– Én azok közé a művészek közé tartozom, akiknél az élet és a művészet nem válik szét. Nehezen is tudnám különválasztani a kettőt, mert már a pályám kezdetekor is egy tőről fakadtak – mondja Fátyol Viola.
A munkáihoz az inspirációt egy-egy életesemény adja, például amikor megszülettek a gyerekei, vagy amikor átlépte a harmincadik életévét. Egy történés akár hosszú évekre is adhat számára „alapanyagot”, amelyből fotósorozatok készülhetnek. A munkáit viszont úgy készíti el, hogy azok ne csak számára legyenek érdekesek, hanem másokhoz is szóljanak, a jelentésük legyen univerzális.
– A képeimmel kaput szeretnék nyitni, és úgy akarok beszélni általuk az élményeimről, hogy azokban mindenki megtalálhassa a saját emlékeit is.
Ha egy fotó az én gyerekeimet ábrázolja, akkor az ne csak az én gyerekeimről szóljon, hanem általában szóljon az anyaságról, a gyerekekről és a gyerekvállalás élményéről.
Debreceni emlékképek
Viola a képein sem konkrétan ábrázolja a valóságot, hanem elvontan jeleníti meg azt. A 2023-tól kezdődő Uncanny Mother / Titokzatos anya című legújabb sorozatában például az anyaságot mutatja monokróm képeken, melyeken a gyermekeiről és magáról készített fotókból láthatók kollázsok. – A művekkel azt akartam megjeleníteni, hogy a terhesség során milyen aggodalmak, szorongások kísérik ezt az alapvetően gondtalannak vagy boldognak elképzelt pár hónapos szakaszt. Milyen az, amikor egy leendő anyának az ismeretlennel kell szembenéznie, miközben fogalma sincsen, hogyan fogja ezt az új élethelyzetet menedzselni – mondja Viola. A gyerekei születése után gondolkodott el igazán a saját haláláról is, az életet pedig a teljességében kezdte el szemlélni.
Az első, 2011-es sorozatában Debrecent, fiatalkorának helyszínét örökítette meg, így idézve fel a város református gimnáziumában töltött éveket. Az Orando et Laborando – Imádkozva és dolgozva című széria a vidéki egyházi iskola lenyomata, melyben a hagyományok fontosságára esik a hangsúly.
– Ez egy nagyon speciális iskola, 1538-ban alapították, iszonyú erősek a hagyományai, amelyeket igyekeznek is tartani, miközben ugyanolyan kamaszok járnak oda, mint bárhova, és ugyanazokkal a kínokkal, gondokkal küzdenek, mint bárki – mondja Viola. Hozzáteszi, amikor az internet még nem vette körbe annyira az embereket, ez az iskola sokkal inkább egy zárványként működött. – A diákok nagy része nem a városból, hanem annak vonzásköréből, a falukból érkezett Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből meg máshonnan is. Szóval ez nagyon vegyes közeg volt, és általában nem a legjobb anyagi körülmények közül jöttek a fiatalok. És szociálisan érzékeny iskola volt, mert valóban mindenkivel egyenlően bántak. Mindegy volt, hogy valaki gazdag szülők gyerekeként érkezik ebbe az intézménybe, vagy hátrányos helyzetből, valamelyik kis faluból. Mindenkire ugyanazok a szigorú szabályok vonatkoztak, amit lehetett utálni, de azok adtak a diáknak egy tartást. Nekem a hely nagyban formálta az identitásomat, és tulajdonképpen máig is, annak ellenére, hogy az emlékeim kopni kezdtek.
Népdalkörbe állva
Viola akkor érzi jól magát, ha nem kívülállóként fotózza alanyait, hanem bizalmi viszonyt alakít ki velük. Remek példa erre a Vámospércsi Népdalkör idős tagjaival készített képsorozata, amely betekintést nyújt a hagyományőrző énekescsoport mindennapjaiba. A keleti országhatártól tizenkét kilométerre fekvő településen élő asszonyok ugyanis nemcsak a színpadon, az előadás közben tartanak össze, hanem a mindennapokban is, mondhatni részei egymás életének. Viola 2013-tól kezdte el fotózni a népdalkört egészen 2017-ig, de ez idő alatt nem pusztán megfigyelő volt, hanem ő is magára öltötte a tagok kék színű, fehér virágokkal díszített egyenruháját, együtt énekelt és fel is lépett velük, a nők pedig megosztották vele az életük történéseit, boldog és tragikus szakaszait.
