– Én azok közé a művészek közé tartozom, akiknél az élet és a művészet nem válik szét. Nehezen is tudnám különválasztani a kettőt, mert már a pályám kezdetekor is egy tőről fakadtak – mondja Fátyol Viola.
A munkáihoz az inspirációt egy-egy életesemény adja, például amikor megszülettek a gyerekei, vagy amikor átlépte a harmincadik életévét. Egy történés akár hosszú évekre is adhat számára „alapanyagot”, amelyből fotósorozatok készülhetnek. A munkáit viszont úgy készíti el, hogy azok ne csak számára legyenek érdekesek, hanem másokhoz is szóljanak, a jelentésük legyen univerzális.
– A képeimmel kaput szeretnék nyitni, és úgy akarok beszélni általuk az élményeimről, hogy azokban mindenki megtalálhassa a saját emlékeit is.
Ha egy fotó az én gyerekeimet ábrázolja, akkor az ne csak az én gyerekeimről szóljon, hanem általában szóljon az anyaságról, a gyerekekről és a gyerekvállalás élményéről.
Debreceni emlékképek
Viola a képein sem konkrétan ábrázolja a valóságot, hanem elvontan jeleníti meg azt. A 2023-tól kezdődő Uncanny Mother / Titokzatos anya című legújabb sorozatában például az anyaságot mutatja monokróm képeken, melyeken a gyermekeiről és magáról készített fotókból láthatók kollázsok. – A művekkel azt akartam megjeleníteni, hogy a terhesség során milyen aggodalmak, szorongások kísérik ezt az alapvetően gondtalannak vagy boldognak elképzelt pár hónapos szakaszt. Milyen az, amikor egy leendő anyának az ismeretlennel kell szembenéznie, miközben fogalma sincsen, hogyan fogja ezt az új élethelyzetet menedzselni – mondja Viola. A gyerekei születése után gondolkodott el igazán a saját haláláról is, az életet pedig a teljességében kezdte el szemlélni.
Az első, 2011-es sorozatában Debrecent, fiatalkorának helyszínét örökítette meg, így idézve fel a város református gimnáziumában töltött éveket. Az Orando et Laborando – Imádkozva és dolgozva című széria a vidéki egyházi iskola lenyomata, melyben a hagyományok fontosságára esik a hangsúly.
– Ez egy nagyon speciális iskola, 1538-ban alapították, iszonyú erősek a hagyományai, amelyeket igyekeznek is tartani, miközben ugyanolyan kamaszok járnak oda, mint bárhova, és ugyanazokkal a kínokkal, gondokkal küzdenek, mint bárki – mondja Viola. Hozzáteszi, amikor az internet még nem vette körbe annyira az embereket, ez az iskola sokkal inkább egy zárványként működött. – A diákok nagy része nem a városból, hanem annak vonzásköréből, a falukból érkezett Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből meg máshonnan is. Szóval ez nagyon vegyes közeg volt, és általában nem a legjobb anyagi körülmények közül jöttek a fiatalok. És szociálisan érzékeny iskola volt, mert valóban mindenkivel egyenlően bántak. Mindegy volt, hogy valaki gazdag szülők gyerekeként érkezik ebbe az intézménybe, vagy hátrányos helyzetből, valamelyik kis faluból. Mindenkire ugyanazok a szigorú szabályok vonatkoztak, amit lehetett utálni, de azok adtak a diáknak egy tartást. Nekem a hely nagyban formálta az identitásomat, és tulajdonképpen máig is, annak ellenére, hogy az emlékeim kopni kezdtek.
Népdalkörbe állva
Viola akkor érzi jól magát, ha nem kívülállóként fotózza alanyait, hanem bizalmi viszonyt alakít ki velük. Remek példa erre a Vámospércsi Népdalkör idős tagjaival készített képsorozata, amely betekintést nyújt a hagyományőrző énekescsoport mindennapjaiba. A keleti országhatártól tizenkét kilométerre fekvő településen élő asszonyok ugyanis nemcsak a színpadon, az előadás közben tartanak össze, hanem a mindennapokban is, mondhatni részei egymás életének. Viola 2013-tól kezdte el fotózni a népdalkört egészen 2017-ig, de ez idő alatt nem pusztán megfigyelő volt, hanem ő is magára öltötte a tagok kék színű, fehér virágokkal díszített egyenruháját, együtt énekelt és fel is lépett velük, a nők pedig megosztották vele az életük történéseit, boldog és tragikus szakaszait.
– Bár én nem éltem Vámospércsen, apukám ott született, majd a kilencvenes évek óta vezet ott egy művésztelepet, ahová évente gyerekként én is eljártam egy-két hétre, és akkor találkoztam a népdalkörrel. Tehát már fiatalon érdekelt ez a közösség, de sok időnek kellett eltelnie, hogy rájöjjek arra, milyen módon tudok a jelenségükről mesélni. Ide gyakran olyan nők járnak, akikkel történt valamilyen drámai életesemény, például elvesztették a gyereküket vagy a férjüket, ezért ők mint közösség támogatják egymást. Hatvan pluszos nőként most van először idejük arra, hogy olyan szellemi tevékenységet űzzenek, amely számukra örömet szerez. Én úgy tekintettem rájuk, mint a saját családom nőtagjainak a szimbolikus megjelenítésére. És sokat tanultam tőlük a kitartásról, az akaraterőről és arról, hogy mindent túl lehet élni, mert ezek a nők rengeteg dolgon vannak túl az életükben, és még mindig itt vannak, még mindig élnek, és még mindig énekelnek.
A tészta szentsége
Egyes képein a saját, idős családtagjait is bemutatja, a Nyújtás című sorozatában például a nagymamáját, amint tésztát nyújt a konyhában, és amint a háta mögé áll Viola, aki feltartja a tésztát, mely a nagymama feje körül „glóriává” válik. A fotókat később, a nagymama halála után összefűzte, és mozgóképet készített belőlük. – Elég nagy szeretettel nyúlok vissza a munkáimban a festészeti előképekhez, többnyire a szentképekhez, melyek mélyen beivódtak a kollektív tudattalanunkba, ezért ezekhez mindenki tud valamilyen módon kapcsolódni.
A Családrajz című szériája szintén megidézi a szentképeket, ezeken az édesanyja, az édesapja és a művész maga jelenik meg beállított, stilizált emlékképeken, mintegy elemelve a jeleneteket a valóságtól. – A fotókon újrajátszottuk a múlt egyes történéseit, de úgy, hogy azok túlmutassanak önmagukon – mondja Viola. A Köztes idő című sorozata még tovább halad ezen az úton, a képeken a művészt hatalmas lombkoronájú fák között látjuk rejtőzködni, illetve az édesanyját, ahogy magot vet, meg a nagyanyját, amint erős, fehér fény vetül az arcára. Ezeket a műveket Viola a harmincadik életévének betöltése után készítette, amikor is számot vetett addigi életével, és hogy minek kellene következnie a családi és társadalmi elvárások szerint. – Éreztem, hogy harminc körül el kellene valamit érni az életben, például, hogy legyen saját családom. De azóta már negyven is elmúltam, és megmosolyogtató volt visszagondolnom arra az időre, amikor még képsorozatot is volt időm készíteni a problémáimról. Manapság levegőt sem kapok, annyi dolgot kell csinálnom. Az idő közben telik, nekem meg el kell indítanom a gyereket az óvodába, cipőt kell venni neki, mert az előzőt kinőtte, vagy orvoshoz kell vinnem őket.
