Életének 90. évében meghalt Mario Vargas Llosa. A kolumbiai Gabriel García Márquezzel együtt a perui Vargas Llosa tette föl Latin-Amerikát – méghozzá igen látványosan – a modern világirodalom térképére. (Igaz, a guatemalai Asturias, a Kubához köthető Carpentier vagy az argentin Borges nemzetközi ismertsége nyomán.) Kettősük a múlt század második felében ugyanis valóságos divatot teremtett, így a literátus érdeklődésűek körében mindenfelé szinte kötelező olvasmánnyá vált García Márqueztől a Száz év magány, a Szerelem a kolera idején (mindkettőt Székács Vera fordította), Vargas Llosa remekei közül pedig, mondjuk, A város és a kutyák (Gulyás András), a Pantaleón és a hölgyvendégek (Huszágh Nándor), A Zöld Palota (Benczik Vilmos) vagy a Halál az Andokban (Tomcsányi Zsuzsanna). A nagy áttörés együtt sikerült ugyan, ám ezáltal persze, nagyon különböző alkotók kerülhettek közös nevezőre.
Máig tartó népszerűségük többféle forrásból táplálkozik. Bizonyosan szerepet játszik benne, hogy az epika leghagyományosabb komponensét, a történetmesélést visszahelyezték eredendő helyére. De ez nem jelentett anakronisztikus visszatérést a XIX. századi elbeszélésmodellek cselekményvezetéséhez. Noha a nagyon fiatal Vargas Llosa számára Flaubert klasszikusa, a Bovaryné jelentette az elsöprő olvasmányélményt, saját írásművészetében a tradicionális regények eseményszerkezeténél, elbeszélésmódjánál bonyolultabb struktúrákat teremtett.
Magától értetődik, hogy a világhírhez hozzájárult a tágan értelmezett „helyi színek”, a mértékkel alkalmazott egzotikumok ábrázolása. A tájak, a szereplők, a hiedelemvilág, a történet különössége és az általuk közvetített emberi tartalmak univerzalitása együttesen növelte e művek külföldi vonzerejét.
A szeretem a mostohámat (Csuday Csaba) és folytatása, a Don Rigoberto feljegyzései (Szilágyi Mihály) Vargas Llosa igen merész alkotásai közé tartoznak: főhősének alkata felkavaróan vegyíti az angyali ártatlanságot és közveszélyes, pusztító démonikusságot, az infantilis tudatlanságot és a cinikus ravaszságot.
Számunkra talán legkedvesebb – autobiográfiai fogantatású – műve a Júlia néni és a tollnok (Huszágh Nándor), melyben (ön)ironikusan idézi fel felnőtté válásának periódusát: benne mindenekelőtt alkotói pályakezdésének éveit, valamint a nála idősebb, félig-meddig rokona, afféle nagynénje iránti szenvedélyes, emberformáló szerelmét. (Júlia „néni” – igazi referenciális, azaz a regény fiktív jellegét semmibe vevő olvasóként – elégedetlen volt kapcsolatuk műbeli változatával, s megírta – ki is adta – a saját verzióját.)
Vargas Llosa professzionális irodalomtudós is volt, García Márquezről írt doktori disszertációját a madridi egyetemen védte meg. Mesterségének sajátosságai mindvégig foglalkoztatták, poétikai nézeteit a Levelek egy ifjú regényíróhoz (Benyhe János) című művében is kifejti. Elgondolkodtató meggyőződése szerint az agyonmanipulált világunkban az irodalmi alkotás a „szabadság utolsó bástyája”.
Meghalt Mario Vargas Llosa
