Véletlenül kerültem olyan helyzetbe, hogy egyedül maradtam a Netflixszel, és mivel nagyon akartam filmet nézni, úgy döntöttem, keresek valamit, amire már régen vágytam. Végigpásztáztam a csatorna magyarfilm-kínálatán, és meglepődtem, milyen sok jó alkotást találtam. Köztük a mozikban még jelenleg is dübörgő sikerfilmet, a Futni mentemet, de ott volt a szintén kasszasiker Semmelweis vagy például a Szabó Győző önéletrajzi írásán alapuló Toxikóma, illetve Tilla független filmes De hol van Tomi? című alkotása is. Amire viszont konkrétan rákerestem, az a mozik kínálatából méltatlanul gyorsan kikerült, legendás színészeinket felvonultató magyar film. Azóta vártam, hogy elkészüljön, amióta két éve megtudtam, hogy elkezdtek forgatni. A szakmailag és közönségreakciókat tekintve megosztó Ma este gyilkolunk című krimivígjáték azonnal felkerült a Netflixre.
A szereposztás lenyűgöző, a mostani ötvenes korosztály a filmben szereplő színészek játékán nőtt fel. Szerencsés nemzedék voltunk abból a szempontból, hogy a hatvanastól kezdve a nyolcvanas évek végéig, de főleg a hetvenes években rengeteg ifjúsági- és egyéb tévéfilm készült, azon kívül színházi előadások garmadáját közvetítette a televízió. Mivel akkoriban az olvasáson és a tévénézésen kívül más otthoni szórakozási lehetőség nemigen volt – így visszanézve, és elnézve a mostani kínálatot –, ki merem mondani, hogy nemcsak elkényeztetett helyzetben voltunk, hanem igényes időtöltésre is használtuk az otthoni mozizást szolgáló audiovizuális eszközt.
Pár kivételtől eltekintve az akkoriban a Színművészeti Főiskoláról kikerült, és folyamatosan, minden akkori platformon játszatott színészgárda a főbb szereplője a Ma este gyilkolunk című mozifilmnek. Az abszolút főszereplő a Tolnai Tivadar, kétszeres Kossuth-díjas színészt alakító Kern András színművész. A történet látszólag egyszerű, mint a kétszerkettő, amiről viszont mi, tévénézők már az ötvenes években megtanulhattuk, hogy az bizony néha öt is lehet, ami a Pirandello színészotthonban játszódó történetben be is bizonyosodik. Tolnai fanyalogva költözik be az otthonba, ahol hét másik társa éli mindennapi, többnyire hóttunalmas életét. Az új lakó érkezése, és kekec hepciáskodása azonban felzavarja a nyugalmas állóvizet. Eleinte barátkoznak vele, bevonják őt a társasági életbe, de minden próbálkozásuk kudarcba fullad, mert Tolnainak mindannyiukról megvan a szakmailag és emberileg lesajnáló véleménye, amit pacekba belemond a delikvens szemébe. A részére rittyentett fogadóparti utáni éjszakán azonban meghal egy lakótársuk, és mivel Tolnai fénykorában egy százhuszonkét részes krimisorozat címszereplőjét, nevesül Radeczky hadnagyot játszotta, ezért magának vindikálja a nyomozás jogát. Tolnai még új fiú, nem adja meg magát a sorsnak, ő még mindig vár a nagy szerepre, ami – egyéb lehetőségek híján – a nyomozással érkezik el az életébe. Két segítőtársa akad, egyikük az otthon ápolónője, Lili, akit Hermányi Mariann, a másik pedig a forgatókönyvíró Szalai Leventét alakító Koltai Róbert színművész, akinek fullértelmiségi kinézetet kölcsönöz a fekete, vastag keretes szemüveg, ami miatt húsz évvel fiatalabbnak tűnt kortársainál. A két művész jeleneteiben rejlő egymásra rezonálás kohéziós erővel bír a filmben, elárulja a közöttük évtizedek óta jelenlévő szakmai harmóniát, az amiatt létrejövő szinergiát, és fellebbenti a fátylat közös színházi és filmes sikereik titkáról.
A krimi-vígjáték helyszíne a ráckeresztúri Pázmándy-Brauch kastély, amely a maga patinás eleganciájával komor háttere és élethű díszlete a valaha ünnepelt, közönségkedvenc művészkarakterek elvirágzásának, vegetálásának. A világtól elzárva, társas magányban élnek, csupán egymás előtt nem szégyellve a korosodással együtt járó fizikai és szellemi elerőtlenedést, és abból fakadó esendőségüket. A film erre az öreges életstílusra utal a lassú kameramozgással, a beltéri sötét tónusok használatával, és ezt erősíti Tolnai és színészjátékos társai darabos mozgása, valamint a vontatottan, staccato ritmusban előadott párbeszédek is. Ezek azok a momentumok, amik élesen különböznek a trendi, pergős, modern történetmeséléstől, és filmes eszköztártól.
Ettől a filmtől ne várjunk hirtelen kameramozgásokat, képváltásokat, vibráló színeket, figyeljük inkább a mi színészóriásaink játékát, mimikáját, gesztusait!
És ámuljunk el azon, hogy a kilencvenegy éves Bodrogi Gyula úgy hanyatt vágja magát, mintha hetvennel fiatalabb lenne, nem mellesleg a hetvenes Kern András hetvenkedve négykézlábra áll, amíg a nyolcvanas Koltai Róbert a hátára mászva próbál áthágni a magas kőfalon. Ne csak az ugyancsak nyolcvanas Harrison Fordot éltessük, hogy dublőr nélkül dolgozik, vannak nekünk is saját hőseink, legyünk büszkék rájuk!
