1943-ban Budapesten született, gyerekként tizenhárom évet töltött Magyarországon, majd 1956 decemberében lovaskocsiban, szalma alatt rejtőzve a szüleivel Ausztriába menekült, ahonnan az Egyesült Államokba költöztek. 1965-től viszont rendszeresen visszatért Magyarországra, melyet fotókon is megörökített. Mit jelent Önnek a szülőföldje?
Minden koromban mást jelentett. A kezdetben visszatérni azt jelentette, hogy megtaláljam azt, amit elvesztettem. De azt sosem találhatom meg. Mégis visszajöttem többször is Magyarországra, hogy lássam a nagymamámat és a gyerekkori barátokat. Ezt hosszú ideig csináltam. Ma amúgy az egyik barátom is eljött a tárlatvezetésre.
Bár angolul beszélgetünk, magyarul is nagyon jól tud. Hogyan őrizte meg a nyelvtudását?
Ezt nem tudom, de ez egy csoda.
Amikor az Egyesült Államokba költöztek, hogyan változott meg az élete?
Megkönnyebbülés volt. Már tizenöt éves voltam, amikor megérkeztünk Amerikába, előtte Ausztriában két évig menekültként éltem. Az Egyesült Államokban aztán iskolába jártam, és azt tapasztaltam, hogy kedvesek az emberek.
Mi volt az életében az a fordulópont, amikor eldöntötte, hogy fotográfus lesz?
Amikor a főiskola harmadik évében voltam. Akkor eldöntöttem, hogy művész leszek, hogy én leszek Michelangelo, de aztán nem így lett. És természetesen valamiből meg kell élni, így elhatároztam, hogy grafikusművész leszek, magazinokat és könyveket fogok tervezni. De aztán egy barátom beszélt nekem egy szabadon választható kurzusról, melyen fotográfiát tanítottak, így gondoltam, felveszem azt. Arthur Freed fotográfus tartotta, és ő inspirált engem. Nagyon jó tanár volt, izgatta a fotózás és a munkáink. És akkor jöttem rá, hogy ahelyett, hogy egész nap egy stúdióban ülnék grafikusként és rajzolnék, inkább szeretnék kint lenni a szabadban, és találkozni emberekkel, a világgal.
A szintén magyar származású, világhírű fotográfus, André Kertész a barátja volt. Tanult tőle valamit, amit a művészetében is tudott alkalmazni?
Nem tanított nekem fotózást, de az életről mesélt. Ő nem szeretett újságoknak és magazinoknak dolgozni, mert úgy érezte, túl sokat akarnak tőle. Ezért én sosem vágytam arra, hogy túl sokat fotózzak ilyen lapoknak, de szerencsére a The Village Voice nevű hetilapnál helyezkedtem el, ami egy hippi újság volt, amiben mindenki kifejezhette magát.
Ennél a hetilapnál mintegy harminc éven keresztül meghatározó fotográfus volt, és az Unguided Tour (Városnézés szabadon) című rovatban nyolc éven át hetente egyetlen képben mesélt el egy történetet, szavak nélkül. Hogyan állt hozzá a munkához?
Úgy, hogy az élet is olyan, mintha várost néznénk szabadon. A címet amúgy a férjem találta ki. Én csak fotókat akartam csinálni, bárhova is mentem. Aztán megjelent a lapban a fényképem, és az magáért beszélt. Nemcsak New Yorkban fotóztam, hanem például volt egy egész sorozatom Magyarországról is, melyet tíz héten át publikáltam.
A fiáról, a kétszeres Oscar-díjas Adrien Brodyról is készít fotókat, melyekből a mai napig az év végi ünnepekre egyet elküld a barátainak, ismerőseinek, és mindig egy, az adott esztendőben készült képet postázza. Hogyan jött az ötlet?
Szeretek karácsonyi képeslapokat küldözgetni. Az elsőt még a kutyámról, Pocóról készítettem, aztán megszületett Adrien, és így Poco természetesen lekerült a képekről. Utána már Adrient fotóztam, és már ötvenegy képeslapom van róla.
Melyik tőle a kedvenc filmje, amiben szerepelt?
A legutóbbi, A brutalista. Amikor nézed, teljesen belekerülsz a filmbe. Egyszerűen elfelejted magad, és olyan, mintha te volnál ő.
Infó: Sylvia Plachy – Ajándékok a XX. századból és azon túl. Kurátor: Csizek Gabriella. Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ
