Miként legyünk demokraták egy elnyomó rendszer ellenében? Okkal gondolom, hogy Hegyesi Gábor gazdag szakmai életútja és ugyancsak dús szövetű magánélete ékes példa erre. Nem írom múlt időben, mert hiába halt is meg hetvenhat éves korában, emlékek, tanítások, nevetések, szellemi játékok és közös munkák egész sora köt össze vele, amelyek ugyan nem ismételhetők meg, azonban lezárva sincsenek. Tovább élnek bennem, tehát mégiscsak ismétlődnek, vagyis ilyennek képzelem az életre-halálra szóló barátságot – hogy komoly, nagy szavakat használjak. A szociális munka bölcsőjének tekintett nevelési tanácsadóban kezdte a pályafutását családsegítőként, majd a Szövetkezeti Kutatóintézet tudományos kutatója és a LARES Humán Szolgáltató munkatársa lett, később a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógia Főiskolán és az ELTE-n tanított professzorként. Publikált, szerkesztett, nonprofit szervezetekben dolgozott, önkéntes munkát végzett, mert ha valakinek kicsit is segíthetünk, már nem éltünk hiába.
A világ másik felén tanulta a szociális munka hivatást. Az „ausztrál csodafegyver” – kollégái némi irigykedéssel így nevezték – 1987-ben a melbourne-i Monash Egyetemről jött haza, hogy az első egyetemi szociálpolitikai képzésben részt vegyen. S mi, a tanítványok, miután megismertük Gábort, csakis igazat adhattunk nekik. Mert valami egészen új hangot, új módszereket és friss levegőt hozott nemcsak a szakmába, hanem a közgondolkodásba és a barátságaiba is, ami valóban csodálatos volt. Úgy vezetett esetmegbeszélő csoportot, hogy szinte észre sem vettük, ki a csoportvezető, mert semmiféle fölényt nem éreztetett senkivel. A gondolataink és az érzéseink kifejezésére bátorított, a döntéseket együtt hoztuk meg, és együtt is vállaltunk értük felelősséget. Bizalom, együttműködés, meg hogy oda kell állni minden döntés mögé tiszta szívvel – mennyire új volt ez akkor!
A nyolcvanas évek végén ugyan már az újrakezdés határán álltunk, de még éppen csak szárnyait bontogatta az új egyetemi szociális képzés. Hegyesi Gábor óriási szerepet játszott ennek megformálásában, a katedra és az iskolapad közötti határok eltörlésében, a látható és láthatatlan korlátok ledöntésében. Kötetlenül, sok humorral, egyenrangú félként beszélgetett mindenkivel, s mennyivel szabadabban tudtunk így vitatkozni szeretett tanár-barátunkkal. A hatalom pont úgy, mint a mostani, félt az egyetemi ifjúságtól, a kritikai gondolkodástól és a szabad véleménynyilvánítástól. Kritikus gondolkodásra nevelt egyetemistából sosem lesz eltompult agyú, engedelmes alattvaló. A szabad, nyugati szellemű szociológia mindig is ellenzéki diszciplínának számított, annak is kell lennie. Csehák Judit és Bánfalvi István támogatása nélkül nem indulhatott volna el a Ferge Zsuzsa vezette új szociális képzés, amelynek része volt a szociális munka, Hegyesi Gáborral és Talyigás Katalinnal az élen.
Ebben a hivatásban az a legnehezebb, hogy a szociális munkás nem fáradhat el, nem éghet ki, nem unhatja meg a munkát, szüntelen megértéssel kell odafordulnia a kliensei felé. Hogy lehet ezt bírni? Hegyesi Gábor bírta. Talán, mert gyermeki módon hitt a szolidaritásban, az önzetlen segítségnyújtásban, és hogy a világ a mostaninál jobbá tehető, ha valóban akarjuk, s ha vannak értelmes céljaink. Szívből utált minden hamisságot, nagyzást, hierarchiát, és megvetette azokat, akik kirekesztő eszméket hirdetnek. Ő úgy volt baloldali, hogy ezt a szót talán ki sem ejtette a száján – minek? Úgy volt hazafi, hogy a nemzeti lobogók demonstratív lengetését kinevette, a kirekesztő nacionalizmus felháborította, egyszerre vallotta magát magyarnak és világpolgárnak. Persze, hogy nem tetszett azoknak, akiknek a hatalom fontosabb volt, mint valamely szakma önbecsülése. Na, ebben végképp nem ismert tréfát. Nem volt nála büszkébb szociális munkás e hazában.
Az ujjai közül kifolyt az idő, a találkozóiról rendszeresen elkésett, de ugyan ki haragudott volna rá? Somolyogva előhozakodott valami rossz szöveggel, amin végül ő nevetett a legjobban, és a dolog el volt intézve. Pénz helyett barátokat gyűjtött hatalmas számban, gyűltünk is köré boldogan. Gyönyörűségét lelte filmben, könyvben, a felesége és a barátai ugratásában, de főként az unokájában. Imádott enni, világot járni, és minden nőnek olyan gavallériával udvarolt, mint egy múlt század eleji regényhős. Ausztrália a második hazája maradt, mivel ott él a lánya, a büszkesége, aki éppen Melbourne-ben folytatja apja hivatását.
Egyik nap ebédet vitt haza a családjának a közeli kifőzdéből, és útközben találkozott egy koldussal. Szóba elegyedtek, és rövid eszmecsere után az egész ebédpakkot odaadta újdonsült ismerősének, hazament, és ledőlt a kanapéra. Semmire nem emlékezett. Ekkor a felesége mentőt hívott, mert tudta, hogy Gábor agyában a kis kék golyók újra kegyetlen játékba kezdtek.
A kórházi ágyából már nem tudott felkelni, de féloldalas mosolyával még megdicsérte a pulóveremet, és „zsidó penicillinnek” nevezte a húslevest, ahogyan régen az édesanyja. Krúdyval szólva, élete változatos, tehát szép volt, amilyet az kívánhat magának, aki a világi mozgolódásban leli gyönyörűségét – s tegyük hozzá, aki annyira szereti az életet, hogy soha nem hisszük el neki, hogy egyszer mégiscsak elhagyta ezt a földi világot.
