Ukrajna lerohanása csak az orosz birodalmi terv egyik lépése, Donald Trump furcsa násztáncot jár Vlagyimir Putyinnal

Most akkor ki akar itt békét? Meglepő módon erre az egyszerű kérdésre egyáltalán nem könnyű megtalálni a választ. A történések minden szereplője igyekszik a béke elkötelezett híveként szerepelni a híradásokban. A háborút kirobbantó agresszor Oroszország kényesen ügyel arra a látszatra, hogy náluk minden rendben zajlik, nekik nem sietős a megegyezés. A Kreml közölte, hogy nyitott a harci cselekmények leállítására, ha megkapják a biztonsági garanciákat, és elfogadják a követeléseiket. Ezek viszont olyanok, hogy teljesülésük Ukrajna kapitulációját jelentené, az ország önállóságának teljes elvesztésével járna. A teljesíthetetlen követelésekkel Vlagyimir Putyin csak időt akar nyerni, és egyáltalán nem érdekelt a fegyverek elhallgatásában.

Ukrajna lerohanása Oroszország hosszútávú birodalmi tervének csak az egyik lépése. A háború révén az orosz elnök például már elérte, hogy ismét világpolitikai kérdésekről tárgyalhat az amerikai kollégájával. Donald Trump megtette azt a sokak számára érthetetlen gesztust, hogy nem leplezve személyes szimpátiáját, szinte rehabilitálta a háborús bűncselekményekkel vádolt Vlagyimir Putyint. Magát a tárgyalástudomány nagymesterének tartó Trump furcsa násztáncot jár Putyinnal. Semleges moderátorként kezdett el beszélni, a békekötést pedig az erővel kényszerítés alkalmazásával tervezte elérni. Aztán amikor eljött a kampányígéretek valóra váltásának rideg időszaka, gyorsan kiderült, hogy minden csak a politikai Trump-show része volt.

Az eddigi döntései az összevisszaságon, kapkodáson túl Ukrajna megtöréséről, és az orosz érdekekhez való igazodásról szóltak.

A nagy béketeremtő pózában Trump már megelőlegezte magának a sikert. A megálmodott trófeák között ott van a Nobel-békedíj, ami állítólag különösen boldoggá tenné a nemzetközi elismerésre vágyó amerikai elnököt. Úgy tűnik, hogy mindez késedelmet szenved.

Először kiderült, hogy Ukrajna nem hajlandó fejét lehajtva az amerikai-orosz forgatókönyvben kijelölt vágóhídra vonulni. Erre Volodimir Zelenszkijnek azért nyílt lehetősége, mert az európai szövetségesek, valamint a Ramstein-csoportban képviselt demokratikus jogállamok, mint például Kanada, határozottan kiálltak Ukrajna mellett. Európa olyan keményen, és ami még meglepőbb, gyorsan, valamint egységesen reagált az amerikai arroganciára, hogy már ez felborította Trump terveit.

Európa egyértelművé tette, hogy megvédi magát, létrehozza az amerikai dominanciától nélküli önálló haderőt. Egyben nem hagyja, hogy Oroszország maga alá gyűrje Ukrajnát. A kontinens vezető államai pontosan felmérték, hogy milyen drámai fenyegetettséget jelentene, ha a keleti határai mentén egy, a sikerétől megrészegedett orosz birodalmi gépezet sorakozna fel. Ezért is fogalmazták meg, hogy Európa, ahogy eddig, úgy a jövőben sem fenyeget senkit. De megvédi magát olyan katonai képességek felfejlesztésével, melyek – szövetségben a térség legerősebbé vált hadseregével, az ukrán fegyveres erőkkel – már le tudják hűteni Putyin birodalmi vágyait.

Ukrajna olvasatában egészen mást jelent a háború befejezésének lehetősége. Volodimir Zelenszkij elnök egyértelművé tette, hogy már a tűzszüneti megállapodásnak is csak akkor van értelme, ha Ukrajna megkapja a független államisága megőrzéséhez nélkülözhetetlen biztonsági garanciákat.

Sem a budapesti memorandum, sem a minszki egyezmények nem voltak elegendőek a háború elkerüléséhez. Ezért is hitelesebbek most az ukránok feltételei a békevágyuk megfogalmazásakor. Zelenszkij kiállta a kegyetlen próbák sorát, legutóbb még a Trump által a Fehér Házban provokált botrányból is jól jött ki. Azt, hogy Kijev és az ukrán elnök akarják a tűzszünetet, majd az annak nyomán aláírható békekötést, már csak Moszkvában és Putyin barátainak körében kérdőjelezik meg.

Hasonlóan elkötelezettek a békekötés mellett Ukrajna szövetségesei Európában, és szerte a nagyvilágban, Kanadától Ausztráliáig. A Ramstein-csoportba tömörült államok Ukrajna támogatására úgy tekintenek, mint önvédelemre, sőt, mint a demokratikus világrendre leselkedő fenyegetés elleni közös harcra.

A legabszurdabb a kialakult békekavalkádban, hogy pont Washingtonnak a szerepe nem világos. Trump teljesen felborította azt a működési rendet, ami akár a nemzetközi életben, akár az amerikai belpolitikában meghatározta, hogy milyen határokon belül kell megfelelni a demokrácia és a jog elveinek.

Eredetileg még a politikai ellenfelei is azt feltételezték, hogy a legfontosabb kormányzati posztokra tapasztalt szakembereket fog kinevezni. Ez annyira nem sikerült, hogy minden jelöltjéért meg kellett küzdeni a törvényhozási meghallgatások során. Sok esetben személyes elnöki befolyását latba vetve, máskor meg szinte csak megzsarolva a republikánus jogalkotókat tudták biztosítani a posztok elfoglalásához szükséges támogatói szavazatokat.

Meg is lett a következménye ennek a forradalmian sajátos személyzeti politikának. Hiába dolgoznak a hivatalokban a szakterületükhöz értő szakemberek, ha a fejükre ültetett vezető a Donald Trump iránti feltétlen hűségén túl nem rendelkezik a legminimálisabb pénzügyi, jogi, történelmi és adminisztratív ismeretekkel. Így kerülhetett a Pentagon élére egy olyan tengerészgyalogos, aki a katonai karrierje csúcsán a guantánamói fogolytáborban volt rabfelvigyázó. De ide sorolhatjuk az oltásellenes egészségügyi minisztert, vagy a szövetségi oktatási tárca élére emelt pankrációszervező cég tulajdonosát. Jöttek is a botrányok gazdagon, mint például a nukleáris ellenőrzési hivatal közel négyszáz, pótolhatatlan munkatársának kirúgása, vagy az, ahogyan lefejeztek több titkosszolgálati szervezetet.

Az pedig már a szánalmas bohózatok legdurvább eseteként vésődött be az amerikai politikum emlékezetébe, ahogyan a Trump-csapat hat legfőbb embere a Signal nevű üzenetküldő alkalmazás chatcsoportjában beszélte meg a jemeni húszik elleni katonai akció titkos részleteit. Hogy megkoronázzák a példátlan butaságukat még meg is hívták véletlenül a The Atlantic nevű kiadvány főszerkesztőjét, hogy végignézze, majd nyilvánosságra is hozza a világ sorsa felett rendkívüli hatalommal bíró elnöki elit társalgását.

Egyes elemzők arra a következtetésre jutottak, hogy sem Donald Trump, sem az elnöki adminisztráció nem képviselnek olyan szellemi színvonalat, nem rendelkeznek olyan ismeretekkel, amelyek alkalmassá tennék őket komoly konfliktusok kifinomult eszközökkel való megoldására. A háborús feszültségek, ahogyan a nagy gazdasági érdekellentétek kezelése is, először az összetett problémák feltárását és egyben a megértését igényli. Jobb esetben ezekből következne a megoldási javaslatok sokasága.

Így fordulhatott elő, hogy a béke elnökeként Trump elefántként viselkedik a porcelánboltban. A jemeni húszik elleni légicsapásokkal a Fehér Ház erőt akart mutatni. Ez sikerült, viszont az nem derült ki, hogy ettől mennyire lett biztonságosabb az olajtankerek számára az egyik legforgalmasabb hajózási útvonal.

De ennél a katonai műveletnél is fenyegetőbb, a világgazdaság egészét érzékenyen érintő lépéssorozatra szánta el magát Donald Trump, amikor országspecifikus importvámok kiszabásával világkereskedelmi háborút hirdetett. Lényegében nincs olyan ország, amelyiket ne érintené hátrányosan a globalizált világrend lerombolását jelentő amerikai kihívás. Trump célja elsősorban Kína megregulázása, azonban az első intézkedéseivel a legközelebbi szövetségeseire mért csapást. Megfenyegette Kanadát és Mexikót, majd azzal a lendülettel az Európai Uniót is, és bár most ideiglenesen felfüggesztette a folyamatot, a bizalmat, az együttműködés alapvetéseit lenullázta. A világot jelenleg egy olyan kereskedelmi háború totálissá válása fenyegeti, aminek következményei beláthatatlanok. Vannak, akik már egy az eddigiektől eltérő új világrend kialakulásáról beszélnek. A higgadtabbak megelégszenek azzal, hogy csak egy értékítéletében, igazságosságában az eddigitől részben eltérő másik világra fogunk ébredni.

Jelenleg az egyik legaggasztóbb fejlemény az lehet, hogy mind Kínát, mind az Egyesült Államokat sokkhatásként éri a vállalati csődhullám. Onnan meg már csak egy lépés lenne a szakadék széle és az ugrás a nagy világgazdasági válságba. Trump csapongó intézkedéseire a New York-i tőzsde olyan pánikreakciót produkált, ami ideiglenesen meghátrálásra kényszerítette az amerikai elnököt. Ez is azt jelzi, hogy döntéseinek belföldi következményeitől, a választói akarattól még „Donald király” sem függetlenítheti magát.

Vannak, akik kritikusabbak, és inkább tudatosságot gyanítanak az elnök csapongása mögött. El is indították a vizsgálatot annak kiderítésére, hogy volt-e bennfentes tőzsdei kereskedés Trump környezetében. Ezt a bűncselekményt az Egyesült Államokban különös szigorral büntetik.

Így most egyszerre két elnöknek van oka aggodalomra. Moszkvában Vlagyimir Putyinnak a kereskedelmi vámháború miatt bizonyosan tovább zuhanó kőolaj- és egyéb nyersanyagárak miatt. Washingtonban pedig Donald Trumpnak, látva a tőzsdei vizsgálat alaposságát.