Véletlenül kerültem olyan helyzetbe, hogy egyedül maradtam a Netflixszel, és mivel nagyon akartam filmet nézni, úgy döntöttem, keresek valamit, amire már régen vágytam. Végigpásztáztam a csatorna magyarfilm-kínálatán, és meglepődtem, milyen sok jó alkotást találtam. Köztük a mozikban még jelenleg is dübörgő sikerfilmet, a Futni mentemet, de ott volt a szintén kasszasiker Semmelweis vagy például a Szabó Győző önéletrajzi írásán alapuló Toxikóma, illetve Tilla független filmes De hol van Tomi? című alkotása is. Amire viszont konkrétan rákerestem, az a mozik kínálatából méltatlanul gyorsan kikerült, legendás színészeinket felvonultató magyar film. Azóta vártam, hogy elkészüljön, amióta két éve megtudtam, hogy elkezdtek forgatni. A szakmailag és közönségreakciókat tekintve megosztó Ma este gyilkolunk című krimivígjáték azonnal felkerült a Netflixre.
A szereposztás lenyűgöző, a mostani ötvenes korosztály a filmben szereplő színészek játékán nőtt fel. Szerencsés nemzedék voltunk abból a szempontból, hogy a hatvanastól kezdve a nyolcvanas évek végéig, de főleg a hetvenes években rengeteg ifjúsági- és egyéb tévéfilm készült, azon kívül színházi előadások garmadáját közvetítette a televízió. Mivel akkoriban az olvasáson és a tévénézésen kívül más otthoni szórakozási lehetőség nemigen volt – így visszanézve, és elnézve a mostani kínálatot –, ki merem mondani, hogy nemcsak elkényeztetett helyzetben voltunk, hanem igényes időtöltésre is használtuk az otthoni mozizást szolgáló audiovizuális eszközt.
Pár kivételtől eltekintve az akkoriban a Színművészeti Főiskoláról kikerült, és folyamatosan, minden akkori platformon játszatott színészgárda a főbb szereplője a Ma este gyilkolunk című mozifilmnek. Az abszolút főszereplő a Tolnai Tivadar, kétszeres Kossuth-díjas színészt alakító Kern András színművész. A történet látszólag egyszerű, mint a kétszerkettő, amiről viszont mi, tévénézők már az ötvenes években megtanulhattuk, hogy az bizony néha öt is lehet, ami a Pirandello színészotthonban játszódó történetben be is bizonyosodik. Tolnai fanyalogva költözik be az otthonba, ahol hét másik társa éli mindennapi, többnyire hóttunalmas életét. Az új lakó érkezése, és kekec hepciáskodása azonban felzavarja a nyugalmas állóvizet. Eleinte barátkoznak vele, bevonják őt a társasági életbe, de minden próbálkozásuk kudarcba fullad, mert Tolnainak mindannyiukról megvan a szakmailag és emberileg lesajnáló véleménye, amit pacekba belemond a delikvens szemébe. A részére rittyentett fogadóparti utáni éjszakán azonban meghal egy lakótársuk, és mivel Tolnai fénykorában egy százhuszonkét részes krimisorozat címszereplőjét, nevesül Radeczky hadnagyot játszotta, ezért magának vindikálja a nyomozás jogát. Tolnai még új fiú, nem adja meg magát a sorsnak, ő még mindig vár a nagy szerepre, ami – egyéb lehetőségek híján – a nyomozással érkezik el az életébe. Két segítőtársa akad, egyikük az otthon ápolónője, Lili, akit Hermányi Mariann, a másik pedig a forgatókönyvíró Szalai Leventét alakító Koltai Róbert színművész, akinek fullértelmiségi kinézetet kölcsönöz a fekete, vastag keretes szemüveg, ami miatt húsz évvel fiatalabbnak tűnt kortársainál. A két művész jeleneteiben rejlő egymásra rezonálás kohéziós erővel bír a filmben, elárulja a közöttük évtizedek óta jelenlévő szakmai harmóniát, az amiatt létrejövő szinergiát, és fellebbenti a fátylat közös színházi és filmes sikereik titkáról.
A krimi-vígjáték helyszíne a ráckeresztúri Pázmándy-Brauch kastély, amely a maga patinás eleganciájával komor háttere és élethű díszlete a valaha ünnepelt, közönségkedvenc művészkarakterek elvirágzásának, vegetálásának. A világtól elzárva, társas magányban élnek, csupán egymás előtt nem szégyellve a korosodással együtt járó fizikai és szellemi elerőtlenedést, és abból fakadó esendőségüket. A film erre az öreges életstílusra utal a lassú kameramozgással, a beltéri sötét tónusok használatával, és ezt erősíti Tolnai és színészjátékos társai darabos mozgása, valamint a vontatottan, staccato ritmusban előadott párbeszédek is. Ezek azok a momentumok, amik élesen különböznek a trendi, pergős, modern történetmeséléstől, és filmes eszköztártól.
Ettől a filmtől ne várjunk hirtelen kameramozgásokat, képváltásokat, vibráló színeket, figyeljük inkább a mi színészóriásaink játékát, mimikáját, gesztusait!
És ámuljunk el azon, hogy a kilencvenegy éves Bodrogi Gyula úgy hanyatt vágja magát, mintha hetvennel fiatalabb lenne, nem mellesleg a hetvenes Kern András hetvenkedve négykézlábra áll, amíg a nyolcvanas Koltai Róbert a hátára mászva próbál áthágni a magas kőfalon. Ne csak az ugyancsak nyolcvanas Harrison Fordot éltessük, hogy dublőr nélkül dolgozik, vannak nekünk is saját hőseink, legyünk büszkék rájuk!
A Ma este gyilkolunk, mint a Kern Andrásra szabott mozifilmek általában, értelmiségi humorral átitatott történetből épülő rétegfilmek, ezért eleve nem válhatnak országos közönségsikerré, ugyanúgy, mint például a Vámos Miklós Halhatatlan című novellájából készült Gondolj rám című, 2016-ban bemutatott, magyar filmszatíra, aminek rendezője és főszereplője is Kern András volt. A színművész abban a filmben is folyamatosan önmagára és a környezetére reflektáló, önironikus, fanyar humorú értelmiségit alakított, mint ebben. Fogadjuk el, hogy ez Kern filmes védjegye.
A film láttán (hallatán) fanyalgó, netflixező, dizniző, maxozó ötvenes korosztálynak jusson eszébe, mekkora elánnal rohamoztuk meg a mozikat a nyolcvanas években, tizenévesen, amint egy-egy új Woody Allan filmet bemutattak itthon!
Ma már elképzelhetetlenül hosszú, kígyózó sorok álltak a mozipénztárak előtt. Nemcsak a nyugatról beszivárgó, számunkra életigazságnak tűnő és magunkra vonatkoztatott bemondásokat, de teljes jeleneteket idéztünk a filmből a házibulik filmszakadásos lerészegedése előtti pillanataiban, amitől hihetetlenül műveltnek, rendkívül elmélyültnek, és igen! Szabadgondolkodónak éreztük magunkat – bár még a kifejezést sem hallhattuk soha! Az sem volt másodlagos erénye a Woody Allan filmeknek, hogy erőre kaptak tőle a szemüveges, vékonydongájú és ettől neurotikus kamaszgyerekek, és elhitték, hogy nekik is nyílik még száz virág. Na most, tegyük a szívünkre a kezünket, és próbáljunk visszaemlékezni! Viháncolt Woody karaktere az Annie Hall-ban? Vagy a Manhattan-ben? Esetleg a Játszd újra, Sam-ben? Na ugye! Akkor miért várnánk el a krimiben az operett életérzés megjátszását pont Kerntől? A színművész – bár nem szereti, ha hasonlítgatják – a mi magyar Woody Allan-ünk, amely kitételt nemcsak az amerikai filmes szinkronhangjaként, hanem a Vígszínházban 42, leírom: negyvenkét éve repertoáron lévő romantikus vígjátékkal is kivívta. „Egy időben mindig azt mondták, én vagyok a magyar Woody Allen. Ilyenkor mindig arra gondoltam, milyen kár, hogy nem ő az amerikai Kern András!” A két művész ízlése abban is egyezik, hogy mindketten szerelmesek a szülővárosukba, és (ha lehetőségük adódik rá), ott játszatják történeteiket. Allan New York-, Kern Budapest-imádó.
A vájtfülű- és szemű, kultúreseményeken edződött, drámairodalmat ismerő, vagy drámaelméletet tanult nézőnek, olvasónak feltűnik a színészotthon neve, ami a Pirandello. Luigi Pirandello (1867-1936) Nobel-díjas olasz drámaíró és novellista, akinek legismertebb és leggyakrabban színpadra állított műve a Hat szereplő szerzőt keres, amely magyarul először Karinthy Frigyes fordításában vált ismertté Hat szerep keres egy szerzőt címmel. A vígjátékot a világ számos színházában mind a mai napig sikerrel játsszák. Az én értelmezésemben Pirandello a színház Karinthyja, akinél minden másképpen van. Csavar csavart követ a történeteiben, néha száznyolcvan fokos téma-, illetve dramaturgiai váltással. Műveiben gyakran jelennek meg paradox, nem egy esetben abszurd élethelyzetek vagy dramaturgiai megoldások. E sorok írása közben tudtam meg, hogy Pirandello a délszicíliai Caos-ban (Xaos) született. Nomes est omen? A film története egy pirandellói gondolatkísérlet, bővelkedik a csavarok csavarjában, és amikor már jönne a felszabadító aha! érzés, és már tudni véljük, ki kicsoda és mit akar, ismét irányt vált a történet, hogy aztán a végén…
A filmnek nemcsak a báját, értékét is a szereplőgárdája adja. Való igaz, a jócskán hetven, sőt, nyolcvan feletti színészeink jutalomjátéka ez a javából! Ne sajnáljuk tőlük! Annyi örömöt szereztek az elmúlt fél évszázadban nekünk a játékukkal, hogy megérdemlik a vastapsot a film végén. Hogy miért? Mert a pirandellói csavarokat halmozó végkifejletet kiváró néző jól szórakozhat, miközben kisimulnak az idegei, megnyugszik a vibráláshoz szokott szeme, és normálissá, emberivé lassul túlpörgetett szíve és elméje. Ez adja a film varázsát, ami nem akarja túlragyogni a Futni mentem sikerét, vagy a Véletlenül írtam egy könyvet címűét, de az És mi van Tomival nehéz mondanivalóját sem próbálja túllicitálni. Ha mindenképpen valami eszmei mondanivalót akarunk belemagyarázni a filmbe, mert így szocializálódtunk, talán azt lehetne, hogy bár a test megöregszik, elgyengül, a benne lakozó homo ludens (játékos ember) az utolsó pillanatig nem adja meg magát a sorsnak, hanem bolondozik, amíg csak él, hátha azzal kicselezi az eltagadhatatlanul bekövetkező végjátékot, amikor utoljára gördül le a függöny.
Bepillanthatunk egy, a fiatalabb korosztály számra zárt közegbe, ahol jól elszórakoztatják magukat a szépkorúaknak nevezettek, és ahol még a szerelem esélye is felmerülhet. A filmvégi non plus ultra egy igazi Kernes-vég: LGT-dalt énekel a művész, ami a filmjeiben már-már elvárás (ld. Gondolj rám). De hogy kinek énekli, és miért fakad dalra, azt csak az tudja meg, aki végignézi a filmet.
