A férfi a legfiatalabb unokája számára keresett könyvet a könyvespolcukon. Az idő sürgette, hogy megtalálja, mert már csak két hete volt a gyereknek arra, hogy felkészüljön az iskolai ünnepségre, ahol verssel kell majd köszöntenie az ott megjelent anyukákat, nagymamákat. Azt a verset kereste, amit a hatvanas évek elején ő mondott az iskolai anyák napi ünnepségen.
Miközben kutakodott, kezébe akadt anyja imakönyve. Megfeledkezett róla, hogy halála után a személyes dolgai közül a nővérei ezt is az ő csomagjába tették. A hagyaték szétosztásakor nem tűnt fel, hogy a levelezőlap nagyságú fekete bőrkötésű könyvben összehajtogatott A4-es lapok is vannak. Amikor kezébe fogta az imakönyvet, ezek a lapok kipotyogtak a szőnyegre. Széthajtogatta, majd olvasni kezdte az azokon szereplő szövegeket. Bár az imakönyv tartalmát, a gyermekkorában mondogatottakon kívül, nem tudta volna felidézni, ennek ellenére úgy tűnt a számára, hogy a lapokon nem az imakönyv tartalmából kimásolt, hanem ismeretlen szerzőkhöz köthető imák (fohászok) szerepeltek. Az egyiken a gyermekeiért, egy másikon – nevesítve – a fiáért, a lányaiért, valamint a családjaikért szólt a fohász.
Olvasás közben szinte megelevenedtek anyja arcvonásai a mosolygós, de mosolya által sem elrejthető, mindig aggódó tekintete. Egy-egy búcsú alkalmával úgy szorította magához ölelő karjaival, mintha azt akarta volna mondani, hogy maradj, még ne menj(etek) el. Szinte érezte az ölelő karok szorítását a lapok olvasása közben is. Emlékei szerint nem volt olyan találkozásuk, és nem volt olyan telefonbeszélgetésük – amióta messze került a szülői háztól –, amikor ne azzal köszönt volna el az édesanyja, hogy vigyázz(atok) magatokra, imádkozom érted (értetek). A megtalált egyik imában is, amit nyilván nagyon sokszor elmondott, arra kérte a mindenhatót, hogy vigyázzon a fiára, és családjára, árassza rájuk szeretetét.
Frida Kahlo úgy vélte, „az anyai szeretet a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk az élettől”. A férfi szerint az anyja nagyon tudott szeretni. Szeretete időnként túlzónak tűnt számára, de nem vált majomszeretetté, azaz nem vált mindent megengedő kényeztetéssé, minden hibát eltűrővé. Erich Frommal szólva: cselekvő törődés volt az övé. A szeretet képességét, bármilyen trauma is érte az anyját az élete során, minden helyzetben tudta gyakorolni. A férfi sokáig, főképpen kamaszként, nem volt benne biztos, hogy jól is szeret az anyja, mígnem rá nem jött, hogy jól szeretni egyenlő az elfogadással. Őt pedig minden hibájával együtt elfogadta.
Az anyja nagyon tudott aggódni, a széltől is óvni. Sokszor az volt a férfi érzése, hogy rá, a fiúgyermekre és később a családjára is megkülönböztetett figyelem irányul. Amikor a férfi önálló családot alapított és megszülettek a gyermekeik, elhatározták, hogy majd okosan fogják őket szeretni. Naivan azt hitte, hogy nem fognak minden lépésükért aggódni. Nem így történt. Ma már az unokáik döntéseiért is aggódnak. Bár próbálják visszafogni magunkat, a forgatókönyv többnyire ugyanazt tartalmazza, mint az ő és a felesége anyjáé.
Móricz Zsigmond szerint „Az anya a legszebb szó a földön”. Az anyákról számtalan irodalmi alkotás született itthon és a nagyvilágban. Könnyű dolga lett volna a férfinek, ha nem találja meg a keresett verset, mert számtalan másik volt a könyvespolcán. Levehette volna például a Weöres Sándor-kötetet, hogy fellapozza a gyermekei által is mondott Buba énekét, vagy megkereshette volna Juhász Gyula Édesanyám; Szabó Lőrinc Az Anyák; József Attila Nem tud úgy szeretni; Nagy László: Anyakép című költeményét. Azért éppen az általa is mondott verset kereste, amely arról szól, hogy a lánya által okozott tűzből, a munkából hazarohanó anya kimenti gyermekét, miközben az egész teste megég, mert az nagyon szemléletesen mutatja meg, hogy mire képes egy szerető anya: még magát is feláldozza gyermekéért.
