Ne a jajgatásról szóljon – Sopotnik Zoltánnal a Cigányvég című verseskötetről

Új verseskötete, a Cigányvég egy mitologikus, prófétai felütéssel indul, amiből szép lassan kibontakozik egy apokaliptikus vízió a hazai cigányság – és általában a szegénységben élők – sanyarú helyzetéről. Hogyan mozdult el ebbe a dokumentarista irányba?

A kötetet nem szociografikus műnek szántam. A szerkesztőm, Pollágh Péter zsenialitása nélkül nem is lett volna benne ez a vonal. Eredendően egy hitkereső, javarészt angyalokról szóló versfüzérnek indult, amit aztán erősen áthatott a napi szinten elém táruló roma tematika. Hagytam, hogy a hétköznapok beússzanak a versek közegébe, és ezáltal egy sajátosan helyi színezetű posztindusztriális univerzummá kerekedjen a kötet. Nem a lakóhelyemre, Tatabányára épül az egész, hanem ugyanúgy merítkezik a szülővárosom, Salgótarján és az összes ipari város atmoszférájából. Lényegében ide-oda mászkálunk egy fiktív telepen, ahol különböző helyszínek és idősíkok keverednek egymással poétikai értelemben.

A kötet atmoszférája kapcsán nekem egyszerre rémlenek fel Tarr Béla, Krasznahorkai László és Emir Kusturica művei. Honnan ered ez a borongós metafizikai ráhangoltság?

Ha a kusturicai világlátás alatt a szövegek humoros vetületére gondol, az leginkább abból ered, hogy szeretek eljátszadozni az iróniával. Ez nem tudatos döntés; a kötetben szereplő versek a kezdetektől fogva ilyen hangnemben íródtak, majd kirajzoltak egy kerek ívet, amiben végül a bibliai utalások is megtalálták a helyüket. Tulajdonképpen Ladik Katalin költőnő egyik versmondatából indultam ki: „Itt tegnap lezuhant egy angyal.” Az egész kötetben ez az egyetlen mottó van, amit sajátos perspektívából próbáltam kibogozni. A kötetbe foglalt „misztikus” esetek, például amikor az egyik cigány­ asszony a házába beköltöző szellemeket mutogatja nekem a mobilján, mind a versek ihletforrásaként szolgáltak.

A kötet lidérces líraisága mellett a Cigányvég alcíme egészen prózai: „felszámolás alatt álló versek”. Ezzel az ábrázolt szegregátum helyzetére utal, vagy a korunk költészethez fűződő viszonyát is érti alatta?

Nem akarok nagy szavakat használni, de igen: néha valóban úgy érzem, hogy bizonyos értelemben a költészet teljes felszámolása zajlik körülöttünk. Ahogyan a könyvben tematizált cigánytelep sorsa óhatatlanul a felszámolás, az én értelmezésemben maguk a versek is felszámolják saját magukat. Sőt, mire a telepet elhagyja az utolsó lakó, azzal párhuzamosan a tágabb értelemben vett kultúra is felszámolja saját magát.

A szegregátum valóságát szemléltetve tulajdonképpen ön is egyfajta angyali gettóközvetítővé válik. Felszámolható esztétikai síkon a nyomor realitása?

Pusztán a lírai én működtetésével a valódi nyomort nem lehet felszámolni, de az egész problematika nemcsak fizikai, hanem kulturális és irodalmi síkon is tetten érhető. Sokat töprengtem azon, hogy ennek a kényes témának az ábrázolása hogyan ne váljon közhelyessé, és ne csupán a jajgatásról szóljon. Fájó felismerés, hogy sem a régi, sem a jelenlegi rendszer nem képes mást tenni, mint infantilizálni a hazai cigányságot, miközben a többségi társadalom is lekezeli őket. Nem hajlandók megismerkedni a cigány kultúrával, holott meg akarják nekik szabni, hogyan éljenek. Eközben az őket érintő intézkedésekről sem kapnak kellő felvilágosítást. Ezen a fronton is megy a gyermekké tétel. Szinte úgy zajlik az egész, mint az 1970-es években zajló cigánytelep-felszámolási akciók esetében.

Létezik érvényes teológiai magyarázat a társadalmi nyomorra?

Nem vagyok teológus, de bizonyára akad rá magyarázat. Számomra eleve nehezen megfogható nyelvi szempontból az egész történet. Ahhoz, hogy konkrét síkon megoldást találjunk, először empatikusan fel kell mérni a helyzet súlyosságát. Ez utóbbi megoldása túllép a teológia keretein, és átterelődik a szociálpolitika területére. Egyik szinten sem lehetséges egy csapásra megoldani a cigánylakta települések sorsát. Az egész országban sehol sem sikerült a cigányság szerves integrálása a magyar társadalomba. A politika soha nem is akarta ezt. A legfelső körök nem szeretnek ezzel a kérdéssel foglalkozni; egyik kormányt sem érdekli ez az égető kérdés. A valós megoldáshoz tudatosítani kellene az emberekkel a társadalom peremvidékén élők sorsát, és bemutatni a szegregátumok humánus oldalát. A demokráciához szervesen hozzátartozik, hogy más kultúrájú népekkel és embertársainkkal együttérezzünk, viszont ez a tolerancia egyre kevésbé fér bele a hétköznapi emberek életébe. Három éve dolgozom a szociális szférában, és még így is alig kapok érdemi impulzusokat ezen a téren.

Tehát a társadalmi szakadékok elbeszélhetősége a független dokumentarista sajtón és a szépirodalmon kívül szinte a kutyát sem érdekli?

Sajnos úgy látszik, ez a helyzet. Régóta hiányzik nekem egy jellegzetes irodalmi műfaj, ami teljesen kiszorult a köztudatból. Gondolok itt a szociográfiára, ami régen abból állt, hogy az írók kimentek terepre, diskuráltak a helyiekkel, és tudósítottak a helyzetükről. Ezt tükrözte az 1970-es években Csalog Zsolt életműve. A rendszerváltást követően mintha eltűnt volna ez műfaj. Születnek ugyan tanulmányok szociálpszichológusok tollából, szociálpedagógusok és szociálpolitikusok szemszögéből, de mértékadó szépirodalmi alkotásokat alig látni. Üdítő kivételek Kele-Fodor Ákos cigánymeséi és passiói vagy Juhász Tibor Salgó Blues című kötete.

Ebbe a tömény realitásba hogyan passzol bele a kötetben felbukkanó zongoraművész, Glenn Gould karaktere?

Egy időben sok Bartókot és Bachot hallgattam. Ez utóbbit főképp Glenn Gould szuggesztív előadásában. Ha jól tudom, Gould nem játszott soha Bartókot. Ez csupán az én lírai adalékom: „eljátszattam vele” Bartókot a verseken keresztül. Gould zabolázatlan figurája nekem ugyanolyan fontos, mint Énok próféta a kötet legelején. Énok könyve egy apokrif irat, ami nem került bele a Bibliába; egyszerűen kiebrudalták belőle. Gouldot egy ehhez hasonló, kiebrudalt figurának tartom, akit kivetett magából a többség. Hasonlóan különc sorsú volt Hamvas Béla is. Vele sem tudtak a maga idejében mit kezdeni a szakértők, aztán mégis mekkora kultusza lett. A Karnevált zseniális műnek tartom. Rengeteg különböző emberi maszkot villant fel gazdag filozófiai eszköztárat felvonultatva. Hamvas írásait tartom a posztmodern próza kezdetének, holott „csak” egy kóborló outsider volt, mint a cigányság zöme.

+1 KÉRDÉS
Idén lesz a Telep Csoport – vers­blog és költészeti műhely – megalakulásának huszadik évfordulója. Az évek távlatából beigazolódott bármi abból, amit akkoriban ifjú titánként elképzeltek a jövőt illetően?

A magam részéről akkoriban igen erős késztetést éreztem, hogy sikeres és népszerű költő leszek. Azt hittem, hogy káprázatos siker és elismertség vár ránk. Ki ne szeretne a költészetével kellő elismertséget elérni? Az én esetemben ez talán nem annyira jött össze. Attól függ, honnan nézzük. Manapság már nincsenek versblogok, csak közösségi média. Viszont azt így is bátran kijelentem, hogy a szakma berkein belül letettünk valamit az asztalra, és közvetlen hatásunk az újabb generációkra azóta is töretlen.