Nem tudunk Duskáról semmit. Ez az első alkalom az ő és a mi életünkben is, amikor nem kapunk hírt felőle legalább két és fél napig. Még mielőtt bárki az életünket megbénító áramszünetre, vagy egyéb filmbe illő fordulatra gondolna, elárulom, hogy a jelenség neve: osztálykirándulás. Ráadásul külön kérték a tanárok, hogy senki ne vigyen okosórát, tehát a nejem legkedvesebb nyomkövető rendszere sem működik, nincs telefon, nincs szivárogtatás. A tanáruk is csak egy szűkszavú sms-t küldött, hogy megérkeztek, érjük be ennyivel. Mondanom sem kell, ennek Dusi örül a legjobban, de hát épp ez is a cél: újabb lépés az önállóság felé. És mindezt a festői lékai lovagvárban, ahová én magam is bezárkóznék egy hétre alkotói szabadság címkéje alatt, hogy aztán ne csináljak semmit.
Annyit persze tudunk, hogy remek programok várják őket, tehát egy pillanatig sem fognak unatkozni, a menü sem lesz utolsó. Az egy szobába kerülő fiúcsapat, Dusival az élen, máris azt tervezte, hogy hajnalig társasoznak, de a nejem fülét indulás előtt még az is megütötte, hogy ördögűzés is lesz, amire ő csak annyit tudott elhebegni, hogy: „de mindenki maradjon a szobájában”. Tisztességes ördögűzés valóban csak a négy fal között az igazi, ezt számos vonatkozó filmből tudjuk, ám hogy ez miként kerülhetett a tízévesek tervei közé, kész rejtély. Mint ahogy az is, hogy mit értenek alatta. Mindenesetre Bibliát nem vittek magukkal.
Minden mást viszont igen. Ahogy a fiúcsapat egyik tagja fogalmazott az indulás előtt, a már készülődő kamasz hangsúlyával: „Anyám egy hónapra pakolt”. Szerintem Dusi is simán átvészelné két hétig, ha beütne valami gikszer. Mert ugyan kérték a szülőket, hogy ha nem muszáj, a gyerekek ne vigyenek magukkal ételt (az édesség szigorúan tilos), azért a nejem becsempészett némi útravalót. A házi pizza mellett van cérnavékony kolbász a boltból, zsemle és rágcsálni való, némi gyümölcspüré, meg pár apróság nyomatéknak. Az én emlékeimben is ez maradt meg a régi osztálykirándulásokból, hogy anyám felpakolt minden jóval, amit a csak nyolcvanas éve diktatúrája megengedett. Ennek a felét én már a buszban behabzsoltam, nem törődve a figyelmeztetésekkel, hogy mit mivel nem tanácsos enni, betömtem magamba a házi csokipudingot cseresznyével, aminek persze jó sok rohangálás lett a vége. A cseppkőbarlang helyett a mosdó feliratait tanulmányoztam hosszan.
Akkoriban az osztálykirándulásoknak volt egy kötelező eleme: a gyárlátogatás. Igazából e köré kellett szervezni az egészet, hogy rábólintsanak az engedélyezés során a tankerületeknél. Ma már persze megmosolyognák ezt a jellegzetesen kommunista szokást, de el kell árulnom, hogy gyerekként ezt élveztem a legjobban. Erre a kíváncsiságra építve a Discovery annak idején egy egész ismeretterjesztő sorozatot indított Hogyan készült? címmel. Úgy is fogalmazhatnék hát, hogy ennek volt az előfutára a kommunista gyárlátogatás, ahol végigvezettek minket a gépsorokon, beszélgethettünk a fémszagú munkás bácsikkal a szakmai fogásokról, és megtapogathattunk mindent, amit csak lehetett. Mindmáig megmaradt bennem az a határtalan meglepetés, amikor megpillantottam a műanyagszerűen nyúló, izzó üveget, amint egy fúvóka végén gömbölyödik buborék módjára, és amit a művelet végén, amikor elnyerte a végső formáját, sercegve merítenek a vízbe. Addig szerintem senki sem tudott volna meggyőzni arról, hogy az üveg lehet folyékony is. Hasonló borzongással néztem a gáztűzhelyek összeszerelését. Az üvegfúvós kirándulásról igazából csak erre, meg a „meccsre” emlékszem, ahogy egy nagy, felnőtt focipályát igyekszünk kilenc- vagy tízévesen bejátszani, aminek – taktika és felállás nélkül – természetesen az lett a vége, hogy egy hatalmas boly követte végig a labdás embert, akár egy szúnyograj a meztelen fürdőzőt.
Azóta se nagyon jártam gyárban, talán ma már be sem engednének gyerekeket oda, ahol mi jártunk, vagy csak szkafanderben. Könnyen lehet, hogy a gyárlátogatást előíróknak lett végül igazuk: kaptunk egy szeletet a való életből, és kicsit másként néztünk otthon a megszokott tárgyainkra úgy, hogy láttuk, mennyi fázison megy át a váza és a pohár, amíg az lesz belőle, ami. Nekem azóta is nagyobb a lelkiismeret-furdalásom, ha az ügyetlenségem miatt eltörök egyet a konyhában.
A lovagi torna, a sólyom- és bagolyles, meg a fáklyás erdei holdfényséta már egy egészen más világ üzenetét hordozza, nem is nagyon lehetne összeegyeztetni a kettőt. Még a magam számára is nehezen hihető, hogy mindezt egy emberöltő alatt tapasztalom meg, mintha két, egymástól gyökeresen eltérő bolygóra vetődnék a Csillagok háborúja univerzumában. Irigylem a Dusiékét, de azért a magam planétáját is kedvelem. Úgy nézek rá, mint annak idején a nyúlós üvegre, és meglepetten állapítom meg, hogy sokkal több mindent kibírt, mint amennyit egy ilyen törékeny anyagról gondoltam volna. Hogy ebben az angyalok vagy az ördögök keze volt-e benne, még ki kell deríteni. Az viszont biztos, hogy jól jött az útravaló, amit otthon pakoltak gondosan: nem is egy hónapot, hanem éveket kihúztam vele.
