Európai Unió;Donald Trump;Orbán-rezsim;

Az Unió szabadságharca

Orbán a szokásos uniós vétója után újra azt javasolta, hogy kezdjünk szabadságharcot az Európai Unió ellen, miközben az EU már meghirdette a szabadságharcot Orbán kedvencei, nemcsak Putyin Oroszországa, hanem Trump Amerikája ellen is.

Orbán tartós putyinizálódása után az igazi meglepetés ugyanis januárban jött el, Trump elnökségével. Mi tagadás, 2025-ben, az abszurditás évében csupa olyan dolog történik velünk, amit korábban elképzelhetetlennek tartottunk. Amit eredetileg még átmeneti zűrzavarnak hittünk a világrendszerben, arról Trump agresszív handabandázásával és három kedvenc technomágnásának hatalomra jutásával kiderült, hogy valójában radikális globális átalakulásról van szó.

Beléptünk a Kavarodás Korába, új időszámítás indul, és ez csak az első év. Olyan sokszor emlegettünk országunkat Abszurdisztánként, most tessék, megkaptuk a másik oldalról, az egész globális világrendszer pokoljárása oldaláról is, amelyben az EU bejelentette az autokrácia irányába sodródó Amerikával szembeni szabadságharcát, az Orbán-rezsim meg látványosan szembefordult Európa szabadságharcával.

Optimista megközelítésben azonban azt is jelezni kell, hogy a világrendszerek – és maga az Európai Unió is – csak súlyos válságok árán és után változnak, és az EU is megérett a rendszerváltásra. Az elhíresült Draghi-jelentés után a második von der Leyen-féle Európai Bizottság is beismerte, hogy az EU-ban radikális reformra, valóságos „újraalapításra” van szükség.

A húszas évek elejétől az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Pax Americana néven becézett, USA központú világrendszer a teljes felbomlás állapotába került, mégpedig főként Kína sokat emlegetett globális előretörése miatt. Ma már evidencia, hogy a második világháború után kialakult, szabályozott világrendszer a maga kiterjedt intézményi hálózatával bomlásnak indult, és mostanra már működésképtelenné vált. A Globális Észak és a Globális Dél mindennaposan használt fogalmai már jelezték az alapvető változásokat, ám Trump belépője mégis világszerte komoly meglepetést okozott. Az elnök és rendszere olyan agresszívvá vált, hogy nem lehet vele nem foglalkozni, de a globális politika egész eszközrendszere és kommunikációja is annyira megváltozott, hogy Trump neoimperializmusát és technodiktatúráját már nem lehet a korábbi elméletekkel és fogalmakkal leírni. 

Az amerikai világuralom fokozatos szétesése és az amerikai gazdaság fejlődési válsága ugyan szorosan összekapcsolódik, de ebből a közvélemény számára jobbára csak a világuralmi törekvések egyre látványosabb kudarca mutatkozott meg, a globális gazdasági versenyben való leszakadás sokkal kevésbé tudatosult - leginkább Kína előretörése irányította rá a figyelmet. Pedig az amerikai gazdaság relatív gyengülése együtt járt globális érdekérvényesítő képessége látványos elvesztésével; ugyanakkor az utóbbi évtizedek kudarcos globális válságkezelése is hozzájárult az amerikai ipari szektor versenyképességének megtorpanásához és külkereskedelmi mérlegének tartós csökkenéséhez.

A dollár világvaluta szerepével visszaélve az utóbbi évtizedeket tartós amerikai külkereskedelmi mérleghiány és túlfogyasztás jellemezte, most mégis felhorgadtak az amerikai indulatok. Aztán megjelent Trump, aki vissza akarja állítani az amerikai világhatalmat, és utólag vissza akarja követelni a fenntartás költségeit a Kanadától Panamáig való területi terjeszkedéssel. A vámháború és a „területi” követelések kontraproduktív hatása már most erőteljesen megmutatkozik.

Trump második elnöksége első napjaitól kezdve világosan kitűnt az amerikai demokráciának az elnöki autokrácia irányába való átalakítását célzó brutális törekvés, amelynek kapcsán a nemzetközi médiában is gyakran felmerült Trump és Orbán kapcsolata és az autokrata rendszer iránti közös vonzalmuk. Annak ellenére, hogy az autokrácia kialakításának párhuzamos folyamatai valójában ellentétes menetrend szerint játszódtak le. Amerikában a gazdaság hódította meg a politikát, Magyarországon pedig a politika igázta le a gazdaságot.

Amerikában Trump belépésével a leggazdagabb réteg, a technomogulok csapata elfoglalta a kormányzati politikai hatalmat, és már nem közvetve, a politikusokon keresztül akarja azt gyakorolni, hanem közvetlenül, a maga agresszív üzleti stílusában. Ezzel szemben nálunk egy autokrata politikai szervezet került hatalomra, és a gyakorlatilag korlátlan kormányzati hatalmával hódította meg a gazdaság csúcsait, majd fokozatosan a hatalma alá hajtotta a gazdaság egész világát.

Trump tudatosan zavaros, ellentmondásos nyilatkozatai szándékosan a zavarkeltést és az önfelmentést szolgálják. Ez az elnöki politikai stílus mint hivatalos zagyvabeszéd megszokott hatalmi és tárgyalási eszközrendszerévé vált.

 A politika paródiája valójában a tudatos dezinformáció eszköze, a tárgyalópartnerek és a közvélemény félrevezetése, és egyben győzelmi jelentések sorozataként is szolgál.

Trump belépése ezzel radikálisan megváltoztatta a nemzetközi politika stílusát és eszközrendszerét, nemcsak Amerikában, hanem a széles világban, hiszen ezt a zagyvabeszédet másutt is dekódolni kellett, majd valahogy megválaszolni. Így fogalmazódott meg 2025 márciusában Európa szabadságharca is, amely a következő években megszabja az egész közös uniós történetünket.

Nem kétséges, hogy Orbán is ezt az agresszív műfajt, a zagyvabeszédet képviseli, zavaros dadogással és sokszoros önellentmondással, mondjuk legutóbb éppen a poloskákról. De Trump szorgalmasan agresszív globális törekvéseinek kudarca még csak felsejlik - főleg a vámháború tekintetében -, az Orbán-rezsim végvonaglása azonban már elkezdődött. Hazai terepen aktuálissá vált Ady üzenete: „Nagyobb igaza sohse volt népnek, Hitványabb Nérók még seholse éltek.”

A fideszes hatalmi elitben már az összeomlás pánikja uralkodik, és maga Orbán is csak rövidtávon gondolkodik, amikor a boldog jövőre mindent megígér. Ebben a közéleti zűrzavarban a csapata még nem jutott el a „fusson, ki merre lát” állapotába, de az uralkodó elit háromezrének többnyire már van menekülési terve és külhoni menedéke.

A helyzet paradoxona az, hogy az összeomlás pánikja talán még látványosabban jelentkezik a „hivatalos” ellenzék politikailag már régen elkoptatott kis csapatában, akik többnyire nyugdíjas politikai szerepeket keresnek a következő parlamentben is. Ezért van, hogy elavult nézeteikkel tartósan ki akarják maguknak sajátítani a baloldalt, és késleltetik az európai progresszióhoz való kapcsolódást, a megújulást. Az új ellenzék, a Tisza viszont általában középtávon, a kormányváltásban gondolkodik, de felsejlően gyakran már hosszú távon, egy valódi uniós felzárkózás, a rendszerváltás szellemében is, ami megnyitja a baloldali megújulás perspektíváját.

Jelenleg a hazai helyzetet a magyar uniós elnökség súlyos öröksége, az Unión belüli elszigetelődés jellemzi. Ráadásul idén az Európai Unióban is a „rendszerváltás”, az Amerikával szembeni szabadságharc került előtérbe, a március 20-i csúcstalálkozón elfogadott dokumentumok már jelzik az Unió védelmi és versenyképességi stratégiáját. Eközben Orbán most már nemcsak Putyin, hanem Trump lelkes híveként is tetszeleg, míg az autokrata Trump rendszerrel való európai konfrontációt felerősíti majd a fölényesen és botrányosan irányított ukrajnai „tűzszünet” elhúzódása, nyilvánvaló kudarca, illetve Trump többszöri álságos győzelmi nyilatkozata.

Trump és Orbán autokrata rendszere sorsában az is közös, hogy mindkettő nemcsak gyengül, hanem 2025 tavaszára már világszerte egyre nevetségesebbé is válik.

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.

Nézelődő