Már eltelt egy pár nap, de én még mindig ezen töprengek. Töll László ezredes, katonai identitásért felelős miniszteri biztos érezte úgy, hogy neki valamivel nagyobbat, átívelőbbet is kellene mondani húsvét előtt, ezért ez csúszott ki a száján: „A világ arról szól, hogy el akarják hitetni mindenkivel, hogy lehet külföldön is jól élni. (…) a muhi csatában részt vettek pedig nem azért haltak meg, hogy a maiak elmenjenek innét. Ez a ti földetek, azért haltak meg, hogy a tiétek legyen. És hogyha valaki ezt a földet csak úgy elhagyja, az árulás.”
Bevallom, elsőre felháborodtam Bécsben élő hitszegőként, de aztán egyre jobban melengette a szívemet. Mert én itt valamiféle fordulatot vélek felfedezni. Annak az illúziónak már nagyon rég búcsút intettünk, hogy Orbán lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke lenne. Túl nagy falat lenne ez neki. Így aztán eljutottak odáig, hogy nem baj, ha a vezénylő tábornok „ellenfelei”, a megrögzött másra szavazók elmennek, annál tisztább itthon a kép, addig se járnak tüntetni, hőbörögni. Odakint meg kellőképpen megnehezítik számukra a szavazást, oszt' jónapot. A „nem baj”-ból lett egy kis rásegítés, ami már azt pedzegette, hogy igazából nincs is nagyon helyük a földi paradicsom ellenzőinek a hazai politikai édenkertben. Majd tetőzött azzal, hogy az állampolgárságuk felfüggesztésével egyenesen kitessékelnék azokat, akik tevékenyen akadékoskodnak. Vagyis: kívül tágasabb, ha nem vagy vak, egyre vakabb hívő, hiszen egyre több mindent nem szabad már észrevenni.
Mondjuk, én ezt a felfogást már akkor sem tudtam összeegyeztetni a népességfogyás fölött érzett verejtékes kormányaggodalommal, de talán arra gondoltak, hogy a végül itt maradó két-három millió felszabadult polgár, a kemény mag boldogságában annyi gyereket nemz és szül majd, hogy az látszatra felér az elvárt milliókkal.
Most viszont itt van Töll László, az „öreg katona”, ahogy önmagát nevezi, akinek a szavaiból kiderül, ez mégsem olyan egyértelmű. Ha lekaparjuk a mondandójáról a XIX. századi romantikát, ami mit sem tud a XXI. század nagy európai vívmányáról, az EU-n belüli szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogról, akkor máris kihalljuk belőle a mélységes fájdalmat. Hát azért védték meg a katona(h)ősök e hazát, hogy ti csak úgy feladjátok – sír fel benne a költő.
Persze e poéta igen keveset tud a prózai okokról, hogy a kormány számos intézkedése egyre lakhatatlanabbá teszi az országot, de hát a költőket mindig is a sajátos látásmódjuk miatt szerettük.
Kedves Töll László, kedves poétám és öreg katonám, már ha megengedhető nekem ez a joviális hang. Innen üzenem: nincs veszve minden. Persze lesznek, akik már soha nem térnek vissza, de hidd el, nagyon sokan elgondolkodnak majd a hazatelepülésen, ha megteszitek azt az aprócska szívességet, hogy elvesztitek a jövő évi választást. Nem kicsit, nagyon. Hogy még a Holdról is látsszon. Szerintem semmi sem tenne jobbat a népességfogyásnak. A megbélyegzésnél, a kitoloncolásnál, az ellehetetlenítésnél biztosan szebb számokat hozna.
