„Mintha azt akarták volna, hogy beleszeressünk ebbe a gyerekbe”

„Olyan volt, mintha nekünk rendezték volna be a szobát. Csak a kislány volt ott, feküdt egy babafészekbe rakva, körülötte textil rácsvédők. Nagyon cukin volt felöltöztetve, mintha azt akarták volna, hogy beleszeressünk ebbe a gyerekbe – meséli találkozását örökbefogadott gyermekével Elza. – Egyből a kezembe nyomták: Na, anyuka, etesse meg! Jézusom, tegnapelőtt még Horvátországban voltam, most meg anyuka vagyok? Ezt nekem lelkileg nagyon nehéz volt feldolgozni. Mindig szerettem volna gyereket, de az örökbeadó alapítványoknál is szólnak előre, hogy most az ötvenedikek vagytok, már a negyvenedikek, és a várandósságnál is van kilenc hónap, lehet rá készülni, testileg-lelkileg összehangolódni. Én meg egyszer csak a kezembe kaptam egy koraszülött babát, azt se tudtam, jól fogom-e, olyan picike volt. Rögtön az első alkalommal azt mondták, hogy aludjak ott, beköltözhetek a baba mellé. Úristen, de hát haza kell mennem! Azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Meg se kérdezték, hogy igent mondunk-e rá. Mindenki evidensnek vette, egyszerűen egyértelmű volt. És hát beköltöztem a kórházba.”

„Nagyon cuki volt...”

Nyaralásból érkeztek haza. Éppen kicsomagoltak, amikor megcsörrent a telefon. A Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat ügyintézője volt a vonalban. Szokásos rutinbeszélgetésnek gondolták, mert megegyeztek, hogy időnként jelentkeznek. Az ügyintéző érdeklődött, hogy jelentkeztek-e csecsemőket örökbeadó alapítványhoz, mert mint korábban elmondta, a szakszolgálat ritkán közvetít ki babát. Van egy kérdőív is, amiben felmérik, mennyire elfogadók a leendő szülők. Ők hat hónapos korig, korrigálható betegséggel rendelkező fiú gyermekre vártak, származási kikötést nem tettek, vagyis nem számított nekik, ha roma, más nemzetiségű vagy ismeretlen a szülő. A listán már fent voltak, és úgy tudták, két-három év múlva várható a gyerek, ameddig az anyuka éppen befejezi az egyetemet. Az ügyintéző jelezte, meg tudná rövidíteni a várakozási időt, van ugyanis egy kislány, koraszülött, öthetes, és országos listán szerepel. Az anyuka lemondott róla, megnéznék-e. A hívás sokkolta őket.

– emlékszik Elza. – Egyből eszembe is jutott, hogy biztos valami nem stimmel vele, de azt gondoltuk, hogy persze, megnézzük! Legfeljebb nemet mondunk, ha kiderül valami, de adjunk egy esélyt...”

A gyermekvédelmi szakszolgálat által titkosan örökbe adható gyermek úgynevezett megyei listára kerül, és először a saját megyéjében keresnek neki családot. Ha nem sikerül így örökbe adni, felkerül az országos listára. Az örökbefogadó szülők eldönthetik, hogy a lakóhely szerinti megyéjük mellett feliratkoznak-e az országos listára is. Ha igen, akkor már az ország egész területéről kaphatnak ajánlást. Az országos listáról olyan gyereket lehet kapni, akit a saját megyéjében nem tudtak örökbe adni.

Az anyuka megkérdezte az ügyintézőt: ugye tudja, hogy korrigálható egészségügyi állapotot kötöttek ki? Persze, tisztában van vele, felelte az ügyintéző, hozzátéve, hogy a babának nincs semmi baja, de az anya tett egy kikötést, hogy ne a megyében adják örökbe a gyerekét, mert titkolta a terhességét. Ezért került országos listára.

Már másnap elutaztak P-be. A helyi szakszolgálathoz kellett bemenniük. Ott mutattak a kicsiről egy képet, aki „nagyon cuki volt”. Elmondták, hogy született, mit kapott, mi történt vele. Gondozatlan terhesség volt, az anyuka külföldön élt, nem járt várandós-gondozásra. Mindenféle vizsgálatot megcsináltak a babán, volt egy 11 oldalas zárójelentés, amit pontról pontra elmagyaráztak nekik.

„Amikor beköltöztem a kórházba, feltűnt, hogy nagyon sok baba volt ott, akik kis külön helyiségben, rácsos ágyakban feküdtek. Az egész koraszülött osztályon 10-12 újszülött lehetett, és csak hárman anyukák. Én voltam az egyetlen örökbefogadó” – meséli. A nővértől megtudta, hogy a legtöbb gyerek nem örökbe adható, mert a szülők, ha nem is látogatják a babát, hetente egyszer érdeklődnek felőle telefonon, hogy eszik-e, hízott-e, hogy van. Aki nem tudja hazavinni, nem tudja meglátogatni, ennyit megtesz. Kapcsolattartásnak minősül az is, ha csak telefonon érdeklődnek, utána nem lehet őket örökbe adni a gyereket. A nővérek azt is mondták, hogy a legtöbb baba nem egészséges, a legtöbb örökbefogadó szülő pedig nem beteg gyereket szeretne hazavinni.

De három óránként etetés van, és mire befejezik, jön a következő és a következő, vizsgálatokra viszik őket, állandó pörgés van, éjszaka is. Szinte darálónak érezte a helyzetet, alig tudott pihenni, állandó volt a jövés-menés.„A gyerekem mellett is feküdtek babák, egyedül. Volt egy kisfiú, nagyon pici, de ő idősebb, mint az enyém, tehát több mint öt hetes. Csak enni kelt föl, és aludt vissza egyből, sosem láttam ébren. Annyira sajnáltam, emlékszem a nevére is, a mai napig itt van előttem az arca. És nem jött senki látogatni, amíg én ott voltam. Mondták, hogy nagyon ritkák a látogatók. Általában nem jön egy anya sem, hogy ebédidőben megetesse a gyerekét, vagy napközben ott legyen vele” – mondja lehangoltan.

Etetés futószalagon

„Olyan mohón evett az én kislányom is, mint az összes baba. Az orrából is folyt a tej. Szerintem ez nem normális, hogy úgy eszi a tejet, mint kacsa a nokedlit. Megfogtam a cumisüveget, ömlött belőle a tej. Azt vettem észre, hogy gyorsfolyású cumisüveget adnak a gyerekeknek, hogy minél gyorsabban végezzenek, ők meg szinte fuldokoltak. Kimentem másik cumisüve-gért, de a nővérek azt mondták, hogy a kislányom csak mohó. Dehogy mohó, csak szerencsétlen megszokta, hogy ez az egyetlen történés az életében öt hetesen! Az egyetlen dolog, amiért felvették őket, az ételhez kapcsolódott, akkor történt velük valami. Nyilván az egyetlen jó dolog a kaja volt nekik. A leggyakoribb testkontaktus, három óránként. Ők meg öntötték bele a tejet, hogy minél gyorsabban végezzenek. Csak arra van idejük, hogy a gyerekek fiziológiai szükségleteit kielégítsék.”

A másik cumisüveggel már nem két perc volt az etetés, hanem húsz. A kislánynak meg kellett küzdenie az ennivalóért. „Fura is volt neki az elején, de a száj körüli izmok, amelyek a beszédhez kellenek, így kezdenek el fejlődni. Ekkor már nem köhögött, nem folyt az orrán a tej, meg nem is bukott utána annyit – emlékszik. – A tápszert a tejkonyháról küldték fel. Mindenkinek ki volt mérve az adagja. Volt, hogy a lányom is evett volna többet, és akkor úgy csempészgettek nekünk. Szigorúan három óránként esznek a gyerekek, percre pontosan, de volt, hogy a gyerekem előbb éhes lett. De hát anyuka, mondták, még nem hozták fel a tápszert. És akkor ott kellett a síró, éhes gyerekkel fel-alá járkálnom. Ilyenkor a cukrozott fekete teát ajánlgatták.”

Megbeszélték, hogy hozzátáplálással felturbózzák a kislány immunrendszerét. A tanácsadó azt mondta, bármit is lát, ne azt vegye alapul, otthon nem így viselkednek, és az ő kislánya sem így fog. Ott tényleg csak akkor sírtak, ha jött az etetés ideje. Fixen megérezték, más reakciót nem adtak a külvilág felé. Ki voltak számolva a pelusok is, ők vittek magukkal a kezdetektől, a kislány kipirosodott fenekét nézve nem tették rosszul. Egyet viszont nem vihettek be a fertőzésveszély miatt: ruhákat. Ki voltak számolva, így figyelni kellett, le ne bukja őket a baba.

„Vannak, akik azt mondják, hogy ne sajnáltassam magam, de nagyon nehéz volt az első időszak – idézi fel az anyuka. – Ezt nem tudja senki, csak az, aki átélte. Úristen, tegnap még egyedül vagyunk ketten a férjemmel, most meg itt egy apró gyerek a semmiből, a lábára kötött légzésfigyelővel! Arra is mindig figyelni kellett, hogyan fogom. Próbáltam csak rá koncentrálni, de amikor végigmentem a folyosón a zsinórban babákat etető nővérek között, ezt nem lehetett kizárni. Kérdeztem, hogyan fürdetik őket, mire azt mondták, van nekik kiskádjuk. Tényleg kiskádban fürdették őket? Dehogy! Hogy lett volna idő erre 10-12 babánál? A csap alatt gyorsabban végeztek, és mire pislogtam kettőt, már le is mérték őket. Még annyi inger sincs nekik szenzorosan, hogy na akkor most fürdünk.Rendes cumit se kaptak. Az etetőcumi tetejét, vagy valami olyasmit nyomtak a szájukba, a férjem erre nem is akar emlékezni.”

Felfordul az életük

Egy hetet voltak a kórházban. Miután hazavitték, a kislány két hétig nagyon nyugtalan volt, nehezen tudták elaltatni. Aztán rájöttek, hogy addig zaj vette körül, kiabáló nővérek és gyerekek, itt meg volt egy szobája, és csend vette körül. Elzáék rájöttek, hogy az ő kis fejével kellett gondolkodniuk.

„Olvastam másnak az örökbefogadási történetét, a tanfolyamon is elmondják, hogy a gyerek majd hirtelen jön, erre nem lehet felkészülni. Az embernek az egész élete felfordul. És onnantól kezdve mindenki anyának hív. Örülsz, persze, de váratlan, hogy elvesztetted az identitásodat, mert mondanám, hogy hé, én Elza vagyok! Már nem zavar, már összeszoktunk, de akkor nagyon furcsa volt, hogy én anya vagyok – mesél az érzéseiről. – Az a rossz az örökbefogadásnál, hogy utána nem panaszkodhatsz. Mindenki azt mondja, hogy de te akartad, itt a gyerek, gondoskodj róla, és örülj, ne panaszkodj! És akkor van egy olyan érzésed, hogy nem mondhatod el, milyen nehéz neked. Pedig a gyerekkel is nehéz, mert öt hétig ő sem ismert, nem hallotta a hangodat a pocakban, nem érezte az illatodat, neki is teljesen idegen és ismeretlen vagy. Ezt nagyon kevesen értik meg. Ó, hát neked nem is volt 9 hónap várandósságod! Igen, és pont ettől nehéz! Elhiszem, hogy neked is nehéz volt fizikálisan, tudom, hogy nem aludtál, és a többi, de nekem meg pont ez hiányzott. Meg hát a bűntudat, hogy Úristen, örökbe fogadtuk, nem a miénk volt eredetileg! Az ember néha gondol az életet adó anyára, hogy ő vajon gondol-e rá. Mindig össze vagy kötve egy harmadik féllel, akit nem is ismersz, de majd valahogy kell a gyerekednek beszélni róla.”

Elzáéké titkos örökbefogadás volt, de a karszalagon szerepelt az anya neve. Rákerestek, és megtalálták a Facebookon. Elzát megviselte, amikor meglátott egy videót, ahol az anya már várandós volt. „Annyira nehéz volt, hogy nem tudom elmondani! Sokan mondják, hogy ne nézegesd! De össze vagy kötve vele, kíváncsi vagy, hogy nem akarja-e tudni, hogy jó helyen van-e a gyereke? Olvasod a szakirodalmat, hogy a legtöbb anya gondol az elhagyott gyerekére, és akkor megfordul a fejedben, hogy most akkor írjak neki? De el akarta titkolni, ez volt a döntése, így nem fogok – mondja az anyuka. – Azt fogom írni a kislányom élettörténeti könyvébe, amit hivatalosan tudunk. Szeretném megóvni attól, ha az életet adó anya nem akar találkozni vele. Ha a kislányom magától felveszi vele a kapcsolatot, akkor nyilván támogatni fogjuk ebben. De ha az életet adó nemet mond a találkozásra, akkor kétszer kap elutasítást a gyerek, egyszer, amikor megszülte és elhagyta, egyszer, amikor megkereste. Nekem örökbefogadó szülőként folyamatosan dolgom lesz ezzel, a gyerekemnek is, mert ebbe a sokszereplős viszonyba állunk bele. De nem panaszkodom. Végül is makkegészséges a kislányunk, és olyan, mintha ő választott volna minket.”