Van egy álmom: kísérlet járja be Európát, az unortodox kommunizmus kísérlete. S e kísérlet megkezdésére biztat a régi Európa minden hatalma a brit konzervatívoktól a német kereszténydemokratákig, támogatására biztatnak a dán szociáldemokraták és a lengyel liberálisok, kísérletekben való részvételre mozgósítanak a civil szervezetek és az influenszerek is szerte a világon. Ám szerveződnek a kommuna-kísérletek ellenségei is, a világ autokratái – és támogatóik, a szélsőséges mozgalmak és némely globális monopólium –, mert érdekeiket sértőnek gondolják a kommunák életmodelljének terjedését.
De kezdjük a legelején: a címben szereplő kommunizmus az elmúlt két évszázad – rémálommá vált – vágyálma. Sokak legszebb reményét testesítette meg, de végül legrosszabb félelmeit váltotta valóra.
Az unortodox jelző a kommunizmus eredeti – ortodox – modelljétől alapvetően eltérő, új változatának víziójára utal. Az ortodox szó eredeti jelentés „igaz hit”; olyan személyt jelöl, aki mereven ragaszkodik a hagyományhoz és betű szerint követi valamely tanítás előírásait.
A történelem során – az ókortól kezdve, a középkoron keresztül az újkorig – egész sor, a kommunizmussal kapcsolatba hozható kisközösség formálódott ki (Karl Kautsky: A szocializmus előfutárai, 1950). Ezek azonban a kommunista mozgalom „hivatalos” társadalmi modelljétől eltérő működésmódot képviseltek.
Amikor tehát napjainkban a kommunizmus szóba kerül, az mindig a Marx és követőinek elméleti munkásságához kapcsolódó ortodox változat vezérelte társadalmi kísérletekre vonatkozik. Ám a „kísérletek” nyomán megvalósuló társadalmak a közösségek felvirágoztatása helyett az életfeltételeket végletesen eltorzító hatalomként működtek. Az új társadalom gyakorlati megvalósítást vezérlő „blueprint” ugyanis figyelmen kívül hagyott két – végzetesnek bizonyuló – problémát: a társadalom és a gazdaság intézményi komplexitásának gyorsuló növekedését, valamint a politikai rendszert működtető pártok viselkedését eltorzító „oligarchisztikus” szerveződést. Bár mindkét, a megvalósítást akadályozó tényező jelentkezésére számítani lehetett, ezek mégis rejtve maradtak. Emiatt a kommunista társadalom forradalmi átalakítása során a mozgalmak vezetői alapvetően „rendszerváltás” megvalósítására összpontosítottak.
Egyrészt, nem vették számításba, hogy – már a XIX. században, majd a XX. században még inkább – a társadalom, a gazdaság, a technika és a politika intézményrendszereinek komplexitása ugrásszerű megnövekedett (D. Acemoglu, et al.: Why Nations Fail, 2012). Ez a gazdasági növekedés ugrásszerű gyorsulását idézte elő, egyben azonban kétségessé tette egy „fejben” megalkotott új társadalmi formáció – kísérletezés és folyamatos korrekciók nélküli – létrehozatalát. Bármilyen kívánatosnak tűnjön is egy társadalmi modell egyik napról a másikra történő bevezetése, ha együtt jár a meglevő intézményrendszer azonnali megszüntetésével, az elkerülhetetlenül krízisekhez vezet. Másrészt, a „kommunizmus” megvalósítása során ezt a krízisekre való „hajlamosságot” azután katasztrófákká változtatta a politikai pártok működését eltorzító – a XX. század első évtizedében Robert Michel által felismert és megfogalmazott – „oligarchia vastörvénye” (R. Michels: Political Parties – A Sociological Study of the Oligarchical Tendencies of Modern Parties, 1915). A politikai küzdelem mindennapjaival és még inkább a társadalmat átalakító forradalom ellentmondásaival szembesülve a pártelitek viselkedése alapvető módosult. A vezetők legfontosabb motivációjává a pártban, valamint a társadalomban megszerzett befolyásuk megtartása lett. Ez a motiváció az erőszakos forradalom életveszélyes körülményei között a vezetőkből megszerzett hatalmuk minden áron való megtartását biztosító akciókat váltott ki. Viselkedésükben tehát háttérbe szorult a megfontoltság és belátás, helyébe pedig a morális korlátokat nem ismerő hatalomgyakorlás lépett.
Hogy mi fog történni, előrelátható volt.
Erre utal Max Webernek a barátjához, a bolsevik forradalom hívéül szegődött Lukács Györgyhöz 1919-ben, néhány hónappal halála előtt írt levele: „Kedves Barátom! (...) Abszolút módon meg vagyok róla győződve, hogy ezek a kísérletek [a bolsevizmus kísérletei] csak ahhoz vezethetnek, és ahhoz is fognak vezetni, hogy a szocializmust 100 évre diszkreditálják.” Ennek tükrében elkerülhetetlen válaszolni a kérdésre: mi váltotta ki a kommunista társadalom létrehozását végigkísérő kíméletlen erőszakot, amely áthatotta az új társadalom építésének mindennapjait? A választ – szokatlan módon – egy Csokonai idézet kínálja: „Bódult emberi nem, hát szabad létedre / Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre? / Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen, / Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.” (Csokonai Vitéz Mihály: Az estve) A zárbékó a Magyar Néprajzi Szótár szerint „vasláncos mozgásgátló, amelyet rendszerint a ló két első lábára csatolnak, azért, hogy az állat ne tudjon elcsatangolni”.
Erről a „szerkezetről” nekem a tanult tehetetlenség jelensége ugrott be, amely eredetileg a kutyákon elvégzett – ma már elfogadhatatlanul kegyetlennek minősülő – kísérletek kimenetelének értelmezésére szolgáló fogalom: a leküzdhetetlen korlátokba való belenyugvást, a megváltoztathatatlan állapotba való beletörődést jelenti (M. Seligman: Learned helplessness,1972). Akiben a körülmények kényszereinek hatására ez a pszichológiai állapot kialakul, az akkor sem kísérli meg a szabadulást, amikor az akadályok – falak, béklyók és bilincsek – eltűnnek. Pontosan ilyen társadalmi körülmények születésével szembesült a fiatal Marx – és XX. századi követői még inkább –, és ezért tekintettek úgy az államra, mint amely a munkásokat „bilincsbe verte”, s ezzel szabad prédául dobta oda az őket kizsákmányolóknak, egyben a „tanult tehetetlenség” állapotát idézve elő bennük. Ezért hirdették a tőkések államának erőszakos szétverését, amelynek eszközeként a tőkés és a kommunista társadalom közzé beillesztett szocializmus és annak állama, a munkásosztály forradalmi diktatúrája szolgált (Marx: A gothai program kritikája, 1875).
A forradalom lehetőségével, majd az elmaradott orosz társadalom átalakításának gyakorlati problémájával szembesülve ez a gondolat Leninnél a stratégia alapvető elemévé vált: „A kommunizmushoz való fejlődés a proletariátus diktatúráján keresztül visz és nem is vihet más úton, mert senki más és más úton nem tudja a kapitalista kizsákmányolók ellenállását letörni.” (Lenin: Állam és forradalom, 1917) Ennek szolgálatába állítják a bolsevik pártot, ami azután vezeti a hatalom megragadásáért folytatott kíméletlen harcot és létrehozza a proletariátus forradalmi diktatúráját. A történelem kényszerei nem mentik fel a kommunizmust célul tűző mozgalmak vezetőit felelősségük alól, de megvilágítják annak a kérlelhetetlen erőszaknak a gyökerét, amit az új társadalom „megalkotása” és építése során gyakoroltak.
A „kommunista múlt” lerázhatatlan terheivel a vállamon mégis úgy látom: szemünk előtt formálódik ki egy olyan új történelmi helyzet, amely a kommunizmus – az ötletadók eredeti elképzeléseitől eltérő, de reményeiket beteljesítő – víziójának megvalósulását hozhatja.
Az előttünk álló évtizedben ugyanis – történelmi léptékben egy szempillantás alatt – a Földön élő 8 milliárd ember élete alapvetően megváltozik. Ezt az átalakulást zűrzavar és krízisek sorozata kíséri, de ez egyben új közösségi formák létrejöttének lehetőségét is magában hordozza. Ugyanis a káosz egyik kiváltó tényezője, hogy az internetbe „bekapcsolódott” – ezáltal a zéró-tranzakciós költségek és zéró-tranzakciós idő nyújtott előnyöket kihasználni képes – emberek száma már 2023-ban 5.4 milliárdra, vagyis a Föld lakóinak 67 százalékra(!) nőtt. Ezáltal világunk áttekinthetetlenül komplex és szorosan csatolt, a megállíthatatlanul terjedő hatásoknak is kitett globális rendszerré változott. Ez arra vezet, hogy minden emberi viszony – a párkapcsolatoktól és a családoktól kezdve a kis közösségeken, a városokon és a vállalatokon keresztül az országokig és a kultúrákig; sőt az egész emberiség – megállíthatatlanul újraszerveződik.
Ebben a helyzetben egészen új közösségi formák jöhetnek létre, ami a lokálistól a globálisig terjedő közösségek kormányzásának egészen új módjait teheti szükségessé. Az általános újraszerveződésében döntő szerepe lesz – a napjainkban teret nyerő – mesterséges intelligenciának (MI). (P. Dixon: How AI Will Change Your Life, 2024). Az MI 2025–30 között „meghódítja” a társadalom minden szféráját, a médiától a szórakozásig, az oktatástól az egészségügyig, az államigazgatástól a rendfenntartásig. Ennek hatására – ma még nehezen átlátható módon – alapvetően megváltoznak az egyének családi viszonyai és társadalmi kapcsolatai, az élet és a munka feltételei. Az MI korábban elképzelhetetlen módokon segítheti, ugyanakkor előre nem láthatóan fenyegetheti is létünket, megoldhatatlannak tűnő problémákat kiváltva. Az alkalmazkodás kényszere pedig, ami eddig jobbára a kevésbé fejlett térségeket és a képzetlen munkavállalókat fenyegette, most elérte a fejlett világot, a magas képzettségűek stabilnak gondolt életét is.
Az előttünk álló években az MI alapvető intézményi „fázisátalakulást” idéz elő, ami az élet minden területén – ma még kevéssé átlátható – gyökeres változásokat vetít előre. Míg a fiatal Marx még „csak” a munkásokat bilincsbe verő és ezzel őket a tőkés kizsákmányolás elviselésére kényszerítő állam kialakulására figyelt fel, az MI ezt messze felülmúló – fenyegető, egyben reményeket is keltő – változást idéz elő. Képessé válik mindenki gondolatát „kitalálni”, tudatalattiját megfigyelni, reflexeit észrevétlenül befolyásolni. Így ellenőrizheti mind a 8 milliárd ember viselkedését, és „kívülről vezérelt” magányos ágensként bekapcsolva mindenkit a globális hálózatokba, a közösségek működését is. Ugyanakkor az MI és az által működtetett intézményrendszer még két további – korábban elképzelhetetlen – eszközt is ad az ember kezébe.
Egyrészt, lehetővé teheti, hogy a magántulajdonra, a piaci- és pénzviszonyokra alapozott gazdaság folyamatait a tervszerűség, a fenntarthatóság és a méltányosság szempontjait egyaránt tekintetbe vevő egyensúly felé vezesse. Másrészt, az MI – robotokat, algoritmusokat és asszisztenseket „alkalmazva” – gyakorlatban valósíthatja meg az ember régi álmát: képessé teheti a bennünket körülvevő és minket kiszolgáló gépeket és eszközöket, hogy számunkra dolgozzanak. Ezek a „maguktól működő szerszámok” beteljesíthetik Arisztotelész gondolatát: „nem volna akkor szükségük se az építőmestereknek mesterlegényekre, se az uraknak szolgákra" (Arisztotelész: Politika). Miközben azonban az MI a kapitalizmus termelési és fogyasztói modelljét „finoman szabályozottan” működteti, egy nem-szándékolt hatást is kivált.
Miközben az MI hozzásegít bárkit, hogy a korábban, személyes kapcsolatai útján megszerzett igényeit „letölthető” és megvásárolt szolgáltatásokként kielégítse, elszakítja társaitól, eltávolítja családjától és legyengíti közösségi kapcsolatait. A magányosság, ami már napjainkban is a társadalmak stabilitását fenyegető súlyos szociális „betegség”, a jövőben katasztrofális globális járvánnyá erősödhet. (D. L. Surkalim, et al.:The prevalence of loneliness across 133 countries, 2022) Ezt nem ellensúlyozza, inkább felerősíti a mindenkit mindenkivel összekötő internet, ezért elkerülhetetlen lesz a kis közösségek újraépítése és a túlnyomó többségében városlakóvá vált emberiség alapvető újraszervezése. A feltétel nélküli alapjövedelem mellett – vagy még inkább – szükség van szabadon felhasználható közösségfejlesztési programok beindítására. Ezek célja a kisebb közösségek újraszervezése, valamint a városokon belül az egyedi arculattal és történelmileg kialakult közös identitással rendelkező városrészek szociális újraalkotása.
Ezek a közösségépítési programok ösztönzést és lehetőséget kínálnának a magas életminőséget biztosító és a kölcsönös segítségen alapuló társas viszonyokat megteremtő kommunaközösségek létrehozására is. A XX. századi szocializmuskísérletek azonban figyelmeztetnek: az eddigi próbálkozások sok millió ember életébe kerültek. Miközben tehát elkerülhetetlen a kísérletezés alkalmazása, tudatában kell lenni, hogy ez szükségszerűen kudarcokkal jár együtt, ami csak a hibák sorozatának „kigyomlálásával” hozható helyre. A technológiai újításoknak az elmaradott és kaotikus társadalmi változások körülmények közötti megvalósításának problémájával szembesült Pjotr Palacsinszkij orosz-szovjet mérnök még a XX. század első harmadában (L. Graham: The Ghost of the Executed Engineer, 1993). A technikai újításának megvalósításával vesződve, éppen a kudarcok vezették rá az új megoldások kiformálását „vezérlő” három alapelvre: 1. ha az ismert megoldás használhatatlan, keress új ötleteket, próbáld ki és kísérletezz vele; 2. az ötleteket valósítsd meg, de csak olyan méretben, hogy az esetleges csődöt képes légy túlélni; 3. keress folyamatosan visszajelzést, ismerd be a kudarcot, tanulj belőle, majd kezd újra a ciklust. (Tim Harford: Az alkalmazkodás logikája, 2011)
A kommunakísérletekben több száz, eredetileg lazán kapcsolódó egyén próbál egymást segítő életközösséggé szerveződni, rátalálni a kölcsönös szolgáltatáscserén és az alkotásokon alapuló életformára. Ennek része a mindenki számára elérhetővé tett tulajdonelemek – autók, könyvtár, uszoda – közös használata, és az életet megkönnyítő – a betegek ápolását, az idősek gondozását, a gyereknevelést, az ügyek intézését segítő – önkéntes támogatások beépülése a mindennapokba. A magántulajdon szerepe a szokásosnál szűkebbre terjed, míg a közösségi szolgáltatások – részben ingyenes, részben a közösség tagjai által nyújtott – használata az élet természetes részévé válik. Az ilyen új közösségi formák kialakítása során elkerülhetetlen Palacsinszkij alapelveinek az alkalmazása. Ezek tág teret nyitnak a kísérletezés előtt, de kötelezővé teszik a kudarcok beismerését, majd a kommuna létrehozásában együttműködők vita útján történő megegyezését a kísérlet folytatásának új irányáról.
Az ilyen közösségek hálózatából felépülő társadalom – érthető módon – nem hozható létre hirtelen és erőszakos forradalommal és nem terjeszthető el kötelezően előírt működés- és viselkedésmód kikényszerítésével. A kommuna kiformálódása az evolúciót felidéző kísérletezéssel, az élethelyzetek kipróbálásával és az emberek fokozatos egymáshoz illeszkedésével történik. Mielőtt azonban belevágnánk a kommuna-kísérletbe, válaszolni kell két jogosan felvetődő kérdésre: 1. miért támogatná a tőkésállam ezeket a kommuna-kísérleteket; 2. miért választaná napjaink polgára az MI-vel egybefonódó kapitalizmus végtelen élvezetei helyett a visszafogott fogyasztást és kölcsönös segítséget hirdető kommunát?
A kommunák fenntartható életmódot folytató, a társadalmi együttélés szabályait betartó, piaci értéket is létrehozó adófizető polgárok demográfiai szempontból is stabil közösségei.
Tagjaik alkotást célul tűző életformát követnek, segítőkészen fordulnak saját közösségük és az egész társadalom felé, de szívükön viselik az emberiség jövőjét is. Ez pedig a tőkésállam szemszögéből (is!) kívánatos közösségi forma. Ugyanakkor a kommunák létrejöttét a kapitalizmus sajátos, Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász által „progresszív kapitalizmusnak” nevezett formája támogatja leginkább. Ennek a szociáldemokrácia modelljéhez illeszkedő jellegzetessége, hogy az egyenlőségre, az alkalmazkodás ösztönzésére, a társadalmi mobilitás megkönnyítésére, az életminőség javítására és a közösség fejlesztésére helyezi a hangsúlyt (J. Stiglitz: The Road to Freedom, 2024).
Talán különösen hangzik, de a kommunakísérletek legkomolyabb bizonytalanságát a XXI. század fiatal nemzedékei jelentik. Vajon az élmények, a fogyasztás és a korlátlan függetlenség csábításával szemben felismerik-e – és ami fontosabb, vállalják-e – életükben a társas kapcsolatok és az alkotó életmód pótolhatatlan szerepét? A kommunákon alapuló együttélési forma választása ugyanis, ellentétben a „megvalósult szocializmusokban” érvényesülő tiltással, a fejlett tőkés társadalmakban mindig is szabad volt, azt „pusztán” a piacgazdaság végtelen élménykínálatának ellenállhatatlan csábítása akadályozta. Alapvetően a piacgazdaság kínálatának szélesülésére, az egyéni szabadság „túltolására” és a jóléti társadalom kiterjedésére vezethető vissza az izraeli kibucmozgalom kommunisztikus működésmódjának hanyatlása, valamint a 1960-es évek hippi mozgalmai kommunakísérleteinek megtorpanása.
Az előttünk álló időszakban azonban a gyors növekedés korszakának lezárulásával a visszafogott fogyasztáson alapuló és inkább a gazdag személyes kapcsolatokra építő kommuna életmodell felértékelődhet. Ezt jelzi egy új boldogság-filozófia – az ún. PERMA-modell – térnyerése, amely a fogyasztás és az „élménygyűjtés” helyett a pozitív érzelmek, az értelmes alkotás és a gazdag társas-kapcsolatok szerepét hangsúlyozza (M. Seligman: Flourish: A Visionary New Understanding of Happiness and Wellbeing, 2011). Ez új ösztönzést adhat a kommunisztikus közösségtípus kikísérletezésére és kiformálására. A társadalom és a gazdaság globális újraszerveződése tehát mindenki előtt megnyitja a lehetőséget, hogy elgondolkozzon, majd belefogjon a számára az adott feltételek között élhető közösségforma létrehozásához.
Ám a revolúció az evolúció logikáját követi majd.
A kedves olvasó ne tartson erőszakos forradalomtól, nincs szükség a magántulajdon totális megszüntetésére és nem kell betiltani a pénzt sem. Amire viszont szükség lesz: az együttélés új formáinak a megfontolt kipróbálása, mások véleményének meghallgatása, a kudarcok beismerése és nyitottnak lenni a kommunaközösségek szélesülő hálózatának tapasztalataira. Aki úgy véli, neki nincs szüksége semmiféle kommunára, azt megnyugtatom, senki nem fogja erre kényszeríteni. Akit viszont lelkesít ez a lehetőség, és úgy véli, érdemes megpróbálkozna ezzel, azt biztatom: vágjon bele, de tartsa be a Palacsinszkij-szabályokat!
