Balzac, Obelix, Kolumbusz vagy Cyrano de Bergerac – Gérard Depardieu évtizedeken át a francia filmművészet egyik legfényesebb csillaga volt. Több mint 250 filmben szerepelt, világhírű rendezőkkel dolgozott együtt, a franciák nemzeti büszkeségükként, egyik legnagyobb hatású globális kultúrcikkükként tartották számon. Mostanra azonban a Depardieu-narratíva gyökeresen megváltozott.
Az ellene felmerült szexuális zaklatással és nemi erőszakkal kapcsolatos vádak más színezetet adnak nemcsak a karakterének, de a francia társadalom lelkiismeretének, kulturális önképének és a #MeToo mozgalommal való viszonyának is.
2018 augusztusában Charlotte Arnould színész- és táncosnő nemi erőszakkal és szexuális zaklatással vádolta meg az akkor még szentként tisztelt Depardieu-t. Az ügy első nyomozását egy évre rá bizonyíték hiányában lezárták, de 2020-ban újraindították, majd később vádat is emeltek. Arnould dossziéja továbbra is nyitva: 2024 augusztusában az ügyészség kérte a per megindítását, de a bíró még nem döntött.
A Mediapart 2023 áprilisában tizenhárom nő beszámolóját tette közzé, akik szerint a színész 2004 és 2022 között különböző forgatásokon zaklatta őket. A vádak között határokat átlépő fizikai kontaktus, obszcén megjegyzések és nyilvános fogdosás szerepelt. 2024 januárjától további három nő is feljelentést tett a 2021-es Les Volets Verts című film forgatásán tapasztaltak miatt. Részletekbe menően írták le Depardieu – a színész szerint „túl szerető” – viselkedését. Megesett, hogy annyira tapintatos kívánt lenni a színész, hogy valóban a nők testére tévedt a keze, vagy annyira elvakultan próbált kedveskedni, hogy nem látta, a nők beszorultak a lábai közé. A legendát 2024 áprilisában őrizetbe vették, de szabadlábra helyezték és októberben egészségügyi okokra – többszörös szívműtétre és cukorbetegségre – hivatkozva távol maradt a tárgyalástól. A 2025. március 24-re halasztott bírósági ülés első napján megjelent, és tagadta a vádakat. Elismerte, egy vita során megérintette az egyik nő csípőjét, de hangsúlyozta, az nem volt szexuális természetű.
Az ügyészség 18 hónap felfüggesztett börtönt és húszezer eurós pénzbírságot indítványozott, ítélet még nem született.
A nemzeti kultúra „nagykövete” igyekezett tisztára mosni a nevét. 2023 októberében a Le Figaro jelentette meg nyílt levelét, melyben mindent tagadott. „Soha, de soha nem bántalmaztam nőt” – írta, hozzátéve, hogy sajnos „túl szerető” és „túl temperamentumos” személyiség. A levél végletekig polarizálta a közvéleményt: több mint 50 közszereplő védelmébe vette a színészt a Le Monde-ban. Elítélték a „lincselést”, és a vádakat a „művészet elleni támadásnak” nevezték, válaszul több mint 600 művész írta alá azt az ellenpetíciót, amely szerint a színész védelme a szexuális erőszak áldozatainak arculcsapása. Emmanuel Macron elnök nyilatkozata – miszerint Depardieu „büszkévé teszi Franciaországot” – szintén heves indulatokat váltott ki. Bár Macron később „megbánta szavait”, azok visszhangjával a mai napig találkozunk.
Folyik a nyomozás, Gérard Depardieu-t azzal vádolják, amiért mindig is dicsértékA vádak mellett előkerült egy régi interjú is, amely nemhogy égbekiáltó ellentmondásban van a Depardieu nyílt levelében megfogalmazottakkal, de arra is rávilágít, a francia társadalomban mennyire mélyen gyökereznek a bántalmazó normák. Az 1978-as beszélgetésben, amelyet 1991-ben a Time és a Washington Post idézett, a művész így fogalmazott: „Kilencévesen vettem részt az első nemi erőszakban... és utána sok másikban is. Normális volt. A lányok akarták.” Kijelentette, hogy „nincs olyan, hogy nemi erőszak”, csak olyan, „amikor a lány olyan helyzetbe hozza magát, hogy akarja”. Szóvivője később sajnálatát fejezte ki a kijelentések miatt.
A közfelfogás most látszik változni a Pélicot-ügyként elhíresült esetnek köszönhetően, mely sokkot okozott Franciaországban. Utóbbi áldozata, Gisèle Pélicot nyilvánosan lépett fel férje és 50 másik férfi ellen, akik évtizedeken át szisztematikusan megerőszakolták, miután a férj elkábította őt. Emellett a #MeToo hatására a francia filmiparban is új normák születtek. A parlamenti vizsgálóbizottság a napokban tett közzé egy 279 oldalas jelentést a kulturális szektort – különösen a film, színház, divat és reklám világát – a szexuális erőszak szempontjából különösen veszélyeztetett területként azonosítva, ahol a szigorú hierarchia, a test tárgyiasítása, a munkaviszonyok elmosódása, az alkohol és drogok normalizált használata, valamint a félelem a retorziótól együttesen táptalajt adnak az abúzusnak.
„A művészet és az alkotás nevében a fiatal művészek minden áldozatra hajlandók, de ugyanezen indokkal mások brutális erőszakot követnek el” – írta a jelentés előszavában Sandrine Rousseau bizottsági elnök, melynek folytatásában 87 javaslatot fogalmaztak meg a változás érdekében. Többek között indítványozták pszichológus jelenlétének kötelezővé tételét a forgatásokon, intimitáskoordinátor alkalmazását, a kiskorúak szexualizálásának tilalmát.
Gérard Depardieu esete egy egész nemzet lelkiismereti válságát tükrözi. A #MeToo Franciaországban még nem ugyanaz, mint az Egyesült Államokban – de már nem is olyan, mint öt éve volt. És ebben a változásban a színész – akár bűnös, akár nem – örökre a megingott mítoszok szimbóluma lesz.
Az ügyről Mérő Vera, nőjogi aktivista-írót kérdeztük
A Depardieu-éhez hasonló zaklatási ügyek esetén lehet-e, kell-e morális felelősséget vállalni úgy, hogy a jogi felelősség nem állapítható meg?
Abszolút. Sok áldozatnak a morális felelősség vállalás még talán fontosabb is, mint az, hogy a bíróság kimondja, hogy igaza van. És a társadalom szempontjából is nagyon fontos. Ha valaki azt szeretné, legyen még esélye labdába rúgni a közéletben, a pályáján, akkor ez célszerű is. De csak az őszinte megbánásnak és szembenézésnek van értelmes, valódi hatása. Eszenyi Enikő esetében például az, hogy újra játszik, főleg az, hogy újra rendez, azért váltott ki többekből felháborodást, mert nála soha nem következett be a tetteinek a felvállalása, a szembenézés, a felelősségvállalás és főleg nem a megbánás.
Külön lehet választani a művészetét az alkotó személyétől?
Nem kell a továbbiakban kidobni Depardieu DVD-it. Szerintem ezt szét lehet szálazni. Lehetséges, hogy valaki zseni, emellett egy vadállat, a kettő nem zárja ki egymást, de az egyik nem ad felmentést a másikra. A jövőbeni pályafutását illetően viszont nehéz azt mondani, hogy „erőszakot követett el, de egyébként legyen kasszasiker a következő filmje is”, de ha visszamenőleg bojkottálunk művészeket, azzal csak magunkkal szúrunk ki. A művészetoktatásban nem szabad megkerülni Picassót, de be lehet csatolni, hogy a zseniális Dora Maar-portré mögött súlyos bántalmazás húzódik, és el lehet mondani, ki volt Maar, milyen izgalmas festő volt maga is.
Gyakran hangzik el, hogy a #MeToo amerikai export, ez egy más kultúra más normarendszere, ami nem feltétlenül honosítható meg.
Az emberi jogok univerzálisak. Az, hogy milyen megfogalmazásban, milyen körítésben megy át jobban ugyanaz az üzenet, változhat földrészről-földrészre, országról-országra, vagy akár megyéről-megyére, de maga az üzenet nem változik.
Milyen üzenetet közvetít a nyilvánosság számára, ha egy ilyen horderejű ügy ennyire elhúzódik és ennyire megosztó marad?
Az áldozatok számára lehet ez egy nagyon erős visszatartó erő attól, hogy lépjenek, vagy hogy jogorvoslatért folyamodjanak. Konzerválja, vagy akár növeli is a latenciát, és nagyon megnehezíti a társadalmi párbeszédet. Érdekes, a lúgos orvos ügye, ami öt éven át húzódott, nagyon megviselte a magyar társadalmat. Tényleg mindenki maratoninak érezte. Pedig eközben mire kimondta a bíróság, hogy Müller Péter Sziámi valóban bűnös, az majdnem tíz év volt. Mellé állt a fél underground művészi szcéna, a nem underground is, és most még Kossuth-díjjal is megjutalmazták. Müller Péter Sziámi ügyének társadalmi üzenete az, hogy van olyan eset, amikor felmentést adunk arra, hogy valaki nyilvánosan bántalmaz egy nőt. És ez messze nem a tanulatlan, alsóbb rétegek sajátja. A budapesti liberális értelmiségben ugyanúgy előfordul az áldozathibáztatás, akár bíróság által kimondott bűnösségek esetén is.
Mi motiválhatja azokat akik kiállnak az elkövető mellett?
Lehet olyan is, hogy „nem akarom arról az emberről azt gondolni, hogy ezt megtette, mert akkor át kéne gondolnom, hogy hallgathatom-e még önfeledten a zenéjét, olvashatom-e a regényeit”. De lehet személyes kapcsolatok miatt: visszaköszönnek a jó öreg magyar urambátyám viszonyok, amelyekben nem szeretünk megkérdőjelezni tekintélyes személyeket. Ez érződik a Depardieu-ügyben is. Sokak szemében ő egy nemzeti kincs, így érinthetetlen. Míg, ha az elkövető egy széles körben elutasított személyiség, mint például Amber Heard, akkor is máglyára küldenék, ha egy kölcsönös bántalmazásról van szó.
Léteznek olyan rendszerszintű, kulturális sémák, amelyek ezt a gondolkodást fenntartják?
Ez világszintű jelenség. Nem tudnám megmondani, hogy hol van az a pont, ahol a néplélek átbillen és azt mondja, elengedi a kezét akár egy népszerű figurának is. De Franciaországban a Pélicot-per után most biztosan lesz egy jelentős átpolarizálódás. Ott hasonlóan mély gyökere van az áldozathibáztatásnak és annak, hogy a szexuális zaklatást sokan csak egy flörttípusnak értékelik. Ma viszont nagyon élénken jelen van a téma a francia közbeszédben és ez valószínűleg jelentős változásokat hozhat. Ha a jog társadalomkövető, akkor a jogalkotásban is.
Ön szerint Magyarországon történhet hasonló változás?
Időről időre a 15 éve regnáló politikai elit tesz látszatintézkedéseket, és kampányszerűen előveszi a témát. Olyankor módosítanak egy-két jogszabályt, és tesznek nagy bejelentéseket, de a Fideszben nincs politikai szándék és akarat arra, hogy az áldozatvédelmet Magyarországon jobbá tegye. De hát miért is várnánk ezt egy bántalmazó rendszertől?
Az áldozatok számára milyen segítséget lehetne nyújtani?
Mondok egy példát: Spanyolországban az áldozatok egy online felületen kapnak egy kódot, aminek a segítségével mindent, ami az ügyükkel kapcsolatos, pár kattintással elérnek. Mint a magyar EESZT-ben. Ez egy egyszerűnek tűnő apróság, mégis a világot jelentheti. Ilyenkor, akit nagy sérelem ért, érezheti úgy, hogy bár vele egy nagyon rossz dolog történt, most már mindenki azon van, hogy segítsen. Ez az az érzés, ami Magyarországon nem létezik az áldozat számára, nálunk csak a hitegetésig jutunk el.
