Az, hogy Európa az Európé nevű föníciai királylányról, Zeusz szerelméről kapta-e a nevét, ma a nyelvtörténészeken kívül keveseket érdekel. Egy másik magyarázat azonban, mely szerint a kontinens neve az európosz szóból származik, politológusok számára is csilingel valamit. Ez a szó ugyanis „szélest” és „tágast” jelent, de „sötét” jelentéssel is bír. És valóban, a földtáj, amely a görög és római civilizációk otthona, majd gyilkos kereszteshadjáratok szervezője volt, amely a gőzmozdony feltalálása és a francia forradalom után egy hitleri pokoltanya létrejöttéig is eljutott, mindig ki van téve az egymásnak ellentmondó fejlődési trendeknek. Ez már csak egy ilyen világ. Hol vihar dühöng, hol napfény simogat. Ami persze az emberi civilizáció egészére érvényes, de minket, itt lakókat most elsősorban ennek a félmilliárd lakosú kis kontinensnek (Ausztrália után a második legkisebb) a közeljövője foglalkoztat.
A pokol utáni néhány évtizedben a vén Európa elhozta lakóinak a béke, a gazdagság - vagy legalábbis az itt élők nagyobbik részére kiterjedő jólét - egy kivételes korszakát. Az ukrajnai háború nem világháború ugyan, mint a varjak károgják, de a posztszovjet nagy medve ismeretében Európa számára most dől el, marad-e esély e kegyelmi állapot megőrzésére. Van más tét is: újból napirendre került a Nagy-Britanniánál és Franciaországnál erősebb atomhatalmak, Kína, Oroszország és az Egyesült Államok közötti egyensúly kérdése, melynek felborulása milliók halálát okozhatja. Gyakran és nem ok nélkül feszegetett kérdés az is, vajon Európa megmaradhat-e egyáltalán világpolitikai játékosként. És ha már úgy alakult, hogy a hét vezér ilyen-olyan okból éppen itt szállt le a lóról, Magyarország számára is létfontosságú, képes lesz-e és meddig lesz képes ez a földrész megőrizni egységét, gazdasági és katonai erejét a formálódó posztmodern világban.
Új világrend van formálódóban, efelől nincs kétség. Ideig-óráig pillanatnyi érdekekből lehet ugyan erőlködni a múlt visszamentésén, de a világ nem szeret visszafelé fejlődni. Nem az imperializmus, hanem a globalizmus irányába tart. Drámai átalakulás ez is. Új korszak jön, ahol nem a tőke és nem az ideológiák, nem is maga az ember, hanem az általa kiagyalt, de máris nehezen ellenőrizhető mesterséges intelligenciák, illetve az azokat valamelyest még kézbentartó „techoligarchák” döntik el, mely nyelvek és mely kultúrák maradnak fenn és melyek tűnnek el. Ahol a népvándorlás már csak a globális felmelegedés miatt is rohamosan nő. Ahol lehet próbálkozni a glikációs folyamatok lassításával, de egyre inkább a határokat nem tisztelő élelmiszeripari és kereskedelmi világcégeken múlik, hogy mit eszünk és iszunk, hogyan öltözködünk, Shakespeare drámák megtekintésével vagy javarészt szórakoztatóan butító tik-tokozással töltjük-e szabadidőnket.
Úgy tűnik, ma ennek a drámának az egyik első, véres közjátékokkal és más bonyodalmakkal terhelt szakaszát éljük. Új jelenet, ha nem is új felvonás a drámában, hogy a Nyugat vezető országában egy gátlástalan, erőszakos és önfejű (de egyáltalán nem hülye, mint demokrata ellenfelei állítják) hatalommániákus került másodszor is trónra. Választási győzelme nyomán ő és kitartottjai most az emberek és javak szabad áramlását tilalmak, vámok és korlátozások tömegével igyekeznek leállítani.
Ügyködésük kártékonyságát jól példázza az európai gépkocsik 25 százalékos vámja. A világpiaci forgalom jelentős százalékát alkotó autóimport efféle korlátozása a kapitalizmus egyik vonzó sajátosságának, a szabad versenynek a felszámolásával egyenlő. Többé nem számít, hogy ki tud modernebb, olcsóbb, szebb és biztonságosabb autókat gyártani. És mivel az Egyesült Államokban eladott gépkocsik közel fele importból származik, nem kell jóstehetségnek lenni annak kimondásához, hogy az amerikai kalapács egyszerre mért csapást Európa, Japán, Kína és Dél-Korea gazdaságára. Európán belül pedig Németország a legérdekeltebb autóinak tengerentúli eladásában, amiből sajnos nyílegyenesen következik, hogy a kalapácsütések sérültjei között ott lesz Magyarország is. Lásd a forint árfolyamát.
A hazai média egy része az ezzel ellentétes fejlemények, az előnyösre forduló magyar-amerikai gazdasági kapcsolatok javuló kilátásairól áradozik. Úgy legyen, de igazabb legyen! Amerikai, vagy legalábbis amerikainak mondott cég máris jelentkezett például a paksi atomerőmű fűtőelemeinek szállítására. A pittsburghi székhelyű, de már húsz éve a japán Toshiba cég tulajdonában lévő Westinghouse korporáció már nem az eredeti orosz szállítókkal, hanem a Framatome nevű azonos profilú francia céggel rivalizál. Utóbbi 2027-től száll be az erőmű ellátásába. Érdekes fejlemény, de alaposabb betekintés esetén nem az amerikai-magyar kapcsolatok előnyei, hanem a globalizációs trendek mutatkoznak benne. A lényeg pedig az, hogy a partner megválasztását gazdasági vagy politikai tényezők befolyásolják-e. Utóbbi megoldásnak mindig az adófizetők látják kárát.
Donald Trump és vele az imperializmus választási győzelme a klasszikus kapitalizmussal szemben magyarázható a „punkoknak” a technokrata középosztály elleni lázadásával vagy a kisebbségbe került fehér lakosság rettegésével, de akár azzal is, hogy az amerikaiaknak van némi okuk a méltatlankodásra Európa „élősködése” (Pete Hegseth védelmi miniszter kifejezése) miatt. Utóbbi kifejezés persze túlzó és pimasz, de érthető, amint az is, hogy az európai NATO-államok egy ideig tényleg szükségtelennek érezték haderőik növelését. Ám itt sem az okok, sokkal inkább a lehetséges következmények számítanak. Közép-Európában pedig leginkább azon kellene rágódni, mit jelent a kis nemzetek számára a stratégiai és főként a világgazdasági viszonyok mostani átrendeződése. Mit jelent a tabula rasa, az elektronikus átállás lefékeződése, a kínai előretörés a gépkocsiiparban? A vámháborúval együtt talán egy egész bolygóra kiterjedő gazdasági földcsuszamlás kezdetét jelenti? Mit tehet ez ellen Európa és benne Magyarország?
Európa most mintha ébredezne, mintha éppen tenni próbálna valamit. Ukrajna ügyében kitart eredeti politikája mellett és Ursula von der Leyen szerint kész határozott ellenlépésekre az amerikai vámokkal szemben is. Ébredéséhez az uniós bürokrácia elhájasodása közepette sem az angol kilépés, sem a Krím-félsziget lerohanása, sem az ukrajnai háború nem volt elég, de talán még nem késő. Kellett hozzá egy amerikai elnökváltás és vele a kijózanodás, hogy az öreg kontinens már nem számíthat biztosan arra a páncélra, amit az Egyesült Államok jelentett számára a második világháború óta egyhuzamban.
Magyarország tetszeleghet ugyan mesehősként ebben a történetben (az egér legyőzi az elefántot), csakhogy az nem mese, hanem dráma, melyben Magyarországot a határon túl már régen inkább az ordító egér szerepében látják, aki olyan tizedrangú kérdések miatt cincog, mint Ukrajnának az Unióhoz való csatlakozása, ami az ismert háborús és gazdasági realitások miatt a következő öt évben egyetlen tagország szerint sem aktuális.
A magyar diplomácia, noha vétóival és külföldre is kivezényelt propagandistáival, tehát tettekkel és szóban is folyamatosan próbálja megrendszabályozni Brüsszelt, egyetlen alkalommal sem tudta meggátolni a többi tagország konszenzusos döntéseinek megvalósulását. Azért nem, mert az egér esélytelen az elefánttal szemben. Az unió rövid történetében is nem egyszer kiderült, hogy legyen szó a kicsi, de befolyásos Ausztriáról vagy akár a bivalyerős Nagy-Britanniáról, egyetlen ország ügyeletes hangadóinak mégoly módszeres kellemetlenkedése, vagy akár az unióból való távozás zéróhoz közeli hatással van az európai irányválasztásokra.
A magyar rakoncátlankodás egy vonatkozásban még javára is válhat az EU-nak. Kiderülhet, hogy huszonhét olyan ország szövetségében, melyeket történelmi és földrajzi közösség egyesít, de amelyeket a hagyományok, a gazdasági és politikai érdekek sokfélesége különböztet meg egymástól, a teljes konszenzus követelményéhez való ragaszkodás ma már ostobaság. Ha a brüsszeli bürokrácia összekapja magát, az "ami nem megy, azt ne erőltessük" elve e tekintetben már a közeljövőben érvényesülhet.
Magyarországnak az unióból való kizárása szerencsére fel sem merült. Huszonhat tagállam sem büntetheti meg a huszonhetediket csak azért, mert nem az ő ízlésük szerint választotta vezetőit. Így aztán Európa végtelen türelemmel várja a számára kedvező belpolitikai változások eljövetelét egyik makrancos tagországában. Már csak azért is, mert ha a 2026-os választásokon ez megtörténik, bőséges pénzinjekcióval kell majd reagálnia, hogy kompenzálja a korábbi elvonásokat.
Hazánk ezzel együtt is Európa legkisebb gondjainak egyike, Európa közeljövője ellenben a mi legnagyobb gondjaik közé sorolható. Az ébresztő kürtjelek mindkét oldalon harsognak. Csak remélni lehet, hogy Párizsban, Londonban és más fővárosokban, így Budapesten most tényleg megértik őket. A tennivalók fenyegetően tornyosulnak. Most a vámháborúban való helytállás és a gépkocsiipar megmentése a legsürgősebb, de ennél is nehezebb feladatok következnek.
Köztük egy saját védelmi stratégia kidolgozása, a szövetség közös haderejének olyan fokú megerősítése, hogy Európa akkor is képes legyen megvédeni magát, ha „Dumb Trump” (Hillary Clinton volt amerikai külügyminiszter kifejezése) kierőszakolja magának a harmadik terminust a Fehér Házban, ha ukrajnai békediplomáciája inkább bátorítja, mint kijózanítja a „Nagy Gopnyikot” (Viktor Jerofejev orosz író kifejezése).
Jelenlegi állapotában a brüsszeli intézményrendszer valószínűleg nem alkalmas ezeknek a feladatoknak a megoldására. Annyiban még a rakoncátlankodóknak is igazuk van, hogy reformok nélkül a megújulás sem fog menni. Az ébredezés tehát nem tarthat tovább a kora reggeli óráknál. Aztán az eszmélésnek és az elszánt cselekvésnek kell következnie.
A szerző újságíró.