más itt működő amerikaiak elbeszélése alapján mondta Clinton 2014 őszén a tusványosi Orbán beszédre reagálva: „Ő (Orbán) szereti a tekintélyelvű kapitalizmust, de ezzel valójában csak azt mondja, hogy soha nem akar kiszállni a hatalomból. Maradni akar örökre, és pénzt.” Bármi is a forrás, az tény: a pestiesen fogalmazott szólások egyöntetűen azt az alapos gyanút szövegezték meg akkoriban, hogy a közbeszerzések, uniós pénzekre kiírt pályázatok, támogatott beruházások nyerési esélyét megolajozó mérték a „visszaosztott” 20 %.
SOK NAGY SOKRA MEGY... Magyarország 2004-es uniós csatlakozását követően boldog örömmel taglaltuk, hogy naponta kettőmilliárd forint összegű támogatás/transzfer érkezik hazánkba az Unió adófizetőinek köszönhetően. Ez az éves bruttó hazai termék (a GDP) átlagosan 3-3,5 százalékát elérő ajándék jóval meghaladja a II. világháború után „visszautasított” Marshall segély összegét, ami akkor a gyors felemelkedést segítette volna a háborús pusztítás helyreállításával.
Ha most mégis arra jutunk, hogy ennek az évente beérkezett, óriási összegnek alig volt mérhető eredménye az ország gazdasági növekedési ütemének meglódulásában (legfeljebb 0,3-0,5 százalékkal lett nagyobb a GDP), akkor érdemes az okok után is kutakodni. Igaz, valamelyest az is látszik, hogy megújult néhány, évtizedek óta elhanyagolt vasútvonal, megépült az évtizedekig hiányzó hulladékkezelő, szennyvízkezelő, szemétégető, és az ország kastélyai, várai közül jónéhány szemet gyönyörködtető ürességgel várja az érdeklődőket. Sőt minden valamirevaló város kapott futballstadiont, a települések főterein a miniszterelnök édesapjának bányáiból szállított díszkőburkolat hirdeti a felemelkedést, és a miniszterelnök vejének és kedvenc gázszerelőjének tulajdonában lévő szállodák sora „vonzza” a hozzájuk terelt hivatalos küldöttségeket.
Kezdetben még nem látszott az aránytalanság a kis- és közepes cégek számára kiírt pályázatok összege, valamint a nagy értékű infrastruktúra-fejlesztést, sportlétesítmény-építést, városkép-megújítást szolgáló nagyprojektek kerete között. A változás akkor következett be, amikor az unió hétéves (2007-2013) költségvetési ciklusára kiírt elképzeléseket a kétharmados győzelem birtokában – megállítva a pályázatokat, a kiírásokat - 2010-11-ben újraírták, és ekkor a „szétaprózottsággal” szemben „áthangolódás” ment végbe a nagy projektek felé.
Mindenre van persze magyarázat: a nagy projektnek nemcsak a hatása nagyobb, hanem többet is lehet rajtuk kaszálni. Ráadásul a nagy projekt mindig „egyedi”, így könnyebben átcsúszik az az érv is, hogy az egyedi megoldások drágábbak. Eleinte nem többel, éppen csak azzal a 20 %-kal. Egész másként fest, más fantáziát lódít meg egy ötmilliárdos projektből „kinyerhető” 20 %, ami önmaga is egymilliárd, mint ha ugyanezt az összeget versenyben, versenyeztetve kell összeszedni – „kalapozni”, „süvegelni” értük -, mondjuk 20-20 milliós összegű beruházási támogatásokból.
ÁRDRÁGÍTÓ HATALOM. Anélkül, hogy elmerülnénk a részletekben, talán elég annyit tudni, hogy a központi költségvetés kiadásainak összege együtt eléri a magyarországi GDP 40 százalékát. A központi költségvetési kiadásoknak csak 15 százalékát teszik ki az ún. felhalmozási (beruházási+felújítási+uniós fejlesztési) kiadások, a pénz zöme az állami szolgáltatások működtetésére meg az adósságszolgálatra megy el. A felhalmozási kiadásokból a magyar adófizetők által finanszírozott hazai felhalmozási kiadás sem kicsi, hiszen ez háromezer milliárd (az éves GDP 3-3,5 százaléka), míg az uniós fejlesztési kiadások nagyjából hasonló nagyságrendet tesznek ki.
Tegyük fel, hogy az központi költségvetésből finanszírozott, az állami vezetők által jóváhagyott felhalmozás minden egyes kiadása értelmes célokat, ráadásul belátható időtávon belül megtérülő projektek megvalósítását szolgálja. (Ebbéli, tartalmi kétségeinket tegyük félre egy pillanatra a Budapest-Belgrád vasútépítéssel vagy a két tucat futballstadionnal szemben, nem is szólva a királyi Vár monstrumairól.) Gyanakvásunkat egy másik irányba fejezzük ki, mondván: ez a hatezer milliárdos felhalmozásként elszámolt kiadás valójában a megvalósításra kerülő dolgok 120 százalékosra „árazott” értékét jelenti.
Egyszerűbben, ezeket meg lehetett volna akár ötezer milliárdból is valósítani, ha nem álltak volna megvalósításuk útjában a Mr. 20 % névre hallgató útonállók.
A Mr. 20 %-nak nevezett útonállók „zsebpénze” a beruházási javak árszínvonalának legalább 15-20 százalékos emelkedését vonja maga után. Ennek a „zsebpénznek” a megtakarítása révén a költségvetési hiány legalább a GDP 1-1,5 százalékával lehetne kisebb,
azaz nekikezdhetnénk az euróbevezetés követelményeinek teljesítéséhez, mert úgy az áremelkedés, mint a hiány tekintetében közelebb lennénk a kritériumokhoz.
A JÁRVÁNYOS 20 %. Eddig csak a felhalmozási kiadások évi hatezer milliárdjáról, az ebben „elbújtatott”, a Mr. 20 %-oknak szánt csúszópénzekről esett szó. Ám mi van akkor, ha a 20 %-os csúszópénz adás ragályként az állami döntéssel körülölelt minden területen tovaterjed? Tudjuk, hogy a központi költségvetés ún. dologi kiadásai, az iskolai kréta, a kórházi gyógyszer és kötszer, a szociális védelem élelem, a fegyveres testületek formaruha vásárlásai sem mentesek a Mr. 20 %-ok közreműködésétől. Ha a dologi kiadások évi átlagosan hétezer milliárdja is csak azért nem hatezer, mert „rásegítettek” a hatalom „megbízható” szállítói, akkor ezeket megtakarítva igazán közel állnánk az euróbevezetéshez megkívánt áremelkedési és államháztartási hiány szintjéhez.
Persze kérdés, hogy a Wikileaks által megszerzett nagyköveti levél óta mekkora volt az „alkotmányos költségek” áremelkedési üteme, megmaradt-e a 20% a 20 százalék szintjén, vagy tovább lépdelt felfelé, és ma már a 25 vagy a 30 százalékot is eléri egyes esetekben. Persze az is kérdés, hogy csak a felhalmozási meg a dologi kiadásokat érinti-e ez a ragály, vagy átterjedt az egyéb működési célú kiadások tízezer milliárdos összegének elköltésére is, esetleg ennek még nem minden tételét vonta az ellenőrzése alá.
Eddig nem beszéltünk az önkormányzatokról, ahol egészen nyilvánvaló a Mr. 20 %-ok jelenléte – már csak a nagyköveti jelentés debreceni eredetű pletykája miatt is -, hiszen ennek ezernyi nyomát látjuk a lombmentes lombkoronasétányok, a kétméteres kilátók, a polgármesterek családi házaként hasznosuló „diákszállók” garmadája kapcsán. A közelmúlt kirívó példája a Magyar Nemzeti Bank, ahol a közpénz az orrunk előtt vesztette el először a közpénz jellegét, majd a pénz jellegét is, pedig nem is egy, hanem több egymással kiváló viszonyban álló Mr. 20 % „őrködött” a pénz- és közpénzvesztés útján. Ha valahol, hát náluk valóban érdemes volna nekifogni az árréscsökkentésnek.
Az elmúlt évtizedben valóban nem történt más, mint hogy a miniszterelnök kétségkívül megalkotta a haza felső középosztály, azzal az apró különbséggel, hogy ehhez először a rokonai, barátai és üzletfelei váltak a Mr. 20 %-ok közé lépve az ország zászlósuraivá, majd azután vetettek néhány koncot a familiárisaiknak is.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.