Szerencsére édesanyám befogadott minket a lakásába, ahol felnőttem. Ettől függetlenül, fenekestül fordult fel az ő élete és a mi mindennapjaink is. Régen laktunk együtt, ismét alkalmazkodni kellett az édesanyám szokásaihoz. Az idő előrehaladtával már nem hall tökéletesen, úgyhogy szereti, ha hangosan szól a rádió, a tévé. Alapvetően mi a csendet szeretjük, úgyhogy szokjuk az új helyzetet, hiszen bekéredzkedtünk a kialakított kis világába, ahol meghúzhatjuk magunkat két hétig.
Felnőttként újra együttélni a szülőnkkel nem egyszerű.
A parkettánk odaát alakul. Összesen három szobában lesz szép, új parkettánk. Minden szobában fel kell szedni az akácfából készült parkettát, amit újra lerak a mesterember, majd megcsiszolja. Mint kiderült, akácból már nem is gyártanak parkettát, úgyhogy legalább negyven évesek a falécek, de a szaki azt mondta, jó állapotban vannak, úgyhogy felesleges lenne teljesen újat letenni, ami ugyebár árban is a duplája lenne a munkadíjnak. Szerencsére emberünk úgy dolgozik, hogy nem kívánta meg az összes szobánk kiürítését, hanem szobáról szobára halad. Ami azt jelenti, hogy a két kisebb szobával kezdte a munkát, majd a legnagyobb szoba következett. Ebből adódóan a bútorokat és minden kacatot át kellett pakolnunk. Most a konyhában szekrények állnak, illetve a két kisszobába halmoztuk fel a nagyszobánk tárgyait. Mivel apám és apósóm is mérnökember, ezért valami talentumot örökölhettünk pakolás terén.
Konkrétan olyan gyönyörűen bepakoltunk az egyik kisszobába, hogy már csak négykézláb tudjuk megközelíteni az ablakhoz elhelyezett virágokat.
Sosem gondoltam volna, hogy a lányom szobájából egyszer akadálypályát építünk, de úgy látszik, ennek is eljött az ideje. Valamint tudatosult bennünk, hogy rengeteg felesleges tárgyunk van, amitől szabadulni kellene, illetve azt is elismertük, hogy kissé mocskosan éltünk. Az elhúzott szekrények és a könyvespolc mögött eddig esélyünk sem volt a takarításra, és rémülten néztem a rengeteg porcicát, amik most bukkantak elő igazán. Álmomban sem gondoltam, hogy ennyi macskával élünk együtt. Folyamatosan József Attila egyik költeményének, a Tél című versének pár sora jár a fejemben:
„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új meg ép…”
Most próbálok kemény lenni, és ezen sorok szempontjai szerint szortírozni, mindent kis kacatot kidobni és letisztult, szép lakásban élni. Húsvétra pedig festőhengerekkel leptük meg magunkat, és a feltámadás idején pemzlizzük a falainkat, mert a frissen festett falak újjá varázsolnak mindent.
A férjem egyik kollégája erre csak mosolyogva annyit mondott: A lakásfelújítást befejezni nem lehet, csak abbahagyni.
Ugye, milyen igaza van?
