Úgy kezdődött, mint egy viking saga. Fagyos szelek szárnyán, havas erdőből érkezett Jan Garbarek tenorszaxofonjának kürtszerű hangja. Társakat kereső vadász vagy harcos hívja így a többieket, az ember szinte látja, amint egy Netflix-sorozat első jelenetében sorra érkeznek a főhős méltó partnerei, hogy aztán végig kísérjék, át messzi földeken, vidám, szomorú, néha egyenesen tragikus epizódokon át az örömteli, sikeres végkifejletig.
A veterán norvég fúvós a híres „ECM-hangzás” emblematikus figurája. A müncheni lemezcég jó fél évszázada népszerűsíti a kristálytiszta, tágas térhatású, az európai klasszikus hagyományokat is befogadó dzsesszt, s ebből a MÜPA hétfő esti, a Bartók Tavasz keretében megrendezett koncertjének hallgatósága is bőven kapott. Elvégre Garbareket ez az érces, fájdalmas, mégis életigenlő, a boldogság reményét nyújtó hangzás tette idehaza is népszerűvé – méghozzá nem is épp mostanság: Magyarországon először 1983-ban, Debrecenben lépett fel, fiatalkori fesztiváljáró emlékeink szerint rögtön zajos sikert aratva. Olyannyira „bejött” a magyar közönségnek, hogy azóta számtalanszor járt nálunk és aki netán most kiszorult a jó előre telt házas fővárosi koncertteremből, az még elcsípheti április 24-én Győrben vagy május 18-án Pécsen.
A minden konferálást, bemutatást, köszönetnyilvánítást mellőző, kétórás koncert több szempontból is felért egy világ körüli úttal. A négy zenész eleve három földrész négy országából érkezett, ám amit játszottak, az még ennél is színesebb volt. A skandináv folkot idéző bevezető után jártunk például latin-amerikai karneválban, lassú balladáknak ideális, intim dzsesszklubban, indiai dobiskolában, sodró lendületű táncmulatságban és honvágyukat románcokba fojtó orosz emigránsok között. Mindezt úgy, hogy a számok maguktól értetődően simultak egymásba, a hangzásban pedig végig érvényesült az a bizonyos „ECM-stílus” – függetlenül attól, hogy Garbarek melyik szaxofonját, netán a fűzfából készült norvég népzenei fuvoláját vette elő.
Amit eddig írtunk, az teljesen méltatlan a három másik muzsikussal szemben, akiknek Garbarek nem vezetője, hanem egyenlő társa. A zongorista Rainer Brüninghaus például egyetemen tanította a hangszeres játékot, zeneelméletet és komponálást. Régen túl van azon, hogy virtuóz futamokban élje ki magát, helyette csendben, odafigyelve kíséri a többieket, amikor pedig szólózik, akkor a klasszikus európai zeneiskola legszebb vonásait vonultatja fel – mintha egyenesen a Bartók-teremhez igazította volna a játékát. A brazil Yuri Daniel basszusgitárjának meleg tónusa csodásan illeszkedett a nordikus fúvósokhoz, több, egymásra játszott szólamból álló szóló darabja pedig méltán aratott vastapsot.
Ők ketten Garbarek állandó partnerei, míg az ütőhangszeres Trilok Gurtu vendégművész – és régóta abszolút világsztár. Lassan három évtizede Európában él, de eredetileg Mumbaiba (Bombaybe) való. Az észak-indiai tabla legnagyobb mestereitől tanult, de híres énekes anyjától is lesett el dolgokat. Több számban is énekelt, pontosabban az indiai klasszikus dob tanítása során alkalmazott szótagolást, a talát mutatta meg. Visszatérően használta az eredetileg perui, ülőalkalmatosságnak és ütőhangszernek is használható cajónt, de dobfelszerelése is egészen sajátos: ezernyi bongó és cintányér mellett vannak benne „klasszikus” dobok, meg tabla és afrikai konga is. Amikor tablán játszik, autentikus indiai, de pillanatok alatt el tud vinni minket egy madaraktól visszhangzó trópusi erdőbe vagy akár egy dzsesszrock-koncertre is. Kísérletező kedve a hetvenen túl sem hagyta el: félig vízbe merített gongon, sőt, magával a vízzel is játszott.
Jan Garbarek zenéjének végül is egységes, a dzsessz minden alfajában jól felismerhető hangzása, de ezer arca van. A meditációtól a mulatságig, az esküvőtől a temetésig minden alkalomra megfelel. A négyből hármat már kipróbáltunk, úgyhogy valóban különleges helyet foglal el a szívünkben. A MÜPA lelkes tapsviharából újra kiderült, hogy nem is csak a miénkben.
