A „Védőháló” című előadásról nehéz kritikát írni. Nehéz róla beszélni, és még nehezebb róla gondolkodni. Úgymond “necces”, de pont ezért született. Hogy fel tudjuk venni a fonalat egy elnémult dialógusban arról; hol csúszhat félre az élet, miért nem vesszük észre, és mit kezdhetünk magunkkal, amikor mi vagyunk, akik itt maradtunk?
Alberti Zsófi és Khaled-Abdo Szaida a Dante Közösségi Alkotótér pincéjében bemutatott darabja elképesztően megkapó alkotás, mely az öngyilkosság személyes és társadalmi hatásait vizsgálja. Azt, hogy mennyire rendszer szinten nem értjük egymást, mennyire vakon rohanunk el egymás fájdalma mellett nap mint nap – teszi mindezt kiváló humorral, életszaggal, precizitással és a függöny mögé rejtett Móser Ádámmal, aki élőben zenél a drámához.
Az előadás inspirációs magja – mint Alberti Zsófi elmondta – egy kommentszekció a Facebookon, amely a tabunak egy szélsőségesen riasztó tünete. Addig hallgattunk, míg megszületett Anci (Gonda Kata karaktere) „Aki öngyilkos akar lenni, tegye meg otthon, a négy fal között” ethosszal. Az ennek táptalajt adó miliőt vizsgálja a darab, egy sor olyan jeleneten át, amely tulajdonképpen bármelyikünk életében könnyen megtörténhetne.
Középpontban az átlagos férfi, Péter (Endrődy Krisztián) áll, aki egy reggel lerakja a business-casual hátizsákot és leveti magát a mélybe. Történetünk visszafelé halad: a nyitóképen már az incidens ihlette védőháló (ami majd elkapja a potenciális öngyilkosokat) - avatáson vagyunk a szponzorral, influencer-Ancival, és ahogy tekerjük vissza az idő kerekét, megismerjük azon pillanatok "térképét", amelyek ide vezettek. Hiába próbáljuk megtalálni a 0. percet, a jelenetek fájdalmukban, keserűségükben egybeolvadnak: főnök, akinek nem számít a magánélet, párkapcsolat, ahol a két fél már nem ugyanazt akarja, mélyen terhes testvéri viszony, alkoholista szülő és váratlanul érkező gyerek – a “társadalmi célú szomorújáték” tragikuma az ezekben elvesző remény, mely nem nyomtalanul, de mégis úgy tűnik el, hogy senki meg nem kérdezi – baj van?
Mert igazából mindig baj van. Anci szerint, – aki egyébként csak azért foglalkozik a témával, mert Péter mellé zuhant le – ez tetteink következménye, melyet magunknak kell megoldani. Saját dogmáját követve, el is látogat pszichológushoz, ám amikor ott egy valódi problémával – hogy anyja, Anyci (a nagyszerű Sajgál Erika) diktálta élete mögül aligha szüremkedik elő saját gondolat – szembesül(-hetne), nyomban hátat is fordít. Ez a szemléletes jelenet egyébként egyike azoknak, amelyek túlírtságuk vagy stilizáltságuk miatt kibillentenek. A felnagyított gesztusok terepén, a karikatúrában nem mozog kényelmesen a darab. Különös kettősség: egyes jelenetek dermesztően élesek – Kolnai Kovács Gergely például a főnök szerepében zseniális – míg ahogy egyszerűbb rétegekbe kéne helyezkedni, – mezei ügyintézőként – zavaróan klisés mondatok hangzanak el. Nem igazán látszik megfelelő árnyalat olyan alakokban, melyeknél talán másként kellett gondolkodni.
Az előadás legintenzívebb részlete a Péter és Orsolya (Radnay Csilla) közötti veszekedés viszont az, amiért már önmagában megéri beülni a darabra. A kompromisszumokon átfeszülő sérelmek, a düh és a szeretet groteszk elegye zavarba ejtően kifejező. Nemcsak Endrődy, hanem Radnay játéka is rendkívüli. Orsolya komplex karakterét, a halott Pétertől babát váró özvegyet – amely bűntudattól, gyásztól, reménytől és haragtól zsúfolt – Radnay Csilla rezdülésre pontosan kiméri, sosem válik túl sokká.
A humor jól adagolt, épp úgy oldja fel a legsúlyosabb pillanatokat, ahogy újra meg újra elodázunk vele őszinte gesztusokat. Persze nem rosszindulatból, tényleg nagyon jók a poénok. Ám emellett meg kell találni az eszközt, a szótárat, mellyel képesek vagyunk az öngyilkosságról értőn beszélni. Mert magától a rendszer nem segít, nincs empátiára optimalizált protokoll, csak az adatlap, a sorszám, a procedúra.
A darab második felvonása, egy beszélgetés (pszichológussal, alkotókkal, közönséggel), mely nem pusztán kiegészítés, szerves része az estének. Bár nem egy betonozott utat mutat, de az irányt kijelöli. Jelenlétre, kommunikációra és közös gondolkodásra hív nyíltan és szellemesen. Mert a védőháló a Dantéban nem a praktikus megoldást, hanem azt a szövetet jelenti, amit törődésből és megértésből fonhatunk – így talán kevesebben zuhannak át a réseken. A mű nemcsak színház, hanem fórum, aminek nem az a dolga, hogy válaszokat adjon, hanem, hogy végre feltegye a kérdéseket.
Infó: A Védőháló színházi projekt Alberti Zsófia rendezésében a Hello Margit!-fesztivál keretein belül május 16-án a Kollabban látható
Ha Ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123 vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Ha öngyilkossági gondolatai vannak, kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.
