Az apai munkám egyik folyománya, hogy olykor eltöprengek azon, mit hagyok rá, pontosabban milyen örökséggel engedem útjára Duskát. Ilyenkor nem aprózom el, nem csak a csinos könyvtáramra vagy a bankszámláján hagyott kevésbé csinos összegre gondolok, hanem az egész világra, amelynek én is, ha csak apró alkatrészeként, de alkotóeleme vagyok.
Sokáig az apák egy olyan világot hagytak az utódaikra, amely nem kecsegtetett túl sok változatossággal. Vagyis tudtak olyan tanáccsal, flancosabb szóval: életstratégiával szolgálni, ami segítheti a boldogulásukat, hiszen vélhetően a sarjak is hasonló problémákkal néztek szembe, mint ők. Egy jobbágy vagy kereskedő fia vagy lánya kábé hasonlóan szűk (vagy tág) világgal szembesülhetett. Aztán hirtelen elképesztő iramban kezdett változni minden: találmányok egész sora, forradalmak és politikai mozgalmak alakították át már egy emberöltőn belül is gyökeresen az életet. A sarjakra jóval tágabb és nagyobb lehetőségekkel kecsegtető világ várt, amire csak nehezen lehetett ráhúzni az atyai tanácsokat. Ezt a folyamatot lassította le vagy fordította vissza a két világháború és a nyomukban érkező diktatúrák.
Az én apám a második világégés utolsó évében született, életének több mint felét ennek sokkhatásában és diktatúrában töltötte.
Amit ő életvezetésként át tudott adni nekem, az a túlélők tapasztalata volt: húzd meg magad, kerüld a feltűnést, okos kompromisszumokkal próbálj lavírozni.
Mindkét végletet elutasította: se kollaborálni nem volt hajlandó a hatalmon lévőkkel, se bátran fellépni ellenük. Ha lázadt is, akkor csak azzal a – körülményekhez képest – polgári életmóddal lázadt, amit szigetként alakított ki maga körül másokkal együtt az őrületben. Ez volt az ő szabadsága: egy körbekerített, még élhető méretű terület. Nem volt és nem is lehetett annyi fantáziája, hogy egy olyan jövőt képzeljen el nekem, ami túlmutat ezen a kerítésen. Nem láthatott rá arra az elképesztően kitáguló világra, amelybe belecsöppentünk a rendszerváltás után.
Ezért is történhetett meg, hogy pont az ellenkezőjére törekedtem a magam életében, mint amire ő taníthatott: ki akartam tűnni minden elképzelhető módon, nyomot akartam hagyni magam után, és két kanállal habzsolni a hirtelen jött szabadságot és bőséget.
Az én credóm tehát egészen más lett, és szinte fügét mutatott apám tapasztalatainak. Használj ki minden lehetőséget, ugorj fejest a kalandokba, vedd birtokba az egyre kisebbnek tűnő bolygót, amelynek legrejtettebb zugaiba is már kirándulásokat szerveznek az interneten (a Himalája tetejére is felvisznek bárkit, akinek van elég pénze és rendelkezik némi gyakorlattal). A nagy lelkesedés és buzgalom mélyén az a ki nem mondott félelem is bujkált, hogy a diktatúrák és háborúk sanyarú kora bármikor visszatérhet. Ahogy vissza is tért. Eddig még szerencsére nem úgy, ahogy az apám korában. Viszont azt is látjuk, hogy ami most van, az messze nem az az idilli világ, amit a nagy eufóriában elképzeltünk és egy ideig meg is éltünk.
Könnyű belátni, hogy az én mentalitásom nem a legjobb örökség Dusinak. Az utóbbi években, évtizedekben rá kellett döbbennünk, hogy ez a féktelen habzsolás, a szabadság korlátok nélküli élvezete végül az egész bolygót felzabálja. Vagyis magunk alatt esszük a tortát. Most olyan fegyelemre, alkalmazkodásra lenne szükség, a kényszerekkel való olyan okos kiegyezésre, amiről apám mesélhetne többet. Ő gond nélkül idomult a boltok szűkös kínálatához, az áramszünetekhez, vagy ahhoz, hogy kihagyott a távfűtés, nem volt minden nap meleg víz. Ő az élete java részében a hiánnyal gazdálkodott. Mindig volt valami kihívás, amit meg kellett ugrani, hogy viszonylag kényelmesen éljük túl ezeket az éveket. Ezt kellene most nem kevés önkorlátozással elsajátítani, lehetőleg addig, amíg a szét nem hulló Földünk nem kényszerít rá egy még gyökeresebb váltásra.
Nem kevés csodálattal és irigységgel olvasom, hogy vannak, akik önként költöznek ki a városokból, hátrahagyva az egyre fenntarthatatlanabbá váló életmódjukat, hogy egy természetközeli tanyán kezdjenek el valami egészen mást, ami szintén az emberiség öröksége. Csak nagy gőgünkben azt hittük, hogy erre már nem lesz szükségünk. Istenigazából erre kellene nekem is tanítani a gyereket: hogyan boldogulj, ha az üzletek hirtelen bezárnak, elmegy az áram, a pénz értéke rohamosan csökkenni kezd. Hogyan sütsz meg egy kenyeret, hogyan raksz tüzet, hogyan látod el a túlélésedet jelentő állataidat úgy, hogy nincs internetes videó, ahonnan puskázni lehet?
Tudom, valami ilyesmit kellene tenni, de minden egyes alkalommal, amikor komolyabban belegondolok abba, hogy a bécsi lakásunkból egy isten háta mögötti helyre cuccolunk át tyúkokat tartani, kínomban nevetni kezdek. Mert olyan elképzelhetetlen. Mert annyira alkalmatlannak érzem magam erre. Lehet, hogy ez lesz az, amit én, mi ráhagyunk? Vagy kap még annyi haladékot az ő generációja, hogy békésebb legyen az átmenet? Bár tudnám a választ. De a jövő, ahogy az apám és az én esetemben is tette, titokzatosan hallgat. Ez benne a legrosszabb és egyben a leginkább reménykeltő is.
