A magyar kormány egy meglehetősen különös véleménynyilvánítási szavazást indított az országban. A kérdés: Támogatja-e Ön, hogy Ukrajna az Európai Unió tagja legyen? Csak így, általánosan, mindenfajta szűkítés (gyorsított eljárásban; iksz éven belül) mellőzésével. Igen vagy nem? A Tisza Párt Nemzet Hangja című népszavazási kérdőívében ugyanezt a kérdést teszi fel, azonos opciókkal. Meglehetősen sajátságos, hogy egy ország lakóit egy másik ország sorsáról faggatják. Amely mellékesen éppen a szuverenitásáért kénytelen véres háborút vívni Oroszországgal. Nem túl elegáns, sőt, kifejezetten aljas dolog egy ilyen drámai helyzetben lévő állam európaiságáról társalogni, ítélkezni. Meg egyébként is, milyen alapon? A kormány elutasító álláspontja ismert, rendre vétózza az Ukrajnát támogató határozatokat, már döntött a kérdésben. Ezért különösen alávaló, ahogy nemzeti támogatást kíván felmutatni mögötte, mindenféle számsorokkal igazolva, milyen sokba kerülne nekünk az ukrán EU-tagság. (Bár a saját kétes gazdasági manővereikről, a közpénzek felhasználásáról, saját hatalmuk áráról informálnák akár csak megközelítő alapossággal a lakosságot!)
A Tisza Párt célja más, kérdőívével egy minél szélesebb nemzeti konszenzuson alapuló programot akar előkészíteni. Más kérdés, hogy az ukrán gumicsontot nem hagyta elgurulni, amivel kockáztatja, hogy ebből csinál majd a kormány nagy nemzetmegosztó témát a kampányban. Elég abszurd dolog lenne, ha az ukrán EU-tagsághoz való viszony meghatározó szerepet játszana a magyarországi parlamenti választás eredményében.
Szuverenista köntös
A kérdés otromba magyarországi kezelése azonban rámutat jóval lényegesebb jelenségekre, összefüggésekre. Könnyen meg lehet vádolni a magyar kormányt azzal – távolról sem alaptalanul –, hogy az Ukrajnával kapcsolatos állandó akadékoskodásával orosz érdekeket képvisel. De most ne Orbánnal foglalkozzunk, hanem a putyini Oroszországgal. Amelynek jelenleg vélt vagy valós, de létező érdeke, hogy ne engedje el teljesen az érdekszférájából Ukrajnát. Ez egy reális geopolitikai célkitűzés a nagyhatalmi politizálás logikáját követve. Oroszország közvetítőket, szövetségeseket keres hozzá. Az Európai Unión belül is. Kormányokat, pártokat. És ezek nem egyszerűen a konkrét törekvéseit képviselik, hanem magát a nagyhatalmi politizálást – szuverenista köntösben. Hiszen miért vádolják az Egyesült Államokat (annak új elnökével együtt) a háború kirobbanásáért? Mert nem állapodott meg Putyinnal Ukrajna helyéről, sorsáról az ország feje fölött. Ahogy nagyhatalmaknak kell. Trump most örömmel vállalja ezt a szerepet. Nagy alkukat igyekszik kötni az Egyesült Államokhoz mérhető erőkkel az érdekszférákról. A kicsiknek majd ők osztanak lapot. Számára nem probléma, hogy a jogi lehetőségek ellenében megállapodjon arról, hogy Ukrajna nem lesz NATO-tag, vagy éppen le kell mondania területe ötödéről.
Fájdalmas vagy örvendetes, az új nagyhatalmi alkukban Európa nem tényező. Ő már megkapta, ami jár neki: kedvére egyesülhet a kelet-európai rendszerváltásokat követően.
Csakhogy ez egyre több nehézségbe ütközik. Az első kör még kellemesen alakult. A szovjet blokk országai közül a legtöbbnek megvolt a nyugati kötődése vagy oroszellenessége, egyedül Bulgária jelentett érdektelen kivételt. Nem volt zavaró tényező a balti, a közép- és délkelet-európai régiók közötti különbség, a polgári tradíciók gyengesége sem. Ellenkezőleg: a Nyugat így könnyebben birtokba tudta venni ezt a térséget, gazdasági előnyökhöz jutva a csatlakozó félperiféria engedelmes felzárkózási, integrálódási törekvéseiből. Nem ártott volna megfontoltabbnak lenni, és számolni azzal, hogy ezek az országok nem igazán szuverének, évszázadokig külső hatalmak befolyása, uralma alatt léteztek. Ez ugyan sokáig akár előnyösnek is tűnhetett, de idővel kiderült, az erősebb hatalmak közötti lavírozás történelmi tapasztalata bármikor jelentkezhet politikájukban. És ugyanígy kiszámíthatatlan, mennyire értelmezik következetesen a jogállamiságot. A sokáig nem létező vagy inkább ignorált veszélyekre az Orbán-kormány magatartása világított rá, és azóta a közép-kelet-európai térség csaknem minden államában volt példa az uniós normák megsértésére, távolodási, különutas kísérletekre.
Történelmi vákuum
Az Európai Unió a második világháború után kialakult integrációs folyamat, a nemzetközi szervezeteken keresztül történő érdekegyeztetés tradícióját követve igyekezett kezelni a kelet-európai rendszerváltás után keletkező új konfliktusokat. Felismerte, hogy Oroszország, különösen Putyin hatalomra kerülésével, továbbra is érdekszférákban, birodalmi politizálásban gondolkodik, és hallgatólagosan hajlandó volt ezt elfogadni. Mint ahogy türelmet tanúsított a magyar és a lengyel elhajlással szemben is. Az ukrán konfliktusba azonban beletört a bicskája. Angela Merkel és Emmanuel Macron 2014-ben még kész volt elmenni a végsőkig a béke megőrzése érdekében. Elfogadták Moszkva hatalmi szempontjait, szemet hunytak a Krím annektálása fölött, nem feszítették túl a szankciókat. Egy dologgal azonban nem számolt a súlyának megfelelően az európai centrum és amerikai patrónusa: azzal, hogy Ukrajna mindenáron el akar szakadni Oroszországtól. Nem hajlandó semmilyen szinten az érdekszférájában maradni. A Nyugat nem vette kellően komolyan, hogy aktuális gazdasági-politikai érdekeken túl ennek a szembenállásnak mély gyökerei vannak az ukrán nemzeti identitásban. Amely történelmileg sem tekinti magát Oroszország szerves részének. És valóban, ha kicsit belelapozunk a múltba, jól látható, hogy a tatárjárás elakadásának következtében egy vákuumba került területről, keleti szláv népességről van szó, amely viszonylagos önállósága érdekében hol Európával, hol Oroszországgal szövetkezett, vagy került valamelyik oldal fennhatósága alá. 1991 óta egyértelmű, hogy Ukrajna a keleti szomszédjától való távolodásban látja függetlensége garanciáját. Európának tehát határozottan döntenie kellett ebben a kérdésben, és elfogadta Ukrajna törekvéseit, remélve, hogy felvétele a NATO-ba meghátrálásra készteti Putyint. De nem jött be a számítás, mert a nagyhatalmi politikát képviselő Oroszország már nem tudott hova hátrálni. Inkább felvállalta a fegyveres konfliktust, mint Grúziában. Ezek után pedig az Uniónak már csak egyetlen reménye maradt. Cinikusan hangzik, de megállapodásra csak akkor maradt volna esély, ha az orosz katonai akció sikeresen zajlik le, és néhány nap alatt összeroppan az ukrán vezetés. Ez világos, kész helyzet, nincs mit tenni. Összevonjuk a szemöldökünket, meghirdetünk pár új szankciót, és lehet szépen kivárni az új fejleményeket, esetleges orosz belpolitikai változásokat. Ám Ukrajna nem roppant össze, és beleállt a szabadságharcba. Egy hosszú véres háborúba. Európa határán. Ezt már nem lehetett olyan tétlenül kezelni, mint a grúziai beavatkozást. Már csak gazdasági érdekek miatt sem.
Európa számára nem volt más választás, mint Ukrajna támogatása. Az Egyesült Államok számára viszont igen. Amit Trump meg is lépett. Nem Ukrajna miatt, de kihasználva a konfliktust.
Váltott a közvetlen, érdekszférákon alapuló nagyhatalmi politizálás irányába. És így semmi akadálya, hogy Ukrajna és Európa feje fölött megállapodjon Oroszországgal. Érdekszféra elfogadva, némileg esetleg átrajzolva, egy kis terület ide, egy másik oda, közös gazdasági projektek, és minden rendben. Európa is örülhet, mert megszabadul egy súlyos konfliktustól, politikai tehertől, megőrizve „tisztaságát”. Kérdés, helyes-e a számítás, és mennyire egyszerű végigpörgetni a folyamatot. Az utóbbi hetek arra utalnak, az új amerikai adminisztrációt is érhetik meglepetések.
Belül tágasabb
Orbán Viktor már évekkel ezelőtt eldöntötte, hogy az illiberális tendenciák, a nyílt erőpolitizálás mellé áll. Európa a maga középhatalmi státuszával egyre kevésbé érdekli. A nagyhatalmak kegyeit keresi, közöttük próbál lavírozni, mert ezek a közvetlen alkuk segíthetik leginkább hatalmának megtartását. Valamelyik csak megvédi! „Feladata”, hogy képviselje az új helyzet realitásait az EU-ban, keresse a kapcsolatokat azokkal a – döntően szélsőjobboldali – erőkkel, amelyek engedelmesen betagozódnának az átalakuló világrendbe. Ez Trumpnak és Putyinnak egyaránt érdeke. A magyar álláspont az Unió bővítésével kapcsolatban szintén a nagyhatalmi törekvéseket (egyelőre döntően az oroszt) képviseli. Sürgeti a nyugat-balkáni országok felvételét, figyelmen kívül hagyva belső instabilitásukat, nemzeti ellentéteiket, illegális kereskedelmi ügyleteiket, a máig rendezetlen szerb-koszovói konfliktust. Nem probléma, jöjjenek minél hamarabb, okozzanak zavart. Szerbia tágítsa csak az orosz befolyás terét! A dologból üzleti hasznot is lehetne húzni, el vannak hintve hozzá a bázisok, sőt, Magyarország a régió mentorává, centrumává nőheti ki magát. Ugyanakkor Ukrajna maradjon távol az Uniótól, túl éretlen hozzá, mert ellenáll a nagyhatalmi politizálásnak, hídfőállást képez Oroszországgal szemben, és konfliktusával az erősebb integráció felé mozdítja Európát.
A nemzetközi erőtér változása azonban Orbán nélkül is hat az Európai Unió bővítési stratégiájára. Nem véletlenül lassultak le a csatlakozási folyamatok. Az európai vezetők világosan látják, milyen veszélyei vannak, ha kitárják a kapukat a Nyugat-Balkán előtt. Sok kis ország, megannyi bizonytalansági tényező. Még bármikor sérülhet a jogállamiság, a szerb övezetben erős az orosz befolyás. Ukrajnával kapcsolatban most mintha nagyobb lenne a nyitottság, felmerül a gyorsított eljárás is, nem tudni azonban, mennyi ebben a támogatás, az elköteleződés hangsúlyozása, illetve a tisztán katonai-gazdasági érdek. Mindenesetre itt sem árt majd a tárgyalások során az óvatosság. Nem Orbán cirkuszolásának szempontjai miatt. Egyszerűen érdemes mérlegelni, hogy bár Ukrajna szakítani akar Oroszországgal, potenciálisan még sok szál köti hozzá. Ha egy Trump-Putyin alku mentén születik béke, vagy akár máshogy konszolidálódik a két ország viszonya, ezek a látens kötődések feléledhetnek. Az egyetlen fordulat, amely jelentősen csökkenthetné a kérdőjelek számát, Oroszország elmozdulása lenne egy demokratikusabb, nyitottabb rendszer felé.
